nemíroknemolvasok

Úgy látszik, nem írok. Nem látszik, de nincs időm írni. Nem időtlenné váltam, ami szép, csak időhiányban szenvedek, ami rossz, jaj-jaj! De tényleg. Az elmúlt két hétben nyolc másik városban jártam. Volt, ahol esett a hó és iszonyú hideg volt, volt szemerkélő és szürke, volt, amire nem is emlékszem már, aztán volt záporos, ahol még villámlott is, másutt langymeleg és napsütötte volt az idő, mégsem ott volt a legjobb, hanem ahol a folyóparton majdnem letépte a szél a fejemet, de voltam még felhőtlen, hűvös kék ég alatt is, ma pedig a fekete és szürke minden árnyalatában pompázó ködvárosban. Annyi sokféle megírni való kis izére gondoltam mentemben is, jöttömben is, de mire hazaértem, szinte felöltözve dőltem az ágyba, mire pedig felkeltem, már indultam is újra, most meg, hogy a gép előtt ülök megint, olyan távolira fakult minden, amit írtam volna.

A szemünk előtt zajló evolúció mozgatórugója

V. jön be a konyhába és a lábamon átesve az evőeszközös fiók felé furakszik.
- Mit szeretnél?
- Egy villát kivenni a macskának.
- Villával eszik?
- Neeem!
- Azt hittem! (bár tudom: azzal a legjobb kivenni a kajáját a konzervdobozból)
- De ha már így említed: egyre többször látom, hogy a mancsával eszik!
- Gondolod, hogy így fejlődik?
- Persze, hiszen okos nagyon! És mondom is neki mindig, hogy úgy jobb!
- Ezek szerint hallgat rád!
- Nagyon! Mert annyira szeret minket, hogy szeretne hozzánk hasonlítani.