Á. nem szeret minket. Mondja is, látszik is. Sírok, de azt mondja, hogy ez nem olyan, hogy menne parancsra. Nyilván nem. Nem utál, vagyis alapállapotában nem. Amikor kiabálok, akkor utál is. De főleg azt, hogy hangoskodom. Amit mondok, az nem érdekli. Én magam sem érdeklem. A. sem. Semmi, ami velünk kapcsolatos. Egyszerűen közömbös. Nem érdekli, nekünk mi fáj és mi lenne jó. Nem érdekli, hogy mit várnánk tőle. Semmi köze hozzánk. Adjunk enni, legyen villany meg internet, legyen minden, ami kell, mert ez az alap. De ha nem adunk, akkor sincs semmi. Neki mindegy. Nem tudom, meddig kéne visszatolni az időben és honnét másképp csinálni. Úgy emlékszem, amikor kicsi volt, szeretett. Ő erre nem emlékszik. Nem hiszi, hogy szeretett volna, nem érdeklik az érzések. Azt nem mondom, hogy nincsenek is neki, mert látom, ahogyan gyűlöl, amikor nem hagyom napi huszonnégy órán át játszani. Nem tudom, hogyan kellett volna jól csinálni, de már mindegy is. Jó lenne egy olyan kis buta gyereket szeretni, aki viszontszeret engem. Akinek talán nem megy az iskola, meg nem jár versenyekre, és akinek vannak csínytevései, vagy időnként talán átlépi a határokat, aki miatt behívatnak az iskolába, de akinek fontos vagyok. Jó lenne, de hát én Á.-t szeretem, akkor is, ha érzéketlen tapló, akkor is, ha mindegy neki, hogy létezünk-e egyáltalán. Tudom, az az általános vigasz, hogy kamasz, hagyni kell. De nem minden kamasz ilyen, sőt, a többség nem. Nyomorult érzés, ezerszer rosszabb, mint egy reménytelen szerelem, rosszabb, mint a magány, egyszerűen pokoli érzés.
