Mi a francnak kell mindig az utolsó pillanatokra hagynom

a csomagolást?????

Madarak

Nem vagyok valami nagy madárfun - feltehetően azért, mert a madarakkal való személyes kapcsolatomra erősen rányomja a bélyegét az, hogy a belvárosban, ahol felnőttem, többnyire galambokkal találkoztam, és ők... mit szépítsem? inkább váltottak ki belőlem heveny hányingert és undort, mint bármi mást.

A könyvekben, a képeken, a filmeken ábrázolt madarakkal persze más a helyzet, azok szépek, színesek, érdekesek, megtanulhatóak - és velük kapcsolatban a legcsekélyebb veszélye sem áll fenn annak, hogy hozzám érjenek. Szóval, én valahogy úgy vagyok a madarakkal is, mint a kutyákkal, hogy igazán szívesen nézegetem őket messziről, de sem velük (kemény és fura tollak, karmos lábak), sem az általuk hátrahagyott dolgokkal nem szeretnék semmiféle, még közvetett fizikai kapcsolatba sem kerülni.*

De a nézegetéssel - mondom - jól elvagyok, sőt, azt még szeretem is, úgyhogy folyton teszünk is ki nekik enni valót télen meg vizet nyáron, szeretem, ha kis színes bigyók mozognak és énekelnek nekem a kertben - szóval, egy sima madárvojőr vagyok (nem madarász, annyira nem ismerem a témát)

És az elmúlt hetekben két olyan dolog is történt, amit korábban sosem láttam élőben, legfeljebb filmen, és amitől közelebb kerültem a madarakhoz (nem, továbbra sem szeretném megfogni őket).

Az első dolog néhány hete történt (és szorosan véve nem a kertünkben - noha elég magas a kertünk): a nyugágyban kávézgattam épp (ilyet sokszor szoktam csinálni, a kávé helyett sokszor van limonádém vagy vizem, esetleg söröm), amikor megláttam, hogy néhány fecske röpköd odafent a magasban - és én ennek nagyon megörültem, mert a fecskék elég ritkák mifelénk mostanság (bezzeg a énidőmben gyerekkoromban!), és láttam más madarakat is szállni, közelebb hozzám (galambot, gerlét, rigót - egyébként itt a kertek közt a galamboktól is kevésbé viszolygok, mint mondjuk a Blahán) - és láttam jó messzi egy ragadozómadarat is körözni. Kezdetben azt is galambnak néztem és csodálkoztam, hogy körbe-körbe repül, de aztán egyre lejjebb ereszkedett, egyre nagyobb lett, egyre kivehetőbb az alakja (héja? vércse? sas? turul?) - aztán egy pillanatra eltakarta a kertünkben lábatlankodó szilvafa - és mire kikerült a lombok takarásából, valamit tartott a karmai közt, és úgy sejtettem, hogy az egy fecske a korábban megcsodáltak közül (mert az egerek ritkán teszik tiszteletüket odafent). Elkapta és elszállt vele. Soha nem láttam még akcióban ragadozómadarat!

A másik madaras sztorit tegnap láttam: a nyugágyban olvasgattam épp (mondtam, már, hogy ilyesmit sokszor szoktam csinálni, a könyv helyett sokszor van kávém, limonádém vagy vizem, esetleg söröm), amikor megláttam, hogy tőlem nem egészen egy méterre leszállt a fűbe két rigó, egy kisebb és egy nagyobb. A kisebbik cukin verdesett a szárnyaival, és épp úgy tátogatta a csőrét, mint a képeken látható madárfiókák. A nagyobbik pedig jobbra-balra csipegetett, hol egy giliszta, hogy valami egyéb látszott a csőrében - és azt a tátogató fióka csőrébe dugta. Kisvártatva megérkezett egy második fióka is - és már ketten verdestek és tátogtak, és már kettejüket etette az anyjuk. Aztán szépen körbe ugrándozták a kertet, míg én fohászkodtam, hogy jaj, csak a macska ne most járjon erre,     jaj, csak ne most támadjon kedve vadászni. Imáim meghallgatásra találtak, a rigócsalád visszatért a bokrok közé (ahol szerintem fészkelnek). Soha nem láttam még élőben fiókáit tápláló anyamadarat!


* nem akarok kutyaszart vagy madárszart takarítani sehonnan, sőt, látni sem ilyesmit, nem akarok kutyanyálat mosni a kezemről vagy látni a ruhámon, nem akarok kutyaszagot érezni, nem akarok madártetemet találni a küszöbön (na, persze  kutyatetemet sem, de eddig kutyát hála az égnek még nem fogott és hozott nekünk reggelire a macska)

gyorsposta

Szerencsére ma már nem kell a postást (pláne galambokat) várni, ha az ember üzenetet vár. Mert a modern technika megteremti a lehetőséget az azonnali üzenetváltásra. A nyugalom szétáramlik a tagjaimban. Jelenidejű információk potenciális birtokosaként lazítok egész nyáron.

2016. 07. 15. 11 óra
Á.-t otthagyom a pályaudvaron a csomagjával, meg egy csapat tök idegennel (meg néhány kóbor valahonnani ismerőssel), hogy utazzon el velük. Gyors búcsú: Érezd jól magad! - mondom. Oké - mondja. Időnként írhatsz egy-két szót nekem! - mondom én. Nincs verbális válasz, de valahogy olyan biztatóan néz. Szia! - mondom. Szia - válaszolja.

2016. 07. 19. 10 óra
Remélem, jól érzed magad és minden oké! (írom én)

2016. 07. 22. 23.46
Jól érzem magam és minden oké! (írja ő)

Akkor minden rendben - gondolom én. Ha nincs hír, nincs baj.

Lék

Esszük a dinnyét V.-vel (mert úgy tűnik, hogy parlagfűszezonon kívül újra tudok dinnyét enni anélkül, hogy totál kiütne) - és hát nem túl édes, bár még így is az idei legjobb. Mondom neki, hogy régen (vagy már réges-régen?) amikor én gyerek voltam, akkor mindenütt meglékelték a dinnyét, hogy meg lehessen kóstolni, elég jó-e. V. nem emlékszik ilyesmire - úgy tűnik, amire én úgy emlékszem, nem volt olyan rég, az mégiscsak simán lehet az ő emlékein kívül eső terület. Úgyhogy kérdezni kezd: És ha nem volt elég jó, nem vettétek meg? Nem bizony! - mondom nagy önérzetesen - bár őszintén szólva egyetlen alkalomra emlékszem csak halványan, amikor ott hagytunk egy lékelt dinnyét. Mert akkoriban (régesrégen) minden jobb volt, vagy ha nem is volt minden jobb, a dinnyék mind édesek voltak (ennek az egynek a kivételével). És hogy vittétek haza a lyukas dinnyét? nem folyt ki a leve a szatyorba?  - Hát, kis kör alakú dugót szépen visszaillesztették a lyukba... és lékkel felfelé kellett vinni... akkoriban a dinnyék sötétzöld gömbök voltak. A csíkos és az ovális dinnye ritkaság számba ment. És augusztus elején érett, nem úgy, mint most. És ultra cikis műanyag hálóban vittük haza, ha folyt, akkor végigfolyt a lábszárunkon, és végig az utcán, a lépcsőházon, a folyosón, mehettünk felmosni. Mégsem volt minden más, mert végül is ezek olyan aprócska kis különbségek, hogy alig venni észre a változást, a dinnye zöld, csak csíkokkal, nagy és nehéz továbbra is, már májusban is kapható (vagy még korábban), - a lék meg eszébe sem jut már senkinek. Nem eukonform - mi meg már azok vagyunk. Ugye?

A kiválasztott

Ja, és azt mondtam-e már nektek, hogy a jajdeszuper új munkatárs, akit végre megtaláltunk, visszamondta az állást? Oké, felhívtam a következő jelöltet, aki miatt korábban azon gondolkodtam, hogy hogyan vehetnénk fel rögtön kettőt. Csak az a baj, hogy most már korántsem bízom annyira nagyon abban, hogy ez az új majd megvárja, míg hazajövök a szabadságomról és elkezdjük a napfényes közös jövőnket. Mert be kell vallanom, oltári nagy pofára esés volt, hogy én hiába találtam ki, hogy majd a nyári szabadságok előtt interjúztatjuk azt a sok hülyét a jelentkezőket, aztán amikor kiválasztjuk a megfelelőt, akkor örömünnepet ülünk fáklyákkal és aztán elmegyünk végre-végre-végre nyaralni, aztán amikor hazatértünk mind kipihenten és frissen, akkor indulhat a közös szívás munka. Most parázhatok, hogy egyáltalán megvárja-e a munkakezdést vagy már a szerződéskötés előtt lelép - és aztán jön majd még a próbaidő. Hogy egyáltalán megfelel-e. És ha igen, marad-e. Inkább mégis egy egyszemélyes bioboltban szeretnék részmunkaidős eladó lenni (sok pénzért, naná)

Könyvhizlalda

Nektek is sokszor eszetekbe jutott már, hogy milyen klassz lenne, ha a könyvek maguktól szaporodnának a polcokon? Hogy milyen jó lenne, ha egy-egy ígéretes, de soványka példány minimum a duplájára hízna? Így történt... csak nem pont így akartam. Irvin D. Yalom: A terápia ajándéka című könyvecskéje terjedelmében legalább kétszeresére, súlyában tömegében legalább négyszeresére hízott az éjjel. Mert én hülye kint felejtettem a teraszon, ahol olvastam. És jött valami hatalmas eső dörgéssel, villámlással. És én ezekre felébredtem ugyan egy félálomnyira, de félálmomban sosem pontosan úgy működöm, mint teljesen ébren, ráadásul úgy emlékeztem, csak egy takaró van kint - ázzon csak nyugodtan! - gondoltam - majd megszárad később a napon. Meg is fog. Bizonyára a könyvem is. Kicsavartam belőle vagy fél liter vizet. És betettem a présbe a hálós nyugágy lehajtott támlája alá. Csakhogy mára nem ígérnek napsütést.

Kultúrgasztro

Valamit úgy írnék, de lusta vagyok gondolkodni Szeretnék nektek örömöt okozni ezzel a kis színes összeállítással:

Tegnap éjjel V. kívánságára szilvás gombócot főztünk - nem írok receptet, az időpontot kivéve minden a szokásos receptnek megfelelően történt... csak ezerszer annyi lett, mint szerettem volna. Megfogadtam, hogy legközelebb maximum egyetlen darab krumplit vagyok hajlandó kiindulási alapnak tekinteni (mert a tegnapi kevéske kis krumplicska felvett még magához vagy másfél-két kiló lisztet - így aztán jócskán dolgoztunk a fagyasztónak is - oda nudli került, mert azt is szeretjük ha még egy gombócot meg kellett volna formáznom, sikítógörcsöt kapok - egyébként szeretjük is, tényleg, na de éjfélkor? utáltam) Ja, a történethez hozzátartozik még, hogy A. tegnap magától nem hozott morzsát, ezért a száraz kenyerekből reszelt zsemlemorzsát* a prézlihez** - ami gyerekkoromban teljesen magától értetődő tevékenység volt, de most V. elájult a gyönyörűségtől, hogy milyen kreatívak vagyunk, hogy semmire sem használható száraz kenyérből készítünk gombócmorzsát! Jó lett minden, csak az ára, hogy éjszaka!

Ma délben kora délután viszont sikerült nem egészen húsz perc alatt nagyon is finom ebédet rittyentenem: először feltettem főni a rizst, majd mialatt megfőtt, apróra vágott (ezúttal sertés, de lehet bármi más is) húst betettem egy serpenyőbe egy kevés olajra, vágtam hozzá jócskán fokhagymát (fél nagy fej) és gyömbért (másfél citromnyit... kisebb citromra gondoljatok, ne az Amalfi partok dús keblű citromjaira), meg is sóztam - aztán nem találtam mézet (pedig az következett volna, hogy abból öntök rá), így hozzászórtam egy zacskónyi aszalt szilvát és egy üveg bambuszrügyet (tudjátok, ezek azok az alkotórészek, amelyek minden rendes háziasszony konyhájában megtalálhatóak álmából felverve és féllábon állva is) - pont addig kevergettem, míg a rizs el nem készült. Nagyon finom lett.

* régen simán kenyérmorzsának hívtuk
** a prézli szó sváb apai nagyanyám szava, anyukám szerint pirított morzsát kellett mondani - mindenképp kellett hozzá egy kis vaj, amin megpirítottuk, meg cukor, aminek karamellizálódnia kellett, meg egy kis fahéj - gyerekként a tesómmal sokszor csináltunk gombóc vagy nudli nélkül is csak prézlit ebédre***
*** meg "hamis pörköltet" is, ami zsíron dinsztelt**** hagyma volt piros paprikával és sóval megszórva
**** a dinsztelt helyett is azt kellett mondani, fonnyasztott, a partvisra, hogy szőrseprű, a lavórra, hogy mosdótál - így bővült és dagályosodott a szókincsem már egész kis korom óta

tejkenyér*

A.: megyek edzésre... kell vásárolni utána?
én: aha! mindjárt kigondolom, hogy mit
A.: ja, én úgy gondoltam, hogy csak tejet és kenyeret hoznék
én: de kell mindenféle más is
A.: de én csak tejet meg kenyeret tudok
én: oké, tőlem végül is lehet holnap tej meg kenyér is az ebéd
A.: mit hozzak még?

* ez vajon más országokban hogy van? hogy mondják a napi bevásárlást? azt a kicsit, ami mindenképp** kell? másutt mi az az "alap", amit venni kell mindennap

**akkor is, ha igazából nem is azt kell venni mindennap, mert mondjuk pont tej meg kenyér nélkül el lehet lenni egész hosszan

Nyílt felhívás kambodzsai kovácsok által menedzselt szervadományozásra (vastüdő van-e?)

Kedves barátom,

vagyunk david és Mooren Smith mega nyertesek $ 1,5 milliárd Lottó, én adott el a pénzt, hogy az emberek, akiknek szükségük van rá, mint me. eIterjedt a legtöbb vagyonom, több jótékonysági és szervezetek. Van önként úgy döntött, hogy adományoz az összeg kétmillió neked részeként donation.I'm a Kambodzsa most hirdette az Isten igéjét az embereknek.

  Figyel minket ITT:

https://www.youtube.com/watch?v=d16OcWC42NA&spfreload=5

Ez az Ön SZERVADOMÁNYOZÁS kód: [2312011]

Küldj vissza a DONATION KÓD reagálva az e-mailre:

fariijanos@gmail.com

Fogok küldeni több e-mailt, amint kapok az adományt kódot vissza te.

  Sok szerencsét,

  Dávid és Mooren kovács.

az ember, akit váratlanul közönséges halandónak néztek

Takarítok. Nem akarok dicsekedni vele panaszkodni, de elég jól haladok szarul állok. Bárki, aki benézne az ablakon (az legalább négy méter magas lenne... szerencsére ekkora létránk nincs), az úgy látná, hogy egy tömeggyilkossággal színezett betöréses rablás nyomait látja, a testrészeket nyilván ruhahalmok és egyéb szemét fedi. Szóval, takarítok, és annyit büszkén máris elmondhatok, hogy legalább nekikezdtem. Az a valaha jobb napokat látott tervem, hogy kitakarítok, majd befőzök, majd eltüntetem annak édes nyomait is és úgy indulunk nyaralni a tiszta lakásból, hogy a téli fűtőanyagunk (lekvárok és befőttek) egy része is megvan - szóval, ez a tervem már kútba esett, nem tudott kimászni, már bele is fulladt, de én rendületlenül takarítok tovább elérhető célok nélkül is. Robothős vagyok. És akkor cseng a telefonom és egy ismeretlen számról hív valaki, és nekem az ismeretlen számokról mostanában főleg az szokott eszembe jutni, hogy a táborok valamelyikében gond van, vagy a szüleimmel gond van, esetleg a legjobb esetben tévesen cseng épp az én telefonom, mást keresnek azzal, hogy baj van. Felveszem tehát remegő kézzel, de nyögni is alig bírok:
- tessék, martine vagyok
- xy (sosem hallott név) vagyok
- ööö... a táborból? (jaj meg kellett volna kérdeznem, hogy melyik tábor)
- nem, én xy vagyok
- a faluból? (jaj meg kellett volna kérdeznem, hogy kinek mi a baja)
- nem, én xy vagyok (vidám a hangja)
- tessék, mondjad, csak nem tudom, ki vagy (vidám a hangja... talán nincs is baj)
- én xy vagyok
- xy... igen, értem a neved... csak nem tudom, ki vagy
- de hát én xy vagyok, a főnökök főnöke a cégtől... xy...
 -jaaa! xy! a főnökök főnöke! (húbasszus, tényleg, atyaég, ennek a helyettesei szoktak hívni, vagy a titkárnői, még inkább a helyetteseinek a titkárnői... ez fasza... én meg nem ismerem meg... de többnyire ha én hívom, akkor is többhetes várakozás után kapcsolják)
- igen, én vagyok, xy
- huh... hát, örülök, azt hittem, baj van a táborokban vagy a faluban... mondjad
- segítséget szeretnék kérni tőled
- ( hurrá, hurrá, hurrá!) oké, hallgatlak (trallala, nem táborból, nem faluból)
- azt, hogy blablabla
- oké, utánanézek és küldöm

(és már jött is egy köszönöm érte - nem szokása ám!)

Álmomban megkezdtem

a szüleim majdani halálának feldolgozását. Nem megy, nem jutottam előbbre, sehol sem tartok, sem az én életemben, sem a halálfeldolgozásban. Időt kérek.

Én kicsi pénzmosodám - tisztul a kép

Filmajánló

A Tarzan legendája című filmet szeretettel ajánlom mindazoknak az olvasóknak, akik nagyon szomorúak amiatt, hogy annak idején, amikor még csak kilenc-tíz évesek voltak, nem a jelenlegi párjukkal kuncogták és izgulták végig a Zorrot vagy a Piedone filmeket. Meglesz ugyanaz a feeling, vágjatok bele bátran! Mi is kibírtuk röhögés nélkül.

Szabolcsbáka

Jegyezzük meg jól ennek a dicső végvárnak a nevét: mindenhol országos zuhogás pusztít, de legalábbis erősen felhőbe burkolt a nemzet - Szabolcsbáka viszont hősiesen ellenáll a vizes, fuldokló sötétségnek! Közepesen felhős. Mégis csak keletről jön a fény?

aranydzset - ove: 1:10

A héten megnéztünk két filmet (ennyi maradt abból, hogy szabadságon vagyok ÉS itthon takarítok, napozok, piacra megyek, befőzök, mindennap gyalogolok, úszom és moziba is elmegyünk) - a Központi hírszerzés című filmre azért esett a választásunk, mert épp akkor játszották abban a moziban, ahová még egyáltalán volt esélyünk odaérni. Noha a filmet 12-es karikával vetítették, jócskán hoztak be ovisokat is a jól értesült szülők - nekik lett igazuk, pontosan az a film volt, amin jókat derülhet egy altesti poénokon és mozis kólán-kukoricán hizlalt óvodás (egyszer én is nevettem, ezt azért be kell vallanom)

A tegnapi filmet (Az ember, akit Ovenak hívnak) viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki elmúlt már általános iskolás (években vagy agyban mérve) és nem bánja, ha a tejszínhabos vattacukor alatt egy kicsit savanyúbb gyümölcs (mondjuk ribizli és egres*) bújik meg.

Aztán A. elment bankettozni, én meg úgy gondoltam, kihasználom az egyedül töltött estét arra, hogy finomságokat rémségeket vacsorázzak: vettem lidles négercsókot (borzalmas, nem fogom megenni - de az eredeti, amit egyszer ettem, az nem ilyen volt!), meg löncshúskonzervet... ööö... erre nincs más mentség, mint a kínosan szomorú gyerekkorom, amikor mi az égvilágon semmilyen konzervet nem kaphattunk soha, mert anyukám azt mondta, egészségtelen és szar - mások viszont két teli pofára zabálták a májkrémet, a löncshúst, nyaraláskor a székely káposzta és a babgulyás konzervet, itták a finom csomós tejporból készült tejet, a bármilyen ízű kátrányszörpöt - és mi mindezekből nem részesültünk - és akkor tegnapelőtt vagy mikor azt gondoltam, hogy ha nem ehetek még egyszer az életben azonnal egy kis löncshúskonzervet, akkor szörnyethalok, és elmondtam A.-nak is ezt a piszkos kis titkomat, mire A. azt mondta, hogy fúj, az nagyon gusztustalan - és noha elméletben egyetértek vele, a kívánósságom nem szűnt - szóval, tegnap megvettem és azt gondoltam, majd a macskával megosztozunk rajta - de a macska csak beleszagolt és keserves nyávogással kért inkább valami ehetőt - mindegy, én kompenzálandó otthon A. bankettes svédasztali lakomáját, benyomtam két löncshúsos zsemlét - és pont olyan volt, mint amilyen ízre vágytam ahhoz, hogy újra sóvárgó kisiskolásnak érezhessem magam - és újabb ötven évig nem hiszem, hogy eszembe jutna ilyesmi (a maradékot meg ki fogom tenni az utcai kóbor macskáknak, hátha azoknak még pálya az ilyesmi)

Remekül aludtam - és remekül is ébredtem, A. ugyanis egy kávéval ébresztett s azzal, hogy gyönyörű nagy a nagy fenekem.

*ezek olyan nem túl divatos gyümölcsök, különösen az egrest divat lehúzni a porba, hogy mennyire gusztustalan - hát, én imádom! és ha éretten szedjük le, nem savanyú, csak savanykásan édes és zamatos is - az egresmártást is imádom. Sajnos a mi egresbokrunkat ellepte a szép nevű, de amúgy eléggé gusztustalan lisztharmat, úgyhogy idén néhány szemet ettem csak. De majd a jövő héten kimegyek a piacra!