odi et amo

szeretem, ha megkérdezik, hogy van
de gyűlölök válaszolni rá

miről beszélek, amikor*

például a nem elég jóságról beszélek?

Arról, hogy magamat, a saját értékrendem szerinti dolgokat nem vállalom fel, nem teszem meg - mert van könnyebb út, másik, majdnem olyan, elég hasonló, az sem rossz... csak nem az, amiről tudom, hogy tennem kéne. Nem másokhoz képest nem vagyok elég jó, másokhoz képest (vannak olyan mások, akikhez képest) nagyon jó vagyok. Meg vannak olyan mások, akikhez képest nagyon nem (és pont anyukám és pont A. például pont ilyenek - és szerintem V. is pont ilyen lesz - és Á. meg inkább olyan, mint én, pedig iszonyat tehetséges - de ugyanolyan lusta (restségre és nyígásra hajlamos), mint én). És mindig meg lehet magyarázni (vagyis én többnyire meg tudom, mert abban például elég jó vagyok), hogy miért jó kicsit másképp is, mint ahogy igazán jó lenne. Hogy miért és hogyan befolyásolnak(tak) a körülmények, hogyan térítettek el a legjobb szándékom ellenére is a valódi úttól - és ezek eléggé hihető dolgok, meg vannak eléggé erős körülmények, szóval, könnyen ki tudom magyarázni magam sok dologból. Még magam előtt is sikerül olykor (valójában sokszor), és ez olyan megnyugtató tud lenni. Az a baj, hogy azért a lelkem, a szívem, az eszem mélyén pontosan tudom, hogy nem úgy csinálom a dolgaimat, mint ahogy én elvárnám magamtól. És nem megnyugtatóak a "jaj, biztosan túl magasak az elvárásaid, maximalista vagy" típusú megjegyzések - mert sajnos tudom, hogy nem igazak. És még az is lehet, hogy iszonyatosan önzetlen (nem), kreatív (nem), vicces (nem), tehetséges (nem) stb. vagyok - szóval, tényleg bármit lehetne idetenni, és ha elég nagyképű vagyok (az vagyok), akkor még azt is mondhatom, hogy az átlagnál vagy a többségnél vagy sokaknál vagy másoknál (mindig az aznapi nagyképűségi indexemet alapul véve) jobb vagyok különféle dolgokban. Csak sajnos az semmit sem számít, mert az általam megélhető legjobb életet kéne élnem és az általam adható legjobbat kéne adnom azoknak, akik tényleg fontosak (vagyis egyáltalán nem az számít, hogy másokhoz képest hogyan élek és mit adok) - és nem tudom nem látni, hogy a saját valódi utamról térek le folyton más, elsőre vonzóbb, könnyebb, népszerűbb, egyszerűbb (stb) utak miatt, de semmit sem számít, mit gondolnak erről mások (például ti - sajnálom, de ez van, még akivel ismerjük egymást, azzal is kevésbé ahhoz, mintsem ez megítélhető lenne), ha egyszer én tudom (és tudom), hogy nem úgy élek, ahogyan élnem kéne (nem kell megijedni, nem vagyok titkos terrorista vagy egyéb szörnyeteg) - de sajnos a mindig kis eltérések szépen** összeadódnak - és akkor borul a nyakamba minden gyengeségem, vétkem és bűnöm, amikor valódi helyzetek jönnek (nem blog és nem egyéb jópofizás) - pedig épp az ilyen helyzetekben kéne nagyon biztosnak lenni abban, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. És nem.


* és itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismét belinkeljem ezt a könyvet
** gusztustalanul és fenyegetően

köszönöm a kedvességeteket, jólesik, igazán. azt hiszem, sosem fogom tudni elmondani, milyen iszonyatos fájdalommal és félelemmel tölt el anyukám betegsége, hogy milyen (igen, tudom, teljesen felesleges) lelkifurdalásom van minden valaha lemondott közös program, minden kis hülye késlekedés, minden nem eléggé odafigyelés miatt (nem, nem voltam gonosz, de nem voltam elég jó sem - és azt hiszem, nemcsak hozzá, senkihez sem) és nem pótolható, sem azért, mert elmúlt, sem azért, mert valószínűleg én nem vagyok elég jó. sem hozzá, sem másokhoz, sem magamhoz. és bőgök az utcán is, hiába minden fogadalom, hogy nem fogok.

Utcán nem sírunk

Ugye, ez főszabálynak jó lesz?

Édes csillagaim*!

Ugye, ti nem kértek sosem úgy programajánlatot, hogy a leghőbb vágyaitok közt felsoroljátok az általatok ismert témákat, továbbá a megtanulni vágyott összes idegen szót, aztán meg azt mondjátok, maximum kétszer fél napotok van rá, és hogy ez mind férjen bele? Ugye, ti nem foglaltok úgy szállást a képzéshez, hogy nem kérdezitek meg, hogy ráér-e, akit felkértek? De ha mégis, ugye, nem sértődtök meg, ha mégsem ér rá? Ugye, ti nem hiszitek azt, hogy az alaposan lealkudott ár már tartalmaz mindent, vagyis tényleg mindent, például  minden oktató oda- és visszautazását is, akkor is ha ragaszkodtok a minimum három-négy főhöz (és azt találjátok ki nagy okosan, hogy majd viszitek oda-vissza mindet busszal - aha, mert biztosan szeretné mindenki a teljes hétvégéjét veletek tölteni ötezereért**, ha  - tegyük fel, hogy így van - a szakértői órák ötvenezernél*** indulnak)? Ugye, ti tudjátok, hogy egy minden szempontból**** hetrogén csoportból nem fog mindenkinél 1000 100 százalékosan hasznosulni ugyanaz? És ugye, ti nem várjátok, hogy én minderre azt mondjam, persze, természetesen, ahogy szeretnétek?

* aki nem csillag, ne vegye magára
** csak mondtam egy számot
*** mondtam egy másik, az eredetinél tízszer nagyobb számot
**** nem, életkor, végzettség, tapasztalat, előtanulmányok, motváció, lelkesedés, külső körülmények, elhivatottság, elérendő célok, önbizalom... (stb)

Mit utálok a gyerekeimben?

Semmit. Na, ennek fussunk neki még egyszer! Mindent. Öööö.... még nem teljesen... vagyis azért nem mindig... vagyis, hát igazából... szóval... azt, hogy suttyók.

Én nem szoktam használni ezt a szót mert eddig semmi okom nem volt rá, de most valahogy eszembe jutott és kibukott belőlem. Egy régi barátnőm használta nem olyan régen a saját gyerekei jellemzéséhez, és akkor én teljesen elhűltem. Hogy na ne már! Azok az édes kis bébik gyönyörű gyerekek alig egy-két évvel idősebbek az én gyerekeimnél, az anyjuk egy született finom lelkű vert csipke egyenesen Brüsszelből (művészettörténész - hát gondolhatjátok) - és hogy hát akkor mi az, hogy suttyók*?

És az van, hogy az én suttyó gyerekeim (főleg Á., de hogy őszinte legyek, V.-t sem kell nagyon félteni az ilyesmiktől) hetekig napokig rohadnak fürdés nélkül ugyanabban a pizsamában napi 24 órán át, csak esznek, de nem főznek és főleg! nem mosogatnak, szanaszét hagynak mindent - de úgy értsétek, hogy tényleg mindent! Ami valahol kiesik a kezükből, az azután pontosan addig ott is marad, míg véletlenül odébb nem rúgják, vagy amíg fel nem szedem utánuk igazából csak azon csodálkozom, hogy a használt vécé papírjaikkal eddig mindig beletaláltak a vécébe, Á. éjjel négyig is fent van - délután kettő előtt viszont nem kel fel, egész nap a telefonjukon, tabletjükön, gépükön, olimpián, vagy a legrosszabb esetben egy könyvön lógnak, és van pofájuk megkérdezni, hogy mikor veszem meg (én, aki dolgozom!) az iskolás holmijaikat, többek között Á. százötvenedik körzőjét (hogyhogy miért kell? mert nagyon rég nincs körzőm... miért, honnan lenne? azok már rég nincsenek meg - húzza a csodálkozástól magasra a szemöldökét). V. körmei méteres hosszúak, türkiz színűek és koszosak - és amikor szólok, hogy használja a körömkefét ezt válaszolja: még örülhetsz, hogy én vagyok a gyereked Mire én (amúgy örülök, mert még emlékszem, milyen cukik voltak) hülyén nézek, mire ő közlik, hogy becsüljem meg (sic!), hogy nem hosszú és színes műkörmöket csináltat a zsebpénzén, mert a volt osztálytársai már tavaly év közben is úgy nyomultak. Mire nekem muszáj röhögnöm, ami pedagógiailag talán nincs a kőbe vésett nevelési eszközök közt, de legalább felszabadít valamennyit a bennem felgyülemlett feszültségből - V. viszont vérig sértődik. Ezúttal legalább tudom, hogy min, mert a napi több száz sértődés okáról, eredetéről, pláne feloldási lehetőségeiről gőzöm sincs.

Legközelebb az öreg szilvafáról lehullott szilva és az öreg emberek gondolatainak párhuzamáról írok majd nektek, az sokkal szebb lesz.

* közben eszembe jutott, hogy lehet, hogy náluk nem súlyosabb az ügy annál, mint hogy a gyerekek eltartott kisujjal fogják az ezüstkanalat, miközben az Operaház különtermében fagylaltot nyalogatnak

magyar

Te nem vagy magyar? - kérdezi a bunkó állat fiam, amikor az elveszített meccs után síró ausztrál vízilabdás lányokra nézek és azt mondom: szegények, milyen szomorúak!

A munkafóbiáról

nincs mit mondanom - elkaptam, leterített, hiába harcoltam ellene, szétrepszti a fejemet. És ez még csak az első nap az elkövetkezendő huszonöt évből. Segítség!

winter is coming

Én nem tudom mi van (azon kívül, hogy elaludtam, nem bírtam felkelni, elindulni még a kávé után sem) - de itt nálunk sárgulnak és hullanak a rigók levelek, a tegnap esti gyaloglás séta során megettem az első szem idei diót, hideg van éjjel és reggel és napközben is fanyar szeptemberszag, holott még augusztus 20-a sincs.

A reggeli készülődésemet ezeken felül az is megakasztotta, hogy valami egy iszonyatos csattanással nekirepült a fürdőszobaablaknak. Szálltak a tollak, úgyhogy kiszaladtam - és egy sárgarigó (?) pihegett hangosan sírva az előtetőn. Nézegettük és reméltük, hogy a macska nem találja meg. Szerencsére amikor egy óra múlva (sokadjára) már felöltözve még mindig pizsamában kimentem megnézni, ijedten szárnyra kapott és hatalmas lendülettel, és reményt keltően nem dülöngélve a levegőben felrepült a közeli mesebeli égig érő paszulyra fára. Remélem, onnan sem fog lebucskázni és vagy nem kapott agyrázkódást vagy a madaraknál az ilyesmi gyorsan gyógyul.

Szóval, akkor most elindul a készülődés.2