A facebook elég veszélyes üzem, nem először látom - azért persze én is mindig felmerészkedem mégis, mert bátor hülye vagyok. Meg mert végül is jól meg lehet találni embereket, még akkor is, ha többnyire nem azokat keresem, akik naponta száz új poszttal nyomják magukat mások arcába.
Van egy barátnőm, vagyis vagy egy nem barátnőm, szóval van egy lány, Vanda, akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, aki mindig nagyon rokonszenves volt, az első naptól fogva - de igazából csak az utolsó évben barátkoztunk össze, vagyis akkor kezdtünk összebarátkozni, de igazán mélyen sosem barátkoztunk össze, mert mindig közbeszólt valami. Az egyetem első napjaiban például az, hogy míg ő abban az évben érettségizett, én egyáltalán nem, én már egy másik diplomával érkeztem oda, vagyis volt köztünk egy csomó korkülönbség, meg tapasztalatbéli különbség, meg más élethelyzetben voltunk (nagyon másban), többek közt én dolgoztam az egyetem mellett végig, mert a nappali tagozatosoknak is csak kell pénz néha, ő meg a szüleitől kapott pénzen bulizott a többiekkel, akiknek volt pénzük valahonnan. És persze ő rögtön összebarátkozott a szintén frissen érettségizett Rékával, aki sokak szerint az évfolyam legszebb lánya volt és később még az egyik legokosabbnak is bizonyult (ráadásul kedves is volt - elég durva együttállás). És valahol a holdudvarban ott voltam én is, jártam velük néha bulizni, de korántsem mindig, jóban voltam a fiúkkal is, de én sosem jártam az évfolyamról senkivel, míg voltak olyanok, akik keresztbe-kasul lettek szereplői ugyanannak a bonyolultan szőtt szerelmi történetnek. Réka és Vanda nem. Réka már nyolcadikos kora óta járt ugyanazzal a pofátlanul jóképű fiúval és aztán Vanda is elkezdett járni egy ugyanolyan szakossal - hogy véletlen volt-e vagy Réka pasijának az ismerőse, azt nem tudom.
Elteltek az egyetemi évek, és mi Vandával többször is megtaláltuk egymást egy-egy rövidebb időszakra, de persze neki mindig stabilan ott volt Réka, meg aztán már Zsolti is, - a legerősebb kapocs egy tanárunk volt köztünk, akivel mindketten nagyon erős baráti kapcsolatba is kerültünk, és kissé sajátos stílusú félistenként imádtuk, mert én egyszerűen nem bírok ellenállni a nagyon okos emberek társaságának - és Vanda ugyanígy lehetett ezzel, Sz. pedig egyszerre volt nagyon okos, nagyon sármos, nagyon hiteles és nagyon masszív alkoholista, amibe aztán annyira belerokkant, hogy végül nem akart már látni senki ismerőst a feleségén, a fián és rajtunk kívül. Ebben az időben közelebb álltam Vandához, mint Réka (ami nagy szó). Aztán visszataláltak egymáshoz, talán együtt is dolgoztak egy ideig, én meg gyerekeket szültem.
Aztán volt még egy közös korszakunk, mert Zsoltival összeházasodtak és született két gyerekük, és Vanda valahogy nehezen boldogult ezzel az anyaság dologgal - én meg már nagyon gyakorlott voltam a nagy ló, "kétéves is elmúlt már mindkettő" gyerekeimmel, és bementem hozzá a kórházba azonnal a szülés után, és aztán mindennap, és később elég sokszor átjöttek, hogy mutassam meg, mit kell csinálni, vagy hogy ez vagy az normális-e, és jártunk együtt gyereket sétáltatni. Rékának is volt addigra gyereke, de valahogy akkoriban nem jöttek ki olyan jól egymással. Vagy egymás férjeivel. Nem tudom, mi volt, mindenesetre sokat kesergett nekem azon, hogy Réka milyen fontos neki most is, de alig találkoznak. A nagy szakadás azonban akkor következett be, amikor Réka otthagyta a gyerekkora óta meglévő férjét és hirtelen összeköltözött valami munkatársával, aki züllött volt és ronda és hírhedten nőfaló, és öreg - és semmiképp nem illett a gyönyörű és okos Rékához. Vanda teljesen kiborult, hogy a barátnője megőrült, otthagy egy (kívülről legalábbis) tökéletesnek tűnő házasságot, és hogy ezt a romlottságot nem nézte volna ki belőle, nem is Rékától tudta meg, hogy mi van, és nem tud beszélni sem vele, egyszerűen elítéli, hogy lehet egy ilyen normális férjet meg egy kislányt semmibe venni egy teljesen érthetetlen fellángolás miatt. És akkor sokat beszélgettünk megint, személyesen és telefonon is órákat kapcsolatról, szerelemről.
Aztán ő maradt gyesen, én meg elkezdtem dolgozni, és ezzel nagyjából ismét lenullázódtak a baráti kapcsolataim. Vanda az iwiwen még fent volt, a fb-on már nem, az elmúlt három (vagy több már?) éve nem hallottam róla semmit. Egyszer összefutottunk egy pályaudvaron, várta a családot haza. És bár megvan a száma - vagy legalábbis van egy telefonszámom az ő nevével, valahogy könnyebb lenne ráírni a fb-on, mint rácsörögni, hogy mi van. Meg persze az is bennem van, hogy miért nem hív ő, ha meg nem jutok eszébe, akkor én minek hívjam - tudjátok, a tipródásom arról, hogy míg én nagyjából születésem óta emlékszem mindenkire, engem mindenki elfelejt. Oké, lassan megtanulhatnám kezelni a dolgot, hogy én mindig az maradok, akit mások elfelejtenek meghívni, felhívni, megkérdezni, számításba venni - szóval, én folyton belefulladok a szürke eminenciába.
A fb azonban időnként feldob embereket, hogy ismerem-e őket (persze), csak nem klikkelek rájuk, mert már meguntam, hogy megkérdezik, honnan kéne ismerniük. És most feldobta Vandát. Persze nem a saját nevén, csak annyit írt ki, hogy KáVé. Kép sincs. De a közös ismerőseink alapján csak ő lehet. Gondoltam, megnézem Zsolti lapját, hátha ő közlékenyebb. És igen. Teljes név, meg még fényképek is. Egy csecsemőé. Ellágyulok. Ezek szerint Vanda mégis belejött ebbe az anyaság dologba. Kicsit azért irigykedem, mint mindenkire, akinek három vagy több gyereke van. Én is hogy vágytam rá mindig! A csecsemő nagyon friss. Jó sok kép van róla. Meg az apukájáról is. Zsolti alig változott. Na, végre, egy anyukás kép. Ez nem Vanda. Nézem Zsolti adatlapját. Kapcsolatban, felesége B.Viki. Basszus. Akkor lehet, hogy Vanda ezért nem keresett évek óta. Persze nem tudom, mi történt, lehet, hogy szült ő is egy harmadikat. De valahogy úgy sejtem, nem. És most már nem merem felhívni.
