Kicsi a világ, de ez nem teszi egyszerűbbé

Azon az eufórikus szombaton, amit bv-vel töltöttem a múzeumban, ismét kiderült, hogy furán kicsi a világ. A nevekről beszélgettünk, például hogy ki miért és hogyan viszonyul a saját nevéhez. És hát hoztunk példákat az ismeretségi köreinkből is, hogy ki miért vesz fel, hagy el, változtat meg házassággal, válással, meg csak úgy. És bv egyszer csak azt mondta, hogy van neki egy barátnője, egyetemi évfolyamtársa volt, na, az a lány például azonnal boldog lett, amint felvette a férje nevét, mert a születési neve minősíthetetlenül izé volt, ronda, vagy idegen, vagy mittudomén milyen. Mert? - kérdezem - hogy hívták? Gluttenblaxterheim - mondta bv. Ne már! - mondom... A keresztneve pedig Marionett? Igen - képedt el bv. Most simán Kovács Marionett a neve és boldog. De honnan ismerem én? Hát, az úgy volt, hogy tizenévesen jártam egy vadvízi táborba, és az egyik állomásunkon, egy városkában családoknál voltunk elszállásolva. Én épp Gluttenblaxterheim Marionettéknél. Nagyon cuki kislány volt, meg is ígértem, hogy írok neki igazi képeslapot a következő állomáshelyünkről. Írtam is - aztán nem küldtem el, gondolom, nehéz volt postát találni a vadvizeken. Aztán Pestről sem küldtem el, biztosan ahogy telt az idő, egyre inkább okafogyottnak éreztem. De mivel a képeslap, amit vettem, tetszett, megőriztem. Megvan a címzés: Gluttenblaxterheim Marionett kisasszonynak, Kisváros, Fő utca 2. És valami bénácska kis üzenet, hogy itt is jó, de náluk is jó volt (amúgy nem annyira, mert az apja éjjel bejött hozzám és megfogdosta a mellemet - bár ez csak most jutott eszembe, a metoo-kor nem - és nem volt könnyű nagyon halkan kitessékelni a szobámból, mert hangoskodni nem mertem volna, igen, nagyon szégyelltem magam - nehogy még felébredjen valaki). A múzeumban amúgy megtanultunk tombolázni, nyertünk szabómagdás csokikat, olyan Horn Mici féle uzsonnán vettünk részt, hogy a kalács íze azóta is a számban dereng, meg ettünk sült kolbászt és céklát (hogy a legjobbakat emeljem ki) a PIM-mal szembeni hentesnél - és még nem merítettünk ki minden témát (azt már mondtam, hogy bv fia osztálytársa az ovis legjobb barátnőm lányának? és hogy bv főnöke anyukám tönkretevőjének volt munkatársának a fia? ... de találtunk más közös ismerősöket is...*)

Aztán még ugyanaznap este baráti találkozón vettem részt, úgy egy-két évente találkozunk, év közben is írogatunk időnként a fb-on, hol felszínesen, hol mélyebben, de semmiképp nem állítom, hogy mindent tudnánk egymásról. A kimcsiről például csak itt áradoztam, másoknál nem. És akkor mellém ült E., akivel az elmúlt néhány évben nemigen váltottunk szót egymással, és azt mondta, hozott nekem valamit. Végigfuttattam magamban, hogy vajon mikor és hol játszóterezhettünk együtt utoljára és melyik homokozólapátunk lehet nála még jó tíz-tizenkét év távlatából is - de nem jutottam semmire. Jártam Koreában - mondta E. Ööö... néztem egyre butábban én, mert ott tuti nem hagytam el egyetlen homokozócuccot vagy kis zoknit sem. Hoztam neked kimcsit. Mi??? Koreából hoztam - mondta. De, izé, a kimcsi... dadogtam én. Olvasom a blogodat - mondta E. Mr nagyon régen, és sokáig nem is tudtam, hogy te írod. Míg nem egyszer...... Szóval, kiderült, hogy Koreában bezacskózva is árulnak kimcsit, olyasmi, mint a tasakos macskaeledel (de szerencsére időben meg tudtam akadályozni, hogy a gyerekek feltálalják a macskának). Még nem mertem volt módom megkóstolni, de egészen elképesztő a tasakos kimcsi létezése is, meg az is, hogy hogyan jutottam hozzá (köszi, E.!)


*a közös ismerősöket nemcsak bv-vel találom, szinte minden eddigi olvasómmal, akivel találkoztam, vannak közös pontjaink - lehet, hogy írhatnám a fb-ra is a blogot névvel - címmel?

Az igazi anyukák fel tudnak kelni

Ezt a félmondatot mantráztam magamnak hajnali öttől hatig, de nem tudtam felkelni mégsem, csak hatkor végül. Akkor még gyorsan csináltam uzsonnát V.-nek, aki két ajtócsapkodás közt besuvasztotta a táskájába. Remélem, nem hajítja ki az első kukába csak azért, mert azt mondtam neki búcsúzóul, hogy máskor próbáljon halkabban készülődni, hogy ne verjen fel mindenkit, akinek nem muszáj kelnie. Nyilván tüzet okádnék én is a dühtől, ha nekem kéne elsőnek kelnem és még csendben is kéne maradnom. Januártól majdnem így lesz. Igazából neki sem lenne muszáj negyed hétkor elhagyni a házat, járhatna vonattal, akkor elég lenne fél órával később indulnia. De a bandája a buszos úton verődik össze, így azzal megy ő is inkább. És nem is dühös mindig ennyire, csak amikor az iskolai tanórák és az edzések annyira kimerítik, hogy úgy érzi, nem sikerült (már megint) felkészülnie a tézére (a témazárót hívják így, ami nálunk még nagydoga néven volt nyilvántartva). Szóval, a felkelés még hibádzik, de még van két hetem kondicionálni magam arra, hogy óracsengésre keljek, akkor, amikorra beállítom, ne egy órával később. Iszonyú fáradtnak érzem magam. És mióta a Terápiát nézem, Parkinsonom is van, minden tünettel. Nem lehetne újrakezdeni valahonnan korábbról ezt az egészet?

szafari

Olyan boldog vagyok veled... mintha kaptam volna egy valódi oroszlánt ajándékba.

Skinny, slim

Elöntött a pánik, hogy felkelek 2018-ban, másnap már dolgoznom kell menni a vadiúj helyre és nincs egy rongyom, amit felvehetnék. Nyilván zárva lesz elsején minden, nem lesz már mód akkor korrigálni a ruhatáramon. Vagyis most kell, azonnal. Az egyik Hádában tehát rögvest turkáltam magamnak egy nagyon cuki virágmintás pénztárcát (üres) - de mivel ezt önmagában még elég lenge öltözetnek találom, bementem egy plázába is. Vagyis mindenképp bementem volna a plázába más ajándékokért, de így berontottam a CundA-ba is. Kár volt, komolyan, olyan ormótlan minden ruhájuk (mármint ami jó rám), hogy majdnem sírva jöttem ki a próbafülkéből. Nyakig felkúszó kerek pólónyakak, nulla dekoltázsok, esetlen szabású, szűk ruhaujjak, műszálas thermoruhák, béna blúzok - nadrágból pedig csak skinnyk és slimek, és még a straight-eknek is szűkül lefelé a száruk. Borzasztóak. Ha felvenném bármelyiket, úgy néznék ki, mint egy tévedésből karácsonykor elszabadult kötözött sonka. Azt hiszem, inkább plus size divattanácsadónak kéne mennem, ezer ötletem van, hogyan kéne ízléses és hordható ruhákat tervezni 60 kilón felüli nőknek is. Üres kézzel jöttem ki (de aztán pakkokkal haza) - már kezdenek alakulni az ajándékok, bár azt még nem döntöttem el, hogy Á. milyen húsokat fog kapni. Ja, és bejelentkeztem egy körmöshöz manikűröshöz - mondjuk nem sokra megyek majd a már majdnem elfogadható szintre tornázott külsőségekkel, ha nem fogom felfogni tizedjére sem, hogy mi lesz a munkám. Kellett ez nekem?

Kis hírek a nagyvilágból

Katicák jelentek meg a fürdőszobában.

Irodakompatibilis öltözékeim száma nem haladja meg a kettő darabot. Nem tudom, miben fogok dolgozni járni. Mondjuk, szinte mindegy is, egyelőre képtelen vagyok hajnali ötkor kelni, márpedig ha be akarok majd érni időben, muszáj lesz.

Vettem Á.-nak fogkefét (karácsonyi előajándék gyanánt) és ezzel szinte lehetetlen helyzetbe hoztam. Nem tudom, mit kérhetnék... mindenem megvan... nem szeretnék több tárgyat a szobámba... nem, élményeket sem akarok, nem szeretnék elmenni sehová... semmiképpen... jó, akkor ha mindenáron adni akarsz valamit, akkor vegyél nekem húst. Húst? - kérdeztem teljesen elképedve. Finom húst - mondta megint. Húst vegyek neked karácsonyra? Á. vállat vont és azt mondta: jó, húst nem akarsz, akkor vegyél valami különleges halat.

Az emberjogi aktivisták

életének legnehezebb napjai akkor kezdődnek, amikor kamaszodni kezdenek a saját gyerekeik

Megnyertem hatszázerezmilliárd usa dollárt, és ez teljesen komoly!

De az egész folyamat legmegdöbbentőbb része az, hogy kaptunk egy telefonhívást Mr. Tamas Kassai, aki kapcsolatba lépett velünk, hivatkozva a hivatkozási számot a díjazás igénylésére, és meghalt. Azt állította, hogy te vagy a szomszédod, és követeli, hogy átadjuk neki a díját. De azért, mert nem akarunk hibát elkövetni, ezért fogunk ismét kapcsolatba lépni veled, ha nem haltál meg, mert ez a férfi hamisan állítólag azt tanácsolom, hogy mielőbb válaszoljon erre az e-mailre. A díjaid igényléséhez egyszerűen forduljon ügynökeinkhez a követelés benyújtásához.

Mr. Tamas Kassai a legjobb szomszédom volt, ez most már bizonyos, mert még holtában is csak arra tudott gondolni, hogy ha meghal, akkor nekem kell örökölnöm utána, és mivel én még azt hiszem, nem haltam meg (bár ma délelőtt úgy éreztem, minden bizonnyal meghalok, ha még egy karácsonyi tülekedést végig kell csinálnom az IKEA-ban vagy bárhol másutt), de most úgy érzem, mégsem haltam még meg, ezért muszáj örökölnöm jó szomszédom, Mr. Tamas Kassai után, aki hirtelen halálát követően azonnal értesítette az osztrák lottótársaságot (nem, nem hamisan, ez ki van zárva, Mr Kassai igen őszinte ember hírében állt egész életében és a halál - amennyire én tudom - az őszinteséget már nem szokta befolyásolni, szóval, nyilván igazat beszél a halálát követően is), hogy én vagyok a hatszázerezmilliárd usa dollár egyetlen örököse, nem pedig a másik szomszédja, még csak az kéne! Karácsony előtt jól jön nekem ez a kis zsebpénz, úgy érzem. Ha mégis meghalnék, mindenképp valamelyik szomszédomra, vagy az ábécében az énutánam következő magyar állampolgárra hagyom a pénzemet (ilyenkor aztán sajnálhatja A., hogy nem vette fel a nevemet, mert így semmiképp nem örökölhet ő vagy a gyerekek, de hát szelaví, az élet komoly dolog, a jószomszédság pedig felülírja a rokoni szálakat, nemdebár?)

Karácsony

Á. nem kér semmit, köszöni, mindene megvan. Jó, ha ennyire akarom, kitalál valamit. Mondjuk szeretne egy saját szájvizet, hogy ne A.-ét kelljen használnia. És még? miért, mást is ki kell találnia? Jó, akkor még egy új fogkefét is kér, mert a régi elkopott már.

A családból messze én vagyok a legtelhetetlenebb. Én azt kérném karácsonyra - ezer évre visszamenőleg is - hogy ne legyen már ekkora suttyó seggfej az apám. Nem lehetséges? Jó, akkor egy kurva nagy adag varázserőt kérek részint az apám, részint az ELMŰ, részint a régi munkahelyem totális átformálásához (patakparti margaréta valahol a chilei havasokban, a lényeg, hogy ne ártsanak senkinek és sose lássam őket többé) Vannak még néhányan a listámon (nincs listám), a margarétaság megfelelő lesz számukra is, gyönyörködjenek bennük a kecskék, aztán legeljék le őket. Köszönöm, végeztem.

A jövőre nézve még azt szeretném kérni, hogy a családom (A., Á., és V.-t leszámítva, mert ők nagyjából hozzák a családról alkotott fogalmam szerinti elvárásokat) legalább tizedannyi érdeklődést mutasson irányomba, mint a barátaim, azzal nagyjából elégedett lennék.

A szombatom (értelemszerűen baráti társaságban és nem a családommal töltöttem) fantasztikusan jó volt, arról majd még írok, csak úgy, mint Krakkóról, becsszó!