Váratlanul feltörő vágyak

Tegnap vettem egy újságot. Holott nálam volt a kindlém, és a neten mindennap olvasok napi eseményeket, tehát az ok nem híréhség volt és nem is az olvasás hiánya. Hogy akkor mégis miért? Mert lapozni akartam. Áthajtani mutatóujjal. Hallani, ahogy zizzen a lap. Igen, ez van, döbbentem rá hitetlenkedve, úgy hiányzik az olvasás mellé a lapozás, mintha lapozásfüggő lennék. Ki gondolta volna?

Alvástudomány és varázslattudomány

én: jól aludtál, Hermione V.?
V.: nagyon!
én: szépet álmodtál?
V.: Nem. Nem álmodtam semmit. Mert énnálam van az alvásnak egy olyan szintje, amikor nem foglalkozom semmi mással, nem forgolódok, nem rúgkapálok, nem kell pisilnem, nem vagyok szomjas, és nem is álmodok, csak nagyon mélyen alszom.


V. egyébként tökéletes és gyönyörű Hermione lesz a farsangon, van pálcája is, de varázsolni még nem nagyon tud, mert még csak most kezdi a Roxfortot. De tanítottam neki egy varázsigét, ami működik. Azt mondtam neki, mikor a színpadon áll, mozgassa a pálcáját a közönség felé, és mondja ezt jól hallhatóan: Guardami! És működni fog! Sütni pedig hosszú, ehető, sajtos és oreganos varázspálcákat sütöttem, hogy osztogassa a többi roxfortosnak is bátran.

Lila krumpli és naftalin

A hét eddig a konferenciák, svédasztalos munkaebédek és a szülői értekezletek jegyében telt, az említettek mindegyikén én vettem részt a családból, és gyakorlatilag minden napra jutott szinte minden. Így én már estére sosem voltam túl éhes. Viszont mire hazaértem, már épp elég fáradt voltam ahhoz, hogy ne különösebb lelkesedéssel vessem magam a konyhai teendőkbe. Pláne a boltokba. Nem is vetettem oda magam, amúgy is mind zárva volt már. A. viszont elvből nem vásárol, mert feleslegesnek tartja és utálja. Talán már mondtam: A. azon kevesek egyike, akik akkor dicsérnek, ha "milyen szép üres végre a hűtő!". Mert a teli hűtőben nem talál meg semmit. Az üresről meg azonnal átlátja, hogy üres. És A. szereti a tisztán átlátható dolgokat. A gyerekek pedig az üres hűtő mellől elővarázsolható szikkadt zsemlén és nápolyin éltek - az ő örömükre, az én bánatomra. Ma már nem úszom meg a konyhai feladatokat: holnap farsang, úgyhogy sütök. És ha már a konyhában vagyok, főzök is, mert az iskolában ehetetlen ebéd volt, a hűtőben pedig mára A. véleménye szerint is túl szegényes a kínálat.

Én szeretem, ha sok minden van itthon, hogy bármikor lehessen főzni vagy sütni valamit, akár hajnalban is. És hacsak tehetem, a boltban is megveszem a különleges, ismeretlen dolgokat kipróbálásra. Így vettem meg a az elmúlt hetek egyikén egy doboz lila krumplit. Sosem hallottam még róla, de nagyon érdekesnek tűnt. Az is volt: a héja egész sötét indigókék, a krumpli hámozás után pedig a pecsétekhez való tintapárnákra hasonlított. Mint kiderült, a lila krumpli roppant egészséges eledel, és nem a nemesítők munkájának, hanem a természet sokszínűségének köszönhetően lila. És van belőle többféle is (www.lilaburgonya.hu) A lilaságokat hasábokra vágtam, és körülbelül azonos nagyságú répahasábokkal együtt tepsiben sütöttem meg. A krumpli simán krumpli ízű volt, a lila - narancs színösszeállítás viszont különlegesen ínycsiklandó és gyönyörű - miután a gyerekek meglátták, nem sok reményem maradt arra, hogy a maradékkal jóllakjak, egyszerűen felfalták. A különlegességek iránti rajongásukat inkább tőlem, mint A.-tól örökölték.

Remélem, hogy azt az észt, ami ahhoz kell, hogy ne egyenek meg kritika és gondolkodás nélkül bármi szépet, még ha roppant különleges is, nem tőlem. Ezer éve egyszer az isztambuli piacon sétáltam egy magyar csoporttal. Sem előtte, sem utána nem vettem részt csoportos utazáson (mármint olyanon, ahol ismeretleneket szerveznek össze és nyaraltatnak együtt), de akkor épp igen. A magyar csoport főleg bőrt és aranyat akart rabolni szerezni vásárolni, de az isztambuli zöldségpiacot sem hagyták lerabolatlanul: a kitett zsákokból marékszámra "kóstolták" a pisztáciát, az aszalt gyümölcsöket, a mazsolákat, dióféléket - mindent, mindent, ami kezük ügyébe vagy egyáltalán a látóterükbe került. Én igyekeztem külön utakon járni, amennyire csak lehetett - a buszról nem szerettem volna lemaradni, így tisztes távolból követtem őket, de attól is viszolyogtam, hogy a csoporthoz tartozónak tűnjek, így jóval mögöttük poroszkáltam - és nem kóstolkodtam, még annyit sem, mint amennyit egy itthoni piacon magától értetődőnek tartok a vásárlás előtt. De Isztambulban nem akartam - és pénz híján nem is tudtam volna - vásárolni, így csak nézelődtem. Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy nagy zsák valamit a pisztáciák, aszalt fügék és barackok közt. Valamit, amit nem ismertem, amit még sosem láttam, és ami gyönyörű volt: mintha egy nagy zsák igazgyöngyöt láttam volna, fátyolos fényű, fehér gyöngyöket. Nem tudtam, mi az, és nem hagyhattam kielégítetlenül a kíváncsiságomat. Nagyon nem szerettem volna, ha azonosítanak a piacot lerabló magyar hordával, így egy icipici csillogó gyöngyöt választottam csak ki, és a számba tettem. Pokoli íze volt. Büdös, csípős, undorító. Naftalin. A gyerekkorom óta hányingerig utált molyirtó. Felváltva köpködtem és káromkodtam, mint a legutolsó kocsis. Öblögettem a nálam lévő vízzel, törölgettem a számat a hátizsákomból előhúzott kis frottír kéztörlővel. És aztán, szégyen ide, szégyen oda, az íz eltüntetésére bekaptam egy szem hatalmas aszalt fügét is. Emlékezetes történet, de a kíváncsiság továbbra is dolgozik bennem, ha kicsit óvatosabban is.

Már sülnek a szigorúan naftalinmentes farsangi eledelek.

Látom a fényt az (alag)út végén

Egy hosszú, egyenes utcában lakunk, aminek a vége, de tényleg épp csak az utolsó néhány háznyi rész, elkanyarodik jobbra felfelé. A mi házunk pontosan a kanyar belső ívének közepén van, a baloldalon. Az utca távolabbi feléből nézve az utca legvégén. Így ha egy reménytelen, sötét és hideg téli estén, amikor kopaszak a fák és a bokrok, elindulok a kezdetektől és látok valami fényt az út végén, egyben azt is tudom, hogy mindjárt otthon vagyok. Mert épp ott lakom, ahol az út végén a fény. És ez nagyon jó. Hogy mást ne említsek, például erőt ad a szatyorcipeléshez.

Az év legdepressziósabb napja

állítólag épp a mai nap, január utolsó teljes hetének hétfője.

Én azon kívül, hogy lekéstem a vonatomat, az előre gondosan elkészített ebédemet itthon felejtettem, csak úgy, mint a ma mindenképp leadandó nagyon fontos papírt, viszont gondoltam rá, hogy befizessem az internetcsekket, amit eddig a munkahelyem fizetett, mivel a cafetéria részeként kaptam, de ez már lehetetlen, így nyolc nappal a hónap vége és tíz nappal a következő fizetés előtt gyakorlatilag lenulláztam a számlámat, és noha sütött a nap, a nagy szélben fáztam, mert nem vettem a nadrágom alá harisnyát, és odabent ismét megtapasztaltam, hogy hogyan lehet látszólag úgy dolgozni egész nap, hogy közben igazából ne nagyon történjen semmi, aminek viszont határidőre meg kell történnie, így én egy kicsit tovább maradtam, ami miatt hazafelé is lekéstem a vonatot, amivel jöttem volna, de mivel nem nagyon késtem le, így nyertem egy jó fél órát a pályaudvaron, amit más teendőm nem lévén, szabad szemlélődésre és elmélkedésre fordíthattam volna, ha nem azzal foglalkozom, hogy fázom a szélben, szóval, mindezeket leszámítva nem volt túl rossz napom.

Egészen addig, míg haza nem értem V.-vel, aki bejelentette, hogy van egy rossz híre, mégpedig az, hogy kapott egy ceruzás egyest, mert nem tanult meg valami - egyébként tanulhatatlanul idegesítő - versikét mára, V., aki a múlt héten két kitűnő bizonyítványt is prezentált nekünk, egyet a sima iskolából, meg  egyet a művészetiből, és mikor azt mondtam neki, hogy akkor most üljön le, és tanulja meg a verset, akkor odapökte, hogy az csak szerdára kell, de én ragaszkodtam a ma estéhez, és kértem, hogy ne beszéljen foghegyről velem, és ettől aztán elszabadult a pokol maga, és V. toporzékolva üvöltötte a képembe - megtehette, mert a lépcsőn állt, én meg a padlón - hogy utál velünk élni, meg akar halni, elmegy innen, mert ez tűrhetetlen, ami nálunk folyik, és nem bízik senkiben, érted, mami, senkiben, csak magamban, az a bajom, ez a vacak élet, ezt nem bírom én már, üvöltött és üvöltött, olyan hangon, mint valami múlt század eleji keserves életű mosónő a gangon, és hiába kérdeztem, mi baja van, bántotta-e valaki, mert szerintem nem is hallotta, hogy szólok hozzá, és akkor már nemcsak a padlón álltam, hanem egyenest padlóra kerültem, mert nem nagyon értettem, hogy mitől akadhatott ki így, mert nem dicsértem meg az egyesért, de különösebben nem is szidtam, csak azt mondtam, tanulja meg a verset, mert az iskolai feladatoknál nem az számít sajnos, hogy tetszik-e, hanem a kötelességek elvégzése, de nem ez volt az igazi baja, de hogy mi,  azt nem árulta el, csak üvöltött velem, mint egy fúria.

Aztán mégsem ment világgá, szerencsére, hanem odalent a nagyszobában összebújt a fekete cicával, aki a világon V.-t szereti a legjobban, és remélem, neki kiöntötte a szívét, mert nekem nem, még akkor sem, mikor kislánnyá szelídülve azt mondta, hogy megtanultam, én meg azt, hogy akkor jó, és jó éjszakát kívánt nekem, és én is őneki.

WC sztorik

Kórházi wc, alapterülete szűk 1 négyzetméter, közvetlenül a folyosóra nyílik, nincs sem kulcs, sem rigli, sem egyéb kallantyú, amivel az ajtót be tudnám zárni, tehát nem zárom be.  Fogas sincs, radiátor és ablakkilincs szerencsére igen. Gyakorlottan feltuszkolom a cuccaimat, pisilek, papírtartó van, de üres, ezen nincs mit csodálkozni, megpróbálom a mélyen megtartott kosárlabda alapállásból elérni a kilincsre akasztott hátizsákom zsebéből a papír zsebkendőt. Fél kézzel, a másikkal a pulóveremet fogom, mert nem pisilésre tervezték, túl hosszú. Ebben a pillanatban valaki kinyitja az ajtót. Bebámul, aztán visszacsukja gyorsan. Végzek, kimegyek. Kint a 60 év körüli, színházlátogatáshoz öltözött hölgy azt mondja: ne aggódjon, nem haragszom, én sem szoktam bezárni. Nézek bután. WTF????? úgy tűnök onnan nézve, mint aki aggódik, hogy ő haragszik rám???? Nem aggódom, sőt. Jóságos vagyok. Mondom, hogy én be szoktam zárni, de sajnos ma nem volt nálam a cserezárszerkezetem. Viszont van egy egyszerű, elegáns és hatékony módszerem arra, hogy megállapítsam, van-e odabent valaki. Az úgynevezett kopogtatás-technikát alkalmazom ilyenkor. Felhúzza a szemöldökét. Megnyugtatom, hogy bár könnyen elsajátítható, nagyon egyszerű technikáról van szó, nem csak az alja pórnép használja, de még orvosok is. Megmutatom neki, hogy működik. Látja, ilyen egyszerű. Kopogtatni kell, aztán figyelmesen hallgatva várni. Az üresen hagyott wc-ből nem szól ki senki. Most szabad, mehet nyugodtan, mosolygok rá. Bunkó vagyok? Lehet. De utálom, ha rám törik az ajtót.


Munkahelyi mosdó, alapból leharcolt. Nem koszos, csak gusztustalan. Mikor bemegyek, egy, a folyosón dolgozó nő épp kezet mos a csapnál. Köszönök, köszön. Bemegyek a két wc közül az egyikbe, magamra zárom az ajtót, pisilek. Kint elzárja a nő a csapot, majd gondosan lekapcsolja a villanyt. Az előtérben és odabent nálam is. Mivel ismerős terepen mozgok, megtalálom a papírt, hosszú pulóver sincs rajtam, nyerő szériában vagyok. Felöltözöm, kitapogatom a koromsötét helyiségben a kulcsot, kizárom, majd kitárom az ajtót, egy kevésbé koromsötétbe jutok, tudom, hová kell nyúlnom, ha fényt akarok, felkapcsolom a villanyt. Egy neon a plafonon és egy maximum hatvanas körte. Nem hiszem, hogy abba menne tönkre a cég - egyikünké sem - ha nem oltogatna mindenki ész nélkül. Mert ez heti rendszerességgel ismétlődik.