Nagyon hideg volt éjjel és most is nagyon hideg van

 - mondta Á. az imént - most reggelizünk, nagyon fáztam, de azért nem fogok két pólót felvenni, gondolom, előbb-utóbb melegebb lesz - tette még hozzá önérzetesen, mielőtt az erősen szaggatott vonallal működő telefon teljesen elnémult. Úgyhogy megírtam neki sms-ben, hogy inkább vegyen fel két pólót, az semmit nem von le a teljesítménytúra értékéből.

V.-éknél a fagyos hangulat annyit engedett, hogy az egyik kis áspiskígyó visszakönyörögte magát a forró kebelre, azonban a másik kislány nem válaszol a hozzá intézett üzenetekre. Mondtam, hogy talán nincs telefonközelben, de ezt a feltevésemet elég fura nézés követte V. részéről - mármint ha a kislány él, akkor nyilvánvalóan telefonközelben is van. Elfogadtam az érvelését ronda nézését.

A mai hűvös napot megpróbálom takarítással és tanulással tölteni - és remélem, nem találok új ta- szótaggal kezdődő tennivalót, mert nem szeretném ismét feldarabolni az így is apróra töredezett  lelkesedésemet időmet.

10 fok Celsius

Jól (bár kissé szokatlan hangszereléssel) muzsikál idén a június! Azt hiszem, most épp arra próbál az időjárás precedenst teremteni, hogy legközelebb a téli hónapokban is nyugodtan engedjem* el Á.-t sátorozni.

* bár mint tegnap creusa kérdésére próbáltam válaszolni, megfogalmazódott bennem, majd verbalizáltam is a dolgot: igazából nem releváns azt a kérdést feltenni egy közel 17 évessel kapcsolatban, hogy elengedem-e. Mert vajon mit tudnék csinálni, ha azt mondanám, hogy nem engedem el, ő pedig mégis elmegy? Nagyjából semmit (már amennyiben kizárom a családi életünk rendezéséből a hatóságokat - és ez mindenek felett feltett szándékom) - szóval, jobb a legkorábbi évektől konszenzusra törekedni, hogy mire igazán szükséges, legyen gyakorlata benne minden félnek.

egyik megkerült, másik megkergült*

Á. felhívott, a viharnak csak a szele érintette őket, alig esett a eső - ez különösen azért volt jó, mert a cipőjét gondosan a sátor előtt hagyta. Jót aludtak, tervek szerint haladnak, a hangja vidám, kiegyensúlyozott - és az én napom egyik szeme is felderült, amint beszéltem vele.

A másik szeme viszont sír, mert V. barátnői (egy kivétellel) áspiskígyók és így veszélybe került a közös nyaralás, mert addig-addig áskálódtak egymás ellen, míg V. itt zokog, hogy sem egymással, sem vele nem beszélnek már. Mondtam, hogy ne aggódjon, legrosszabb esetben elmegyek vele én nyaralni - ami nyilván nem ugyanaz, mintha nélkülem menne a csajokkal, de csakazértis jól fogjuk érezni magunkat.

* ez ugye csak a szójáték kedvéért van így, nem V.-vel van a gond

árkonbokron

Elég aggasztó, amikor már kizárólag csakis azért hagyom ott valahol a telefonomat (nem több, mint kínkeservesen hosszú három percre), mert úgy képzelem, úgyis akkor fog hívni (vagy legalább sms-ben tudatni, hogy még életben van), amikor nincs nálam a telefon. Elég aggasztó, hogy annak ellenére sem hív (ír sms-t), hogy amikor tegnap este felhívott, akkor jó adag pozitív megerősítésben részesítettem (örülök, büszke vagyok, drukkolok) - és azt is elmondtam, hogy eléggé izgulok, mert jön a vihar, már érzem a szelét, ezért jól verjék fel a sátrat, nagyon vigyázzon magára és vigyázzanak egymásra, és remélem, nem lesz iszonyúan nagy szél és eső. És a lelkére kötöttem azt is, hogy minden este hívjon (írjon sms-t) azzal az infóval, hogy hol verték le a sátrakat - és minden reggel azzal, hogy pontosan merre indulnak tovább. Mindezek tetejébe még azt is álmodtam, hogy mi ketten, Á. és én egy repülő farkában foglalunk helyet, olyanok, mint a különböző villamos - és buszülések, sikerül négy helyre szert tennünk, mert foglaljuk a helyet A.-nak és V. -nek is, akik elkeveredtek a beszállásnál. És természetesen azon töröm a fejem (mármint álmomban) hogy vajon a repülő lezuhantakor a farok (ahol ülünk) mennyivel kevésbé biztonságos, mint az orr. Rázni biztosan sokkal jobban ráz. Volt még egy vizsla, akit megnyugtatólag simogattam, és A. is megsimogatta, holott tudta, hogy az előző pasim vizslája volt (soha semelyik előző senkimnek nem volt még csak kutyája sem, nemhogy vizsla - de tegnap tényleg láttunk egyet szaglászni bv bicaja körül). Én természetesen már írtam sms-t reggel, miután felébredtem jó három órányi alvást követően (mert éjjel háromig ébren izgultam a vihar miatt, reggel hatkor pedig a szomszédunk kezdett új kerti projektbe. A kerti projektjei mindegyike iszonyú kalapálással vagy egyéb zúgással kezdődik, azzal is folytatódik, majd a kétszázadik kis kerti kalyibában végződik). Na, hívjon már!

Több, kevesebb

Ma reggel 5.30-kor Á. kilépett a kapun a 15 kilós hátizsákjával. Felkeltem én is ötkor, hogy elköszönhessek tőle. Persze nem igényli az ilyesmit, magam miatt tettem. Tegnap bevásároltam neki, főleg kaját. Magszeleteket, aszalt gyümölcsös szeleteket, fehérjeszeleteket, izotóniás italport,  gyümölcspürét, tonhalkonzervet, kekszet, kolbászt, puffasztott rizsszeletet. Meg naptejet, szúnyog- és kullancsriasztót, kötszereket, fertőtlenítő cuccokat. Tegnap mondtam, hogy vigyen meleg ruhát, hálózsákot, sátrat, polifómot, telefont, töltőt, pótaksit, napkalapot, tusfürdőt, fogkefét, törülközőt. Első álomkómás kábulatomban ma is azon járt az agyam, mit kéne még adnom neki, hogy minden oké legyen. Aztán rájöttem, hogy a legtöbbet azzal tenném érte, ha lenne egy frappáns javaslatom arra, mit dobjon ki még itthon a csomagból. De nem volt. Úgyhogy azt remélem, épp annyi holmit vitt, amennyire szüksége lesz a következő egy hétben. Hogy mihamarabb kieszi a hátizsákból a felesleges súlyokat, de mindig lesz nála annyi étel, ital, amennyire ahhoz van szüksége, hogy jól tudjon gyalogolni. Ha azt mondom, izgulok, azzal csak egy részét mondom el annak, amit érzek vagy gondolok. Nagyon drukkolok neki, féltem, büszke vagyok rá, irigykedem, nosztalgiázom (azért is, mert én is sokat lófráltam a világban húsz kiló körüli hátizsákkal, meg azért is, mert elképesztő, hogy 16 éve még állni sem tudott) és nagyon szeretem.

(a kép 2002. augusztusi - a májusi képeken még az szerepel, hogy büszkén nézzük, ahogy kúszik-mászik dolgokért, a júniusi képeken próbál négykézlábra állni, a júliusiakon már ül - csak azokon mind rajta vagyok én is - aztán augusztusra már felállt és kapaszkodva sétált is)

Bizonyítványok magyarázata

Jaj, hát én ilyen mesébe illően cikis anyuka vagyok: annak ellenére (vagy tán épp azért?), hogy tisztában vagyok azzal, hogy az iskolai teljesítményt főleg a családi háttér magyarázza, és hogy az iskolai eredmények csak nagyjából jelzik előre az életben való beválást (igen, így nevezik), és hogy a boldogságnak nevezett attribútumhalmazt még annyira sem vetítik előre - szóval, én nagyon büszke vagyok arra (is), hogy a gyerekeimnek ilyen jó a bizonyítványa.

Á.-nak négy négyese lett, a többi ötös - és minden év végi vizsgája is ötös, valamint az országos versenyeken elért első, harmadik, hetedik és nyolcadik helyért bezsebelt négyezer forintnyi könyvutalványt is. V.-nek mindössze két négyese van (ének, matek), és bizonyítandó polihisztori adottságait, külön dicséretben részesült irodalom, történelem, biológia és rajz tantárgyaktól, valamint kapott díszcsokit az országos negyedik helyéért (más iskola, más juttatási rendszer)

A. szerint (akiben nyilván kulminálódik anyukája maximalizmusa és apukája kritikai vénája) persze Á. bizonyítványa egyáltalán nem méltó elismerésre, mert alig van befektetett munka mögötte - de azért valamennyi csak van. És azt a plusz energiát mind a számítógépes játékoktól lopta el! - teszem hozzá én. V. bizonyítványával mindenki elégedett - V.-t leszámítva, aki szerint azért elég gáz az ének négyes.

És magamra is büszke vagyok, mert mindkét tegnapi esetről anélkül tudtam kommunikálni az érintettekkel, hogy azzal maradandó sérüléseket okoztunk volna egymásnak, és úgy tűnik, egy pillanatra fellebbent a kamaszság függönye és megérteni látszanak az én szempontjaimat is. Mely szerint nem azért akarom tudni, hogy mikor, kivel, hol vannak, mert lógni akarok a nyakukon, hanem azért, mert biztonságban szeretném őket tudni és baj esetén azonnal meg akarom őket menteni. Kis bajusz alatti somolygással ez az abszurdum is tudomásul vétetett. Kaptam napra lebontott útitervet és ígéreteket arra, hogy nem felejtenek el értesíteni a hollétükről. Az erdőből naponta minimum kétszer (reggel és este). Volt szájhúzás, nem mondom, hogy nem. Amire azt mondtam, hogy legyen kedves és értékelje azt, hogy jófej vagyok és első bejelentésre áldásunkat adtuk a túrára. Ezt természetesnek vettem - mondta eléggé értetlenkedve Á. Én pedig ez utóbbi mondatát egyértelmű dicséretnek. Mert szerintem egyrészt iszonyú jófej szülőnek kell ahhoz lennem, hogy túllépve saját elengedéssel kapcsolatos élethossziglani kihívásomon igent mondjak egy ilyen túrára - és másrészt hogy úgy abszolváljam az elmúlt 16,5 évet, hogy ezt még természetesnek is tartja.

szavam sincs

Ma megnéztük A.-val ezt a filmet - nekem tetszett (már amennyiben egy történelmi borzalmakkal terhelt filmre ez jó szívvel mondható) - és még jobban tetszett volna, ha oda tudok rá figyelni, és ha...

ha nem nyomasztana az, hogy semmi konkrétat nem tudok arról a gyalogtúráról, amire Á. csütörtök hajnalban elindul. Csak remélni tudom, hogy ő jobban képben van, mint én. Nincs összerakva a holmija - de még végiggondolva sem. Mert inkább meccset néz meg játszik a gépén. Nem tudja, mennyire lesz nehéz a holmija. Soha életében nem vert fel, nem bontott le és csomagolt össze hordható állapotba sátrat. Sosem aludt még az erdőben. Egyáltalán: sosem volt még ennyit felnőtt nélkül (tudom, nagy már, mindjárt felnőtt, én is voltam kamasz (de ettől csak még jobban aggódom, mert pontosan tudom, mi mindenbe keveredtem bele én 16-17 évesen - ok, azokról a kalandokról jobb nem beszélni... majd egyszer megírom)) - szóval, ver a víz, nem kicsit. 

és ha nem jött volna még erre az, hogy V. elment az évzáróra, majd este 8-kor írt egy messenger üzenetet, miszerint "elmegyek moziba a többiekkel" - amit én nem láttam, mert lemerült a telefonom, így csak fél kilenckor láttam meg, hogy nem érkezett A.-val együtt haza (mint arról eredetileg szó volt) - és A. sem tudta, hol van. Így aztán A. a kifejezett kérésemre felhívta, és akkor az derült ki, hogy mégsem mentek moziba, hanem sétálnak. Kivel? Hol? Mikor jön? - kérdeztem A.-tól, miután lerakta a telefont. Nem tudom - mondta az a bamba ló A. Akkor kézbe vettem én az ügyet és az immár feltöltődött telefonomról felhívtam V.-t. Aki nagy rihegések-röhögések közepette elmondta, hogy kikkel van és hol (oszálytársak, pláza), valamint azt is mondta, hogy nem tudja, mikor jön haza. Mondtam, hogy tízre legyen itthon. Tíz után újra hívott - még mindig kacarászva a plázából - hogy most már hamarosan indul és a barátnője is nálunk alszik. Akkor már nagyon kiakadva azt mondtam, hogy azonnal induljanak haza. Majdnem azonnal el is indultak és még éjfél előtt haza is értek.

És akkor én elkezdtem nagyon intenzíven visszasírni azokat a nagyon-nagyon gyorsan eltelt éveket, amikor még mindig pontosan tudtam, hogy hol vannak és kivel (mert főleg velem) - és nyilván tudom, hogy úgy nagy vonalakban ez az élet rendje - de bakker, nem az, hogy megkapja a nyolcadikos bizonyítványát és már rögtön haza sem jön... hát, attól tartok, az igazán kemény évek most kezdődnek. 

Leveske

Én imádom a leveseket. Nyáron is - ilyenkor lazább leveseket főzök. Van egy tavaszi krumplileves néven futó családi leves, a nagymamám szokta volt főzni. Nagyon kis egyszerű és nagyon üdítő is a melegben, mivel langyosan vagy hidegen szokás enni. Egy fazék vízbe feltesz az ember főni új krumplit negyedelve (vagy akár egészben, ha olyan kicsik), új fehérrépát, új sárgarépát, új zöldborsót, a fehérrépa tarajaként funkcionáló nagy csokor petrezselymet és sót (ízlés szerint, hogy másképp?), mehet bele opcionálisan friss zeller és annak a zöldje is. Ezek nagyon hamar megfőnek, ekkor a levét jó alaposan össze kell keverni egy doboz tejföllel. Semmi liszt! Aztán hagyni hűlni, hűtőbe tenni - és falható. Akár a korábban megosztott sütemény előtt.

Sütemény

Kánikulában nemigen szoktam sütni, pedig igény az lenne rá. Ma mégis sütöttem, hogy örüljenek. Nem igazi piskóta, de olyasforma (gondolom, ezeket nevezik kevert tésztás süteményeknek): 6 tojás, só, 6 ek. cukor, úgy 5 dkg vaj, nagy doboz tejföl, sütőpor, liszt - annyi, hogy olyan galuskatészta állaga legyen - ezt mind összekevertem, beleborítottam egy nagy méretű (mint a sütő) tepsibe sütőpapírra, aztán pedig alaposan megszórtam feldarabolt nektarinnal, ribizlivel, málnával és meggyel - a három utóbbi gyümölcsöt a kertből szedtem. Málna csak néhány tőnyi van - de remélem, végre elkezd invazívvá válni, ribizli három bokorral, és szerintem úgy tíz kiló lehet rajta, meggy pedig egy bokor fa -  a másik már rég leérett, ez rendszerint július végén szokott, de már most sötétbordó minden szem - viszont piszok savanyú még éretten is. Dizájnelemnek süteménybe pont jó. Elég jól néz ki egy ilyen süti, kánikulában is hosszan eláll (amíg fel nem falja valaki) - és nem túl macerás.

Új nap, új kihívások

Most például reggel egy levél várt már ébredéskor "próbamunka" tárgymegjelöléssel, amely levélben örömmel értesítenek, hogy az első körön túljutottam (ez jó, mert már olyan rég (tavaly!) beadtam ide is a pályázatomat, hogy teljesen letettem arról is, hogy még létezik a cég egyáltalán, így viszont épp miattuk egy cseppet sem izgultam végig az elmúlt több, mint fél évet).

Az első kör feltehetően a motivációs levél volt, amin a jelek szerint elég sokat kotlottak (gondolom, felvettek valakit, aki mégsem vált be) - ebben egyébként elég élesen kiosztottam őket kritizáltam azt a szokást, hogy az álláshirdetésekben a cégek (ők is) belengetik a "versenyképes fizetés és változatos elemekből álló, választható béren kívüli juttatási rendszert" - majd pedig a fizetési igényeim megjelölését kérik a motivációs levélben. Úgyhogy én azt válaszoltam nekik a motivációs levelemben, hogy bízom abban, hogy pontosan tudják, mit vállalnak, amikor versenyképes fizetést ígérnek, nyilván jól ismerik a konkurenciánál alkalmazott fizetéseket (amit én nem - de ezt nem kötöttem az orrukra) - így az igényem épp az általuk megfogalmazott "versenyképes fizetés és változatos elemekből álló, választható béren kívüli juttatási rendszer", se több, se kevesebb.

Most viszont péntekre el kéne készítenem egy próbamunkát. Most, hogy ismét vizsgaidőszak van és azon görcsölök, hogy hogy leszek készen a beadandóimmal meg a tételekkel. És közben a honlapomat is rendszeresen kell frissítgetnem*, mert ha már ennyit dolgoztam vele eddig, semmiképp nem hagyom veszendőbe menni. Miért van mindig minden egyszerre?


* ezen azt értem, hogy hetente minimum egyszer új szakmai bejegyzéssel kell jelentkeznem, és mellette célcsoportspecifikus programokat kell írnom, majd ezeket eljuttatni a célcsoporthoz (amihez internetes kutatómunkát kell végeznem a célcsoportjaim elérhetőségének megtalálására) és bezsebelni a sok pénzt várni, hogy legalább egy nyamvadt jelentkező legyen.

Vakációpara

Közben a normális világban kitört a vakáció, Á. hazahozta a bizonyítványát, mely szerint a 11. osztályba léphet. Ez azért elég kemény üzenet! Ennél már csak az durvább, hogy két nap múlva néhány osztálytársával egyhetes vadkempingezős túrára indul. Bennük tökéletesen bízom - de izgulni nagyon izgulok. Legszívesebben bekameráznám az erdőt, amerre mennek. Iszonyú durva lehetett a világ, mielőtt a telefont feltalálták volna. 

Életkép, Bugapest

Időnként rágondolok egy-egy olyan munkahelyre, ahová az elmúlt hónapok során beadtam a jelentkezésemet (túl vagyok a hetvenötön), behívtak interjúra (közelítek a harminchoz), és aztán azt mondták, hogy mindenképp értesítenek néhány éven héten belül. Aztán ez nem szokott nekik összejönni, már hónapok óta nem válaszolt egyik sem. Jól látjátok. Munkáltatóéknál a bazi nagy magyar munkaerőhiány idején sem szokás visszajelezni, hogy kedves barom barátunk, nekünk nem kellesz. Olyan is van persze, aki nagyjából havonta egyszer felhív vagy ír, hogy továbbra is hitegessen megbizonyosodjon arról, hogy még mindig bármikor előránthat a mellényzsebéből, ha úri kedve úgy diktálja szívesen dolgoznék náluk. Nem állítom, hogy nem fordul meg egyre gyakrabban a fejemben, hogy az lehetett a bug az életemben, amikor felvettek egyáltalán valahová. És egyre kevésbé van kedvem bárhol is dolgozni. Mármint létezik olyan hely, olyan munkakör, feladat, munkatársak, akikkel, amit, ahol igen - de egyre inkább azt hiszem, ez a szürreális az ideális együttállás csak a fejemben létezik. Még azt sem mondhatom, hogy nagyon bőszen vállalkoznék - sokat gondolkodom, dolgozom rajta, de azért a teljes erőbedobást meg sem közelítem. Egyrészt mert vizsgaidőszak van, amivel igencsak csehül állok. Másrészt nyár, amikor a potenciális kliensek nyaralnak. Igényem persze nekem is volna rá - majd meglátjuk, abból mi lesz. Harmadrészt elég jól ismerem azokat a szakirodalmakat, amelyek arról szólnak, hogy a  tartós munkanélküliség olyan mentális (és pszichés, és testi) változásokat okoz, amelyek az eltelt idővel arányosan egyre nehezebben visszafordíthatóak, végül meg egyáltalán nem. És úgy látszik, hogy a tények tudása nem mentesít azok elszenvedésétől. De ez csak a bevezető volt.

Gondoltam, hogy jó lesz, ha dolgozatírás helyett ismét valami teljesen felesleges dologgal cseszem el az időmet proaktivitást mutatok és néhány helyre írok, hogy helló, mi a fasz van már? Az írásbeli megkereséseimre nulla (azaz nulla) válasz érkezett, ezért fogtam magam és a telefonomat és felhívtam egy olyan helyet, amelynek véletlenül tudtam a telefonszámát. Nem, kérésre sem szokták megadni, hogy mikor, milyen számon kinél érdeklődhetek. És akkor a következő párbeszéd pár szó hangzott el:

a vonal énfelém lógó vége: martine vagyok, a ködös régmúlt egyik napján jártam önöknél interjún, és akkor azt ígérték, hogy visszajeleznek, de nem, úgyhogy írtam a napokban egy érdeklődő levelet, amire szintén nem jött válasz, ezért most telefonálok, hogy érdeklődjem, várjak-e még a válaszukra

vonal másik vége: tényleg ezért telefonál? azt hittük, maga egy intelligens nő és ha nincs válasz, akkor magától is leveszi, hogy már nem aktuális a téma, másoknak úgy látszik, jobban lejött, azok nem zavarognak feleslegesen

Hát, ilyen ostoba vagyok én.