A felnőttség kritériumai

Nem kimerítő alapossággal, csak példálózó jelleggel.

Például amikor azt mondom (évek óta amúgy), hogy hét közben  napi 15-20 percnyi, hétvégenként pedig körülbelül (nem naponta, hanem összesen) két órányi érdemi házimunkát várnék el fejenként, akkor nem kezd el jogászkodni azzal, hogy

a) mi számít házimunkának*

b) mi számít érdemi munkának**,

valamint

c) nem szöszmög látványosan nyögdécselve egy órát egy amúgy  öt perc alatt letudható feladattal

hanem

az adott időt maximálisan kihasználva azon igyekszik, hogy egységnyi idő alatt minél nagyobb hasznára legyen a családnak.

Na, ezt Á.-nál még egyáltalán nem értük el. Húzza, halasztja, gyakorlatilag mindig utána kell dolgozni valaki másnak ahhoz, hogy a munka rendesen (maradéktalanul) el legyen végezve, folyton alkudozik, el-eltűnöget munkavégzés közben, nem alapos, nem elvégezni akarja a feladatot, csak letudni. Magától nem vesz észre semmit és magától nem csinál semmit, csak ostorpufogtatásra mozdul. Rémes. És már kevesebb, mint egy év az, hogy nagykorú legyen. Nem mintha ezen múlna bármi - már rég nem nagyon vagyunk hatással rá. Csak abban bízhatunk, hogy legalább az OKTV-ken eredményes lesz, aztán Nobel-díjat kap sok pénzzel és lesz módja megfizetni, hogy valaki elvégezze majd a háztartási munkát körülötte.

* bármilyen feladat, ami a ház körül vagy a háztartással kapcsolatban adódik

** aminek valós eredménye, kézzel fogható/szemmel látható haszna van a család számára

Hotel Mentol

A munkahelyemen elég sokan jutunk elég kevés és kis helyiségre - és ugyan sok jó emberként elférünk, azért akadnak necces pillanatok. Ilyen volt a tegnapi is, amikor megütötte az orromat valami mentolos illat, olyasformán, mint amikor valaki egy épphogy szétharapott rágóval a szájában rám lehel. Eleinte cseppet sem volt kellemetlen - csak nem értettem, hogy honnan jöhet, mert nem volt a közvetlen közelemben senki. És az illat, később már szag körülbelül két percen belül olyan erős lett, hogy marta a szám nyálkahártyáját, a szemem könnyezni kezdett én pedig fulladozni. Nem életveszélyesen, de érezhetően. Átpréseltem magam a másik kolléga háta mögött, kiszaladtam a szobából - enyhült a szaghatás - de nem találtam a forrását. Elmentem arcot mosni, szájat öblíteni, de mire kijöttem a mosdóból, már mindenütt a mentol vette át a hatalmat a levegő felett. Kiderült, hogy mások is érzik - bár másokból nem váltott ki ilyen erős reakciót - majd az is, hogy az eredetileg a velem egy szobában ülő kollegina használt mentol illóolajat, mert így szokta felfrissíteni magát. Láthatóan könnyben úszott a szemem és vörös volt az arcom. Allergia? - kérdezte. Mondtam, hogy igen. Orvos mutatta ki? - tette fel a következő kérdést. Nem - feleltem, de elmondtam a tapasztalataimat, hogy hiába találom kellemesnek az enyhe mentolos illatot, például fogkrémet sem használok mentolosat, mert bántja a torkom, sosem használok mentolos torokpasztillát, mert csak még jobban fájni kezd a torkom tőle, és néha, ha egy-egy szem mentolos rágót bekapok, azonnal tüsszögni kezdek. Megkértem, hogy legyen kedves, többé ne használja a munkahelyünkön ezt az olajat, mert látja, hogy rosszul vagyok tőle. Hát ezt egyáltalán nem tudom megígérni - válaszolta elég szilárdnak tűnő akarattal. Kellemes évek elé nézek, mert még ma is érzem a légcsövemben a kaparászást a tegnapi mentolsokk után.

Mármint remélem, hogy kellemes évek (és évtizedek) elé nézhetek - ugyanis itthonra péntek estére megjött a tüdőszűrős kontrollra szóló behívó (megtiltanám, hogy ilyen a hét második felében is érkezhessen!), úgyhogy heveny hipochondriás rohamot kaptam, amiért csak hétfőn mehetek újabb szűrésre, aztán egy hét várakozás, mire kiderül bármi is. Drukkoljatok egy kicsit, hogy az derüljön ki, hogy minden oké, jó?

Elloptam egy pénztárcát

Először elmentünk A.-val valami spirituális előadásra, amit valami indiai (vagy annak öltözött) nő tartott. Az előadás végén színes festékekkel kellet jelölni hatalmas flip chartokon, hogy milyen hatással van/lesz az előadás a párkapcsolatunkra, az anyagi helyzetünkre, az életünkre úgy általában, satöbbi. A. persze meglógott, egyedül jelölgettem. Nem őszintén. Aki hazudik, az csal, aki hazudik az lop - mondja a híres nóta (igen, a korai, szamizdatos, rendszerkritikus éveikben hallgattam és szerettem is a Beatricét) - szóval, A. nélkül lődörögni kezdtem a már jócskán kiürült előadóteremben, ahol valami bolt is volt és az állványon leárazott cuccok - például egy olyan gyönyörű szivárványszínű ágynemű, amire azt gondoltam, hogy V. nagyon szeretne ilyet. Sajnos csak egyet találtam belőle, az ki volt bontva és a paplanhuzat része ki is volt fordítva. Gondoltam, visszafordítom és visszacsomagolom. Ahogy belenyúltam a fordításhoz, beleütközött valamibe a kezem - egy barna bőr pénztárcába. Csörgött is benne némi pénz - anélkül, hogy megnéztem volna, zsebre vágtam. Összehajtogattam az ágyneműt, odaálltam a pénztárhoz - és közben arra gondoltam, hogy talán papírpénz is van a pénztárcában és akkor behozza az árát az ágynemű. Amíg sorban álltam, jött egy kockás inges férfi, pakolt, intézkedett, többekkel beszédbe elegyedett. Fél füllel hallottam, hogy keres valamit. Aztán kiderült, hogy a pénztárcáját. Nem álltam elő azzal, hogy az imént találtam egyet, sőt, dugdosni kezdtem és amikor A. ismét visszajött, neki sem árultam el. Pontosan tudtam, hogy épp lopok, azt is, hogy ez nagyon helytelen - mégis ragaszkodtam a talált tárgyamhoz. Pedig égette nagyon a zsebem. Rebbenővé vált a tekintetem, de nagyon akartam látni, hogy mi van a tárcában. Meg akartam gazdagodni. Méghozzá nagyon hirtelen. Nem tudom, mi lett a vége, csak azt, hogy borzasztó szégyenérzettel ébredtem. Persze a pénztárca sehol sem volt, hiába próbálkoztam az ágy feltúrásával szert tenni rá. Álom volt, szétpukkadt - de a szégyen megmaradt.

17

diós piskóta kávékrémmel
tudományos számológép
hátizsák
pomelo hegyek
selymesen simogató ágynemű
titánium evőpálcikák
könyv idén nincs
ruha csak jelképesen
ő még csak a címet tudja

féreglyukak

Le kéne számolnom az ellenségeimmel. Ehhez képest abszurd helyzetekbe keveredem (velük vagy nélkülük). Van ez a munkaügyi per. Az ellenfél (azaz a volt munkáltatóm) ma azzal hozott zavarba a tárgyaláson, hogy munkát ajánlottak. Mert nagyon jó munkaerő voltam. Számítanának rám. Csak az elmaradt munkabért meg a végkielégítést nem hajlandóak kifizetni. Mert szegények. Bezzeg ha ott dolgoznék, dőlne a lé, mert én voltam a legmegfelelőbb munkatárs. Kár, hogy most az én hibámból perben állunk. De ha nem fogadom el a szánalmasan alacsony sérelemdíjat, amit esetleg hajlandóak kifizetni, akkor arra mérget vehetek, hogy még nyolc év múlva is pereskedni fogunk, mert ha az igazság az én oldalamon áll is, a pénz és a hatalom az övékén. Amúgy tudják, hogy kevés a pénz, amit adnának (ötöde sem annak, ami járna), de szívesen adnak munkát. Mert F.  - ez derült ki, mióta nem vagyok ott - nem alkalmas a megfelelő minőségű  munkavégzésre. Visszavárnak a kliensek és  ők is. A bíró is leintette őket az abszurditásért. De a tárgyalás végén ötszemközt az ügyvédemmel újra megkaptam az ajánlatot: dolgozzak nekik. Elég jófejek, nem? Nem. 

Éppúgy intenzív hányingerem van tőlük, mint az egykor (nekem, most másnak) lihegve nyalizó, zavart bloggerlánytól. Remélem, 2019 végre nem az aggasztóan terhelt ismerősök által determinált év lesz. Várom a szilvesztert.

Zene

Vagy tizedjére hallgatom csak ma. Nem tudom, mitől hat így, de nagyon.  Zene füleimnek. Sőt! Én, akit a világból ki lehet üldözni a fütyüléssel, csodálattal nézem már másodjára ezt a videót is. Durva függőség két nap alatt.*


* Ismertem eddig is ezt a számot, de most kattant be valami.

Kirándulónap

A. szombaton vidéki edzésen volt - és hogy ne menjen kárba a tíznapos autópályamatrica, vasárnap kettesben elmentünk kirándulni. A nagy lehetőségtől, hogy mehetünk, teljesen megzavarodtam, és alig tudtam választani a fejemben kavargó lehetőségek közül. Mert hirtelen egyszerre jutott eszembe a Balaton északi partja, Tata, a Mátra, Székesfehérvár, Baja, a gemenci erdő, a Tisza parti házunk, Bécs, Pozsony, Kassa, Lillafüred, Kecskemét, Pécs - és mindet látni akartam, lehetőleg azonnal. Végül a Tisza tavi öko-centrumba mentünk, mert oda is évek óta szerettem volna eljutni (és mert A. megígérte, hogy nem maradok le a többiről sem, a tíznapos matricával még egy hétvégére biztosan eljutunk valahová). Nem bántuk meg, gyönyörű idő volt, a programok érdekesek voltak - mondjuk egy kicsit kevesebbet gyalogoltunk, mint elterveztük, de majd legközelebb gyaloglósabb terepet választunk.

Vidrák:

Halak:

Tengerpart Tisza tó:

Baglyok (öten ültek egymás mellett, de nem tudtam jobban befényképezni a rácson):

Megtaláltuk a világ  legvadabb legpuhább macskáját:

Volt nálam szatyor, amiben elhozhattam volna, de A. megtiltotta a macskatoljvajlást, pedig látszott a szemén, hogy szívesen jött volna velem (oké, kicsit halszagom volt az ebéd után, ami sajnos szerencsére nem állandó attribútumom)

Nádas:

 Sás is van:

Aztán lement és elmúlt a nap:

nagyon-nagyon-nagyon igazságtalannak tartom

hogy míg mások házra gyűjtenek, de legalábbis moziba járnak és fagyiznak, addig én két darab szemüvegre kell, hogy elköltsem a fél havi fizetésemet -  aminek amúgy már a másik fele is elment például fogászatra, fogszabályzásra, iskolai kötelező befizetésekre és egyéb élvezetekre*. Basszus, még a hónap közepén sem járunk, de már nincs pénzem semmire (pedig még van néhány kötelező köröm novemberre is, például tandíjat kéne fizetnem, meg a kocsi kötelezőjét - és akkor kajákról még szó sem esett - természetesen A. is hozzájárul majd a kiadásokhoz, de amilyen ütemben megy a pénz, alkalmaznunk kéne néhány bankigazgatót rabszolga státuszban, hogy csak nekünk termeljenek)

* itt ugye nyilvánvalóan nem élvezetes tevékenységekről beszélek**

** bocs, elhallgattam, hogy vettem már a hónapban egy pomelót és egy csomag gumicukrot is