Színcápa

Nem tudom, ismeritek-e ezt a játékot, tulajdonképpen egy fogócska,  gyerekkoromban gyakran játszottuk. A halak az egyik fal mentén (vagy fánál, vagy padnál, játszótere válogatta) álltak, a céljuk az volt, hogy átjussanak a szemközti falhoz (fához, padhoz, egyébhez). A színcápa pedig vadászott rájuk, méghozzá olyan módon, hogy mondott egyetlen színt, akin ilyen színű ruhadarab, netán kiegészítő volt, az védettséget élvezett, a többiek viszont elkapható prédák, akik iszkoltak a cápa elől. A védettséget adó színt persze meg kellett mutatni, mielőtt az ember elindult kacéran illegve-billegve a cápa orra előtt, bármelyik ruhadarabon is volt - vagyis koedukált játékban a rózsaszín bugyi csak a nagyon merészek számára jelentett védelmet. Amúgy pedig a kék iskolaköpenyek korát éltük, viszonylag csekély színválasztékkal az egyéb ruhák tekintetében is. Nekem volt egy borzalmasan ronda kötött pólóm, Amerikából küldték Katrinék, akiről máig is csak halvány fogalmaim vannak, kik lehettek. Valami unokatestvér leszármazottai. De gyönyörű - és abban a világban tökéletesen hasznavehetetlen - ruhákat küldtek néhány évente, így hát szeretettel gondoltam rájuk. Szóval, küldték ezt a pólót, amin írd és mondd 24 különféle szín pompázott a rózsaszíntől a türkizig, a sárgától a bordóig - irdatlan rusnya volt, rikító, feltűnő - de színcápához tökéletes, így a kék egyenköpeny alá gyakran felvettem és vigyorogva vártam, hogy a színcápa arcába vághassam, köpenyemet széttárva, hogy rajtam van! És mivel akkoriban a dobozos színes ceruzák is inkább 12, mint 24 darabosak voltak, és kortársaim többsége ebből kifolyólag megnevezni sem nagyon tudott tizenkettőnél több színt, igencsak az élet császára voltam ebben a játékban, míg ki nem nőttem a pólót.

De olyan színem még nekem sem volt, mint amilyennek V. nevezi a zokniját: "tudod, az a halvány fekete..."

A sportrajongó

...
- a fiam karatézni jár
- melyikük?
- már csak a kicsi
- az én lányom is karatézik
- voltunk versenyen a múltkor is
- mi nem nagyon járunk versenyre
- pedig valahol felétek volt (itt meg itt)
- az azért nem annyira van felénk...
- tudod, innen nézve minden felétek van...
- mintha csak Rómában élnénk
- jó verseny volt sok éremmel, azt szeretik a gyerekek
- és a fiad milyen ágát űzi a karaténak?
- nem is tudom... azt hiszem, talán sudokuzik
...

Fürdőszobaajtók

A fürdőszoba ajtaja mellett az ajtófélfán egy  8-10 centi hosszú celluxcsík fityeg. Amikor megláttam, arra gyanakodtam, hogy Á. próbálta bezárni így V.-t a fürdőszobába. Gyanakvásom nem teljesen légből kapott, régi gyerekkori emlékeimből fakad, amikor is az öcsém lyukat fúrt a fürdőszoba ajtajába, hogy meglessen engem - azóta is teljesen érthetetlen okból, mert amúgy sem volt ritka, hogy egymás előtt öltözzünk. De a feltételezés alaptalannak bizonyul, Á. semmit nem tud a ragasztóról, őszintén csodálkozik a kérdésemen, hogy hogy került oda. Így hát megkérdeztem V.-t is, tud-e a ragasztócsíkról valamit. Igen, én próbáltam megviccelni Á.-t a születésnapja alkalmából - mondja vigyorogva - de túl hamar elengedett a ragasztó, Á. sajnos észre sem vette. Nevetek vele én is. Vicces, hogy újabb, felnőttkori emlékem is van immár egy fürdőszoba ajtajával kapcsolatban. Mert a régi, otthoni fürdőszobaajtó korábbi lyukmentes és későbbi lyukas állapotában is egyik legfőbb fegyverem volt annak idején az öcsém elleni permanens és ádáz harcban. Ha kergetett, elég volt gyorsan a távoli fürdőszobába menekülnöm előle, majd amikor nagy lendülettel odaért, teljes erőből kivágni a résnyire csukott ajtót. Mindannyiszor bevált a mocskos trükk, számtalanszor vágtam így fejbe a nehéz, tömör faajtóval. Örülök a szelíd gyerekeimnek, V. tervezett vicce sokkal európaibb, mint az én egykori vademberkedésem.

11.

De miért kell megünnepelni? Az is csak olyan nap volt, mint a többi.
Nem igaz. Az volt addigi életem legboldogabb napja. És mindig a legcsodálatosabb marad. Egy másik, egy tavasz végi nappal együtt.

(a hülye kérdést persze Á. tette fel, az igazságtól csöpögős választ pedig én adtam)

Hajnalok hajnala

A hajnali öt órás kelésben nem az a legdurvább, hogy hajnali ötkor csörög az a kurva óra és fel kell kelni. A hajnali öt órás kelésben az a legdurvább, hogy előtte óránként (de van, hogy félóránként) felriadok arra, hogy már elaludtam. Aztán amikor visszaalszom, akkor olyanokat álmodom, mint a mai utolsó, hogy egy hatalmas házibuli keretében, ahol gyerekek is szép számmal voltak, Á. alig ismert osztálytársait néhány semmitmondó frázis keretében (legyetek jók, vigyázzatok magatokra, ne tévedjetek el) kiengedtem éjszakai túrára egy általam sem ismert erdőben, és csak órák múltán jöttem rá, hogy még mindig nem jöttek vissza, és hogy éjjel mínuszok vannak, és hogy körülbelül annyira ismerem a szóban forgó erdőt, hogy fák vannak benne valami változatos domborzatú terepen. A többi felnőtt, akikhez kétségbeesetten szaladgáltam, már jócskán ivott, így nagyjából vagy annyit tudtak hozzászólni az ügyhöz, hogy ne aggódjak, nagyfiúk már, vagy annyit, hogy hülye vagy te, hogy így elengedted őket. És nem elég, hogy hülye vagyok, hogy így elengedtem őket, de még álmos is vagyok, mert az alvással töltött időt is végigszorongtam.