Minden év október-novemberében, különleges engedéllyel decemberben, meghívott szakértőnk, az őszi szél fergeteges ajánlásával.
2025. november 10., hétfő
2025. november 9., vasárnap
November - próbálkozni mindig lehet
2025. október 17., péntek
2025. október 12., vasárnap
Neked én konok
Már egy éve, hogy anyukám meghalt. És virágzik a cseresznyefa októberben. Szolidan teszi, ennyi az összes, nem borult virágba, cseresznye sem lesz belőle. És bár talán butaság mindenben jelet látni, de azt hiszem, ez az ő különleges mosolya rám. Ő mindenbe életet tudott lehelni, mindenből tüzet tudott csiholni.
2025. augusztus 29., péntek
2025. augusztus 28., csütörtök
2025. augusztus 24., vasárnap
ami ragad, az tapad
Már nem emlékszem, hogy pontosan milyen kontextusban kellett használni ezt a kifejezést, talán olyankor, ha valaki ajándáékba adott valakinek valamit, majd azt később visszakérte - de a megajándékozottnak eszében sem volt visszaadni? Ilyesféle szituáció nem merült fel a napokban, de a mondás eszembe jutott - ezúttal egy üveg citromcsavaróról próbáltam levakarni a magyar feliratot Sikertelenül - hogyan másképp? Szinte bárhol, bármilyen kínai árut vásárolok, a címke könnyedén eltávolítható. A török felirat (török áruval álltam szemben) ezúttal is egy húzással lejött, a ragacsos nyomát sem telt hosszú időbe lemosni - végtére is könnyen tisztítható üvegfelületről van szó. A magyar felirat azonban a fém súrolúszivacsnak is ellenáll.
Nem tudom, hogy ezt a különleges magyar terméket - mármint a bárminek ellenálló ragasztót - kellő tisztelet övezi-e világszerte? Kihasználjuk-e, hogy a magyar ipar bármit képes visszavonhatatlanul, örökre felcímkézni? Hátha. Hátha ez hozná meg az áttörést.
2025. augusztus 23., szombat
(nem) ünneplős
Nem tudom, kinek milyen ünnep volt augusztus 20-a, hogy Szent István vagy államalapítás, vagy új kenyér, vagy szimpla nyári plusz szünnap, vagy családi esemény - sőt, azt sem pontosan tudom, nekem milyen ünnep volt. Gyerekkoromban (és még sokáig) a tűzijátékot vártam, azon kevés tömeges rendezvények egyike volt, ahol átvágtam a tömegen azért, hogy jobban lássak. Kisgyerekként a rácsosdunapartól (jelenleg Nehru, korábban szerintem névtelen) néztük, aztán az Erzsébet híd környékéről, volt, hogy a Jánoshegyről, azt az ominózus viharosat már gyerekekkel az új nemzeti színház mellől (khm, azt hiszem, ez a vihar ellopja a show-t, mondtam, mire Á. megkérdezte, hogy miért lopja el a sót a vihar) - ellopta, de mi megúsztuk, a gyerekek némi megbotránkozást kiváltó leleménynek köszönhetően szinte szárazon, mi csuromvizesen, de mindannyian épségben - aztán már egyre kevésbé érdekelt. Nem, mintha nem tetszene a látvány, továbbra is gyönyörűnek tartom. Csak az ára borzaszt el, a konkrét ára, meg az, amit környezetszennyezésben fizetünk érte, meg a nagymagyar körítés - szóval, már jó ideje nem nézem, mert csodálat helyett gyilkos indulatokat gerjeszt bennem. Aztán még volt régen az, hogy falun (ahol én sosem éltem, viszont gyerekként volt módom több augusztus 20-át is különböző tisza menti falvakban tölteni) az aratás vége, az új kenyér valódi közösségi ünnep volt. Feldíszített szekéren, ünneplőbe öltözött lányok, legények, nők és férfiak, gyerekek, öregek dalolva, nevetve vitték körbe a faluban az aratást követő első lisztből sütött hatalmas kenyereket, nemzetiszín szalaggal díszítve, fáradtan, felszabadultan, büszkén, boldogan, a falu minden utcáját érintő felvonulást követően a Tisza mellett vagy a sportpályán pedig közös evésbe (hol pacalt, hol pörköltet, hol halászlét kínálva a friss kenyér mellé) és mulatásba torkollt mindez (legalábbis én gyerekként ennyit érzékeltem belőle, biztosan volt ennek is ezer színe és visszája) - és volt, ahol volt mellé búcsú, vásár, tűzrakás, éneklés (végül nyilván hencidától bonciádáig sör, bor, pálinka, de azt mi nem várhattuk meg).
Szerdán végül is a sérlüt lábam ellenére muszáj volt elmennem a Tiszához, mert szerelők jöttek, akiket három éve hajkurászok időpont, ár és minden egyéb után - szóval, csütörtökön állni kellett a sarat mindenképp valakinek, ezek lettünk mi V.-vel. Korán indultunk itthonról, azt gondoltam, lassan csorgunk majd az úton többszöri megállással - részben a lábam miatt, részben hátha belebotlunk ünneplő sokaságba, amit megcsodálunk, kivárjuk, stb. A lábam miatt valóban megálltunk néhányszor, hogy kimozgassam, de ünneplés nem volt sehol. Egy fikarcnyi sem. Nem tudom, hány településen autóztunk át, de nagyjából húsz falu és város esett útba. Sehol nem volt semmi. Se díszes városközép, se vásáros faluszél, se flangáló népek, se újkenyér, se halászlé - és szerintem esti tűzijáték sem, a mi falunkban és a környező falvakban legalábbis semmi. Úgy tűnik, már szinte senki sem érzi úgy, hogy lenne mit ünnepelni, amit maximálisan megértek, a szegénységet (rabságot, nyomort, tolvajlást, stb.) kinek lenne? Nem mondom, hogy (az egyre régebben volt) gyerekkoromban fenékig tejföl volt minden (sőt), de nagyon (nagyon-nagyon) sajnálom, hogy a közösségnek, az összetartozásnak, a közösen végzett munka eredményének, az őszinte közös ünneplésnek olyan kevés tere nyílik már. Vagy csak tényleg öregebb vagyok az országútnál, nem értem a mai szeleket, és sírva nosztalgiázom valamin, ami sosem volt, legfeljebb a gyermeki fantáziámban (simán belefér ez is)
2025. augusztus 18., hétfő
Filmezős
2025. augusztus 9., szombat
Szeretőre vár
olvasom le meglepetten a szembejövő busz arcáról kijelzőjéről - és remélem, hamarosan talál magának.
























