Komoly kérdés

Bajban vagyunk.

A. elment V.-vel esküvőre, meg valami konferenciára tortát enni. A szervezők persze úgy tudják, hogy A. a kiemelt előadása miatt ment, de nem, igaziból a torta a lényeg. V.-nek legalábbis. A.-nak pedig az, hogy dicsekedhessen a gyönyörű lányával.

Mi pedig Á.-val itthon maradtunk, mert Á. fellépett az osztályával, meg amúgy sem érdekelnek a torták konferenciák.

És egyszer csak azzal jött Á., hogy melyik a kedvenc csapatom.
A mim?
A kedvenc csapatod.
Hát, izé, az nekem nincs - vallottam be pironkodva.
Amelyiknek szebb a meze? - próbálkozott Á. a jól felismert női logikával.
Igen - hagytam rá boldogan, pedig a focistáknak még a meze sem érdekel.

És itt kezdődött a baj:
Mami, megnézhetem a béelt? (miafeneazabéel??? biztosan valami fociizé lesz)
Meg, persze, ha megfürödtél, eltetted a ruháidat, lehoztad az égről a csillagokat
Megtette. Szép tiszta, és nyafogás nélkül elkezdett pakolni is.

Aztán nekem az jutott az eszembe, hogy kapcsolja be a TV-t idejében.
Be tudod kapcsolni? - kérdeztem.
Azt hiszem - mondta.
Az jó - nyugodtam meg. Mert én nem tudom, hogy kell.

És itt folytatódik a baj:
Jól hallottátok, gőzöm sincs róla, hogy hogyan kell bekapcsolni a tévénket. Nem szoktam nézni. Soha. A gyerekek DVD-t szoktak, de azt tudják kezelni is. Ők. Én nem. De tévét ők sem szoktak, így azt csak A. tudja kezelni. Aki a konferencián teli szájjal tortát zabál épp. A fenébe! A fenébe!!!!

Felhívtam.
én: A.! Á. béelizét akar nézni, de nem tudjuk bekapcsolni a tévét!
A.: nem hiszem el, hogy egy tévét nem tudsz bekapcsolni!
én: sosem szoktam nézni, sosem szoktam bekapcsolni, nem tudom hogy kell...
A. (dühösen): egy tévét mindenki be tud kapcsolni, még anyukám is!
én (érzem, hogy ez nagy sértés, A. szerint az anyukája a legbénább ilyenekben): mégsem tudom, sajnálom... talán ha nem kéne hozzá a tévén kívül még két kütyü és összesen három távirányító...
A.: az manapság mindenkinél úgy van, és még a leghülyébbek is tudnak tévézni
én: én sajnos nem tudok... és Á. nézni szeretné (szűkölök)
A.: jó, akkor elmondom...

Elmondta. Először nekem, de butának bizonyultam, így aztán Á.-nak is. De egyikünknek sem sikerült.

És most jön a komoly kérdés:

Ez igaz???? Tényleg nálatok is úgy van, mindenkinél úgy van, hogy van egy tévétek, van hozzá két bizbasz alatta, van hozzá három különböző (de egymáshoz eléggé hasonló) távirányító, szerkezetenként minimum 30 gombbal, és ha a három izén felváltva a megfelelő gombokat nyomkodjátok, akkor (A. szerint, elvileg és állítólag) megjelenik valami a tévében? Nincs sok adónk, azt hiszem csak három, ami ingyen is jön. Mert nem szoktunk tévét nézni.

Á. szomorú. Azt mondtam A.-nak, most már aztán siessenek inkább haza. Nyomorultul érzem magam, hogy még a szombat esti tévézés élményét sem tudom megadni a gyerekemnek. Régen, amíg csak ugyanez az egy tévénk volt, de külön kütyük nélkül és hozzá egy távirányítónk, boldogultam a dologgal. Az tíz éve volt.

Mondjátok meg, ma már tényleg mindenki három távirányítón állítja be a sorsának megfelelő csillagállást????? Menthetetlenül lemaradtam, vagy tanuljam újra a kombinatorikát?

Ha én a katolikus egyház lennék...

...én bizony erősen tiltakoznék az ellen, hogy kedves szentem, Erzsébet nevének felhasználásával fosszák ki az népet.

De mivel én nem vagyok a katolikus egyház, azon még inkább fennakadok, hogy más dönti el helyettem, melyek is az én alapvető élelmiszereim. Kávét, kakaót, csokit, alkoholt ne vegyen senki Erzsébet segedelmével - mondjuk, szerencsém volt, mert ezeket épp nem is akartam venni. Majd az iskolakezdésin! De még a nyilvánvalóan internacionalista narancslé sem cipelhető haza Erzsébet jóváhagyásával. Sőt, a paradicsomlé sem, pedig én abból főzöm a töltött paprikát, amikor nincs nyár. Kenyeret épp vehettem volna (rózsát persze nem) - ha akartam volna olyan kenyeret, amiben szójaliszt, lisztjavító fűrészpor és egyéb alapvető cuccok vannak. Kicsit izgultam, de a spárgába, a holland sajtba és a fehérpecsenyébe nem kötöttek bele - bár lehet, hogy ezek csak nálunk kuriózumok és másoknál a mindennapi étkezés részét képezik. Jobbak is, mint a Balaton szelet (amit bűnös módon szintén szeretünk). Még csak az bánt, hogy vettem tejet is, meg tejfölt, meg egyéb, nálunk is mindennapos holmit - csakhogy ezeket én korábban, az utalványtól nem terhelten, jóval olcsóbban és/vagy jobb minőségben szoktam megvenni máshol, ahol az ima semmit sem ér ugyan, de a pénzem többet.

Újabb öt

Mert Poppy is meglepett egy ilyennel:

Amit megint csak nagyon szépen köszönök!

1. Jobban tetszenek az apró, vöröses barna kaviccsal felszórt terek, mint a murvával borítottak.

2. Még akkor is, ha fájdalmas emlékeim fűződnek ahhoz, hogy hároméves koromban Pécsett egy körhinta jó egy környit húzott maga után úgy, hogy mindkét térdem a kavicságyon csúszott. A pécsi klinikán jó hosszú időbe telt, míg csipesszel kiszedegették belőle a kavicsokat. Üvöltöttem, mint a sakál.

3. Tatán is sikerült lenyúznom mindkét térdemet és mindkét könyökömet is - ezúttal a forró aszfalton próbáltam meg úgy biciklizni, hogy nem fogtam a kormányt. Jogos elvárás volt magamtól, mert addigra már majdnem egy hete tudtam biciklizni. Később aztán több kilométernyit is tudtam így tekerni.

4. Biciklizni a Gólyavár körül tanultam. Természetesen felnőtt biciklin. Anyukám egy darabig futott mögöttem, aztán nem bírta az iramot, elengedett. Én bátran tekertem tovább. Csak azt nem tudtam, megállni hogy kell. Végül egy szénkupacba fúrtam magam.

5. Nem a bicikli volt az egyetlen jármű, amit nem tudtam megállítani. Egyszer húsvétra kaptunk egy kismotort, a tesóm meg én. Sosem érdekeltek a motorok, így apám nyilván magának vette a kisvasút helyett, amivel már nem akartunk játszani. Elmondta, hogy működik. Felültem, mentem. Aztán jött egy fal, rohamosan közeledett. Csakhogy én elfelejtettem, hogyan kell a motort megállítani. Úgyhogy leugrottam róla - de elengedni nem mertem, nehogy baja legyen. Egy darabig futottam vele, de a 40 km/órás tempót nem sokáig bírtam, így pörögni kezdtem a tengelyem körül, a motor pedig futott körülöttem. Nagyon-nagyon sok idő telt így el, az utca közönsége tombolt és tapsolt a látványos mutatványnak - aztán a tesóm végre rádöbbent, hogy aligha örömmel csinálom, odajött és leállította a kis zöld dögöt.

Cím nélkül öt

Theától megint kaptam egy ajándékot:

Nagyon jólesik, igazán. Köszönöm!

Öt dolgot magamról? De hát amúgy is folyton magamról beszélek...

1. Az első emlékeim kétéves korom előttről származnak, és sok van belőlük. Majd egyszer leírom őket.

2. Van piros cipőm, többféle is.

3. Nem tudom elképzelni, hogy hosszú távon kibírnék egy nyolctól ötig az irodában ülök típusú munkát.

4. Mindig várom a nyarat, az a hosszú, boldog szabadság szinomímája.

5. Énekelek a kádban, vezetés közben és mindig, ha egyedül vagyok. Jó vicces dolgokat!


szóval nagy nehezen kiszenvedtem magamból öt nem túl érdekes dolgot, és köszönöm Theának az elismerést, de nem adom tovább, mert a múltkori kudarc (vagy minek nevezzem) elkeserített - mert sajnos túl könnyen elkeseredem.

Önző vagyok

Már rég szerettem volna valami negatív posztot írni magamról, csak sosem volt rá valódi okom. De ma!

Ma felöltöztem csinos ruhába. Nem túl, meg nem is nagyon, csak úgy simán csinosba. És nem akartam semmi mást kezdeni a dologgal, mint egy kicsit lófrálni a városban és V. közelgő szülinapjára vásárolgatni. Az, hogy az ajándékok zöme már megvan, nem zavar, mert a szép ruhás lófrálás során biztosan találok még ezt-azt, ami nagyon kell V.-nek vagy amiben még szebb lenne.

Amikor beértem az irodába, azzal fogadott a titkárnő, hogy reméli, hogy olvastam, hogy holnapra projektort és laptopot is kell vinni. Mondtam, hogy nem olvastam még, de nem is baj, én nem akarok sem holnap, sem pénteken projektort használni (mert okos vagyok és fejből nyomom), úgyhogy felívtam a kollégámat, aki feltehetően szeretne holnap projektort használni, hogy holnap mielőtt elindul utánam vidékre, ugorjon be a projektorért. Körülbelül így hangzott a beszélgetésünk:

én: szia! írtam már neked emailt is, ha holnap használnál projektort, ugorj be érte, mert ott nincs!
ő: hozd le te, mert ma már nem akarok bemenni érte!
én: gyere be holnap, te úgyis csak délutánra jössz le (én meg hajnalban)
ő: nem akarok holnap kitérőt tenni
én: sajnos nem tudom elvinni, nem kocsival jöttem
ő: de te vagy odabent!
én: tudom, hogy én vagyok idebent, de direkt cuccok nélkül jöttem, mert vásárolni megyek
ő: szerintem le tudnád hozni
én: bocs, de nem szeretnék egy projektorral a vállamon vásárolni
ő: szerintem nem nehéz
én: szerintem meg nehéz és otromba, nem akarok egy projektorral vásárolni
ő: szerintem simán tudnál úgy vásárolni
én: lehet, hogy tudnék, de nem szeretnék
ő: ja, ha te már előre eldöntötted, hogy én vigyem le...!
én: nem azt döntöttem el, hogy te hozd le, csak azt tudom, hogy nekem nincs rá szükségem sem holnap, sem pénteken, és ma vásárolni szeretnék, üres kézzel, cuccok nélkül
ő: de rohadt önző vagy te!


Miután most nyilván ő is utál engem, meg én is őt, kiderült, hogy nincs bent az irodában egy projektor sem, mert további kollégáink maguknál tartják.