Mit csináljon, aki megöregedett és elbutult?* Mondjuk a ti kedvetekért, hogy ne zúduljatok fel hangosan mind egyszerre, azt mondom, hogy még nem nagyon és talán nem véglegesen. Szóval, egyelőre úgy kezelem a kérdést, hogy élethelyzetben vagyok (vö. "idegállapotba került").
Szóval van ez a munkahelyem - még egy kis ideig van. De jól látszik, hogy nem vagyunk kompatibilisek egymással. Ők sem énvelem, de én emiatt nem szakítanám meg a kapcsolatot, mert kell a pénz. Ne nézzetek így, igen, kell a pénz. Lassan egy éve jöttem el az előző nagyon mérgező helyről, és nagyjából fél éve perben állok velük, mert azóta sem fizettek. Összehordanak hetet-havat - attól nem tartok, hogy a végén ne én nyerjem meg a pert, de hogy ebből mikorra lesz pénz, az nagyon kétséges. Amit a munkanélküli hivatalban kaptam három kerek hónapig, azt már rég elköltöttem krumplira meg hagymára. Meg voltam néhányszor turkálóban is. Tudok élni, na.
Van az, hogy én sem jövök be a Nyúlbrigádnak. És ők nem fognak egyetlen könnyet sem ejteni értem, ha kirúgtak. Mert ki fognak. Elég szarul érzem magam miatta, de nem fogom tudni megakadályozni. Nem tetszem ugyanis. Ezt abból látom, hogy bármit csinálok, az nekik nem jó úgy. Akkor sem, ha más kollégák szerint jó. Az én munkáimon a nyulak szerint mindig van igazítanivaló, és ahhoz mindig jár egy-két keresetlen alázó megjegyzés is. Nem sok, nem vészesen durvák, de járnak. És mielőtt lejárna a próbaidőm, el fognak köszönni tőlem azzal, hogy nem felelek meg. Próbálkoztam, tényleg. Van, amivel semmiképp nem tudnék mit tenni, mert ha egyszer nem sárgarépadobáló nyúlakrobataként végeztem (mint Nyuliék), akkor megfeszülhetek, akkor sem fogok tudni mindent, amit ők. És továbbra sem tartanak igényt arra, amiként viszont végeztem, mert nem igazán tudják, mi fán terem. Ez a könnyebbik része, sóhajtok egy nagyot, hogy mind full hülyék**, mit tehetnék.
De van az éremnek egy nehezebbik oldala is (sic). Ami arról szól, hogy sajnos tudom, hogy tényleg nem vagyok épp minden képességemet tekintve a csúcson. Ez gáz, nagyon szar bevallani. De a helyzet mégiscsak ez. Az elmúlt néhány év (a régi munkahelyi évek, a tárgyalások, az anyukám betegsége miatti stressz, a testi nyavalyáim és a hirtelen és gyors öregedés) erősen rám nyomta a bélyegét. Nincs neki szép bélyege. Öreg vagyok és ez látszik is. Nyavalyás vagyok - és ez is látszik, vagy ha nem látszik is, érzem. Kisebb a teherbírásom (és ebből úgy tűnik, nem pálma vagyok... hanem akkor mi?), rugalmatlanabb vagyok, ráadásul van egy sor hasznavehetetlen diplomám, de semmi egyebem. Ezt úgy értem, nincsenek vaskos bankszámláim, amiket most felhasználhatnék arra, hogy kibekkeljem ezt a néhány húzósabb évet.
A diplomáim nem eleve használhatatlanok, csak nekem már azok. Van két különféle pedagógus, de tizentöbb éve legfeljebb látogatóba vagy szülőként jártam iskolában - senkinek nem tenne jót, ha én tanítani kezdenék. Nyilván fel sem vennének - de nem kárhoztathatom őket, sőt. Mindenkinek nagyon nehéz lenne, ha felvennének, úgyhogy ezt úgy előzöm meg, hogy nem is jelentkezem iskolákba.
Aztán van még két másik (plusz egy abszolutóriummal abbahagyott - amit nem fogok már befejezni), amik nem kívánnak iskolákkal fenntartandó szorosabb kapcsolatot. Az egyikben sosem dolgoztam, de megvan már több, mint húsz éve. A másikban dolgozom. Annak egy szegmensében. Aztán most átnyergeltem erre a másik szegmensre. A szegmens kicsi, a kereslet megváltozott - mindkét területen (bár amikor végeztem, nem látszott, hogy ez lesz belőle, akkor úgy látszott, hogy nagyjából bármilyen irányba el lehet menni vele dolgozni. El is lehetett - csak az elmúlt jó tíz évben ezekre a tevékenységekre létesült minimum tizenöt új egyetemi szak, amelyek korábban nem léteztek). Engem - ha keresnének - az életkorom miatt*** senior szupertitkosszakértő pozíciókba keresnének. Pályakezdőnek pályakezdőket keresnek, nem idős részleges pályaelhagyó újrakezdőket. Érthető is. Csak kevés az esély, hogy így felvegyenek mondjuk biobolti eladónak. Az békés, nyugis dolognak tűnik. Igaz, gondolom, nem fizetnek érte túl sokat, cserébe minden időmet elvinné. Az most nem lenne jó. És vállalkozhatnék még, ez marad. Attól tartok, nemigen lesz más lehetőségem****. Csak az élethelyzetem igazából kurvára nem erre predesztinálna. Vállalkozni nem stresszesen kell, nem testi nyavalyákkal, nem fáradtan, nem csalódottan, kiégetten, aggódva. Mert az sok jót nem ígér. A stressz és hatásai nem ágyaznak meg jól az egyedül felépítendő munkához. Erre persze felkaphatjátok a fejeteket, hogy itt van a macska elásva! Hát ezért nem felelek meg, stresszes, kialvatlan, aggódós, testi nyavalyás, fáradt, idős részleges pályaelhagyó ki a fenének kell? És oké, én belátó vagyok, de igazán: hát tényleg kinek kellene egy ilyen? Csak hát... akkor mégis, mit csináljak?***** Nincs olyan szociális háló, nincs érdemleges támogató opció, ami arra felelne, hogy mit tegyen valaki, ha szorongattatott élethelyzetbe kerül.****** Egyébként ne sírjak, van családom.
Ja, meg még majd másfél év múlva lesz még egy, ez az új (nem család, diploma!), aminek most nyögöm a vizsgaidőszakait meg a költségeit. De persze azzal is csak büszkélkedni vállalkozni lehet majd. Persze arra is számítani kell, hogy addigra majd még öregebb leszek... jaj...
Én pedig tudjátok, mit szeretnék? Egy év fizetett szabadságot, hogy legalább egy kicsit helyrerántsam magam, mielőtt még inkább bedurvulnak dolgok.*******
* Nyilván nem blogot kéne írni munkaidőben, de ettől most tekintsünk el... ezt most tekintsük úgy, mint holmi gyorssegélyt a szükséges ventilálásra
** a három nyúlon és alig néhány haveri patkányon kívül egyébként jól kijövök mindenkivel, úgy emberileg, mint szakmailag - de nem ők fognak dönteni.
*** 35 felett már nincs más
**** kényszervállalkozás
*****Lottózunk, de nem tűnik kielégítő megoldásnak, amíg nem nyerünk, dolgoznom kell
****** A. egyébként nyilván nem tenne ki az utcára - de az elmúlt évben azért láttam, hogy nem kevés terhet rak a vállára az, ha tudja, hogy ő dolgozik egyedül
******* mert be fognak
