Az év utolsó napján...

...hajnali négykor ébredtem. Nem részletezem. Csak nagyon álmos vagyok.

...ragyogó napsütés van odakint, és kora tavaszi meleg.

...köhögés és orrfújás robaja tölti be a házat.

...füstölt lazacot reggeliztünk pirítóssal és kaporral - karácsonyra vettem.

...kaptunk négy marék lencsét, hogy holnap megehessük és gazdagok legyünk.

...egy olyan sálban mentem ki az utcára, amin 12 pompon van. Hétköznapokra is.

...másfél órányi házimunkára köteleztem a gyerekeket.

...szerintük nem szabad dolgozni, helyette inkább képzőművészkednek.

...V. ünnepi sárkánygyíkot fest aranyfestékkel, Á. harci sárkánygyíkot grafittal.

...én azért főzhetek nekik töltött káposztát.

...megkezdtem az antibiotikum-kúrát.

...aranyvessző ágakat törtem a kertben és vázába tettem idebent.

...a napsütötte kertben teregettem ki az ágyneműt.

...megtudtam, hogy a mixtura pectoralis, gyerekkorom emlékezetes íze 12 éven aluliaknak nem adható.

...megtanítottam a gyerekeket újbeszélül számolni.

...a következő érvényesnek tűnő kutyás szólásokat, mondásokat találtam:

 - jön még kutyára dér

 - kutyából nem lesz szalonna

 - egyik kutya, másik eb

 - a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát

 - egyszer volt budán kutyavásár

...mégsem lábalunk még kifelé a nyavalyákból, V. láza az egekbe szökött újból

...megpróbáltam megtanítani Á.-nak, hogy a hosszú távon jól működő családban a családtagok az energiát nem egymástól nyerik el, hanem egymásnak adják oda

...naplementekor szivárványos az ég

...szomorú vagyok és aggódom

...örülök és bizakodom

...a nekem fontos nem velem élők már mind boldog új évet kívántak nekem

...36,5-öt mindenkinek!




... boldog új évet kívánok minden kedves és minden kedvetlen olvasónak is.

2531 - két ünnep közti hóttunalom

Úgy terveztük, hogy majd sokat játszunk, az új társasokkal, meg a régiekkel is. Akartunk babaruhákat varrni kisbabáknak és hercegnőknek is. Magunknak pedig kalapot. Akartunk sokat olvasni, régi könyveket és remélt újakat is. Terveztünk közös kirándulást, sétát, vendégeskedést. Sok beszélgetést, pihenést, alvást. Ezt terveztük: semmi különlegeset, semmi extrémet, semmi izgalmasat, csak nyugit.

Helyette magánkórházat üzemeltetünk, igazodva a várható 2012-es trendekhez: nem baj, ha az ápolószemélyzet szakképzetlen, de legyen legalább ugyanolyan beteg, mint az ellátottak. Hogy átérezze az egészet. Átérzi. Mondjuk, eltérve a várható trendektől gyógyszer van itthon. És nem félünk használni.

A sort én kezdtem, 24-én. Amint készen voltunk mindennel, és beszálltunk a kocsiba, hogy elmenjünk a gyerekekért a nagymamához, köhécselni kezdtem. Mint akinek valami kis morzsa akadt a torkán. De nem akadt, mert evésre nem volt időnk aznap. Később meg aztán a kedv hiányzott hozzá. A családi karácsonyi vacsorán már fáztam, gondoltam, majd eszem otthon, itt túl hideg van. Mire hazaértünk, gyanússá vált a dolog, hogy a hiba nem a lakás fűtésében volt, hanem bennem csavaródott túlzottan fel a fűtés. 39,2. És 38-nál lejjebb azóta sem ment. Gyógyszerrel sem. Jött még hozzá pokoli torokfájás, iszonyú, ugató köhögés, végtagfájdalom, fejfájás. Míg én az ágyban szenvedtem, A. ellátta a gyerekeket és magát. Egészen 27-én estéig, amikor lázasan jött haza, 38,3. Már ketten fetrengtünk, a gyerekeknek meghagytuk, hogy legyenek jók, de pláne csendesek. 28-án reggelre V. túl csendesnek tűnt. Kicsit fáj a feje, mondta. A homloka nem tűnt forrónak, de azért meghőmérőztük. 39 fok - az én reggeli  harmincnyolc-kettőmhöz képest valóban nem volt kirívóan forró. Lázcsillapító. Én kimerészkedtem a patikába, mert itthon immár fogytán volt minden. Lemondtam a szülinapi bulit, aztán a szilveszterit is. Beszereztem még 400 db extraerős zsebkendőt. Sok vitamint. Lázcsillapítókat. A lázmérő A.-nál és  és V.-nél egyaránt 39,5 körül járt egész nap, én gyengébb eredményt mutattam, alig ment 39 fölé. Én viszont ugatva köhögök még mindig, amit ők nem tudnak utánozni. Á. nem volt beteg, egyedül bolyongott a lakásban. Olvasott. És már unta. Szeretett volna közel jönni hozzánk, de nem engedtük túl közel, hátha így teljesen megússza. Szerencsére ő sem kért enni, így nem érte csalódás amiatt, hogy nem kapott. A felkelés egyikünknek sem ment jól, nem is erőltettük túlzottan. A már korábban előkészített karácsonyi finomságokat elküldtem a szüleimmel, hogy ne romoljanak ránk.

Harmincadikára aztán kivirultunk: karácsony óta először fordult elő, hogy mind a négyen fel tudtunk kelni és épp ettünk volna valamit dél körül. A koplalást követően a visszatérőmenü paradicsomos tészta volt parmezán sajttal és olajbogyóval. Utolérhetetlen!

Még vannak kibontatlan ajándékaink, és szilveszteri menüként talán valami kicsit komolyabb is összejöhet... mondjuk egy gyümölcssaláta?

24.

Nagyon boldog, és valóban békés karácsonyt kívánok azoknak is, akik rendszeresen olvassák a blogot, és azoknak is, akik csak véletlenül tévedtek ide, és azoknak is, akiket valami fényes szél fújt hozzám épp ma, amikor a madár sem jár erre - legfeljebb az arany szárnyú és szívű angyalok.

(ön)szórakoztató elektronika

Az én telefonom nem igényel sok törődést, jól eljátszik magában. Most épp azt játssza, hogy kiírja, hogy "töltés", és egy kis akkumulátorábrát hintáztat a képernyőn. Aztán egyszer csak azt írja ki boldog gőgicséléssel: "akkumulátor feltöltve". Mindeközben töltő, áramforrás még mutatóban sincs, nemhogy csatlakoztatva.

Persze, ha sikerülne a mutatványa, én megengedném neki, hogy okostelefon legyen és megtanítsa mindezt a többi háztartási eszközünknek is, sőt... De úgy látom, egyelőre nagyon kimeríti még a magányos játék.

Olcsó játék...

Mielőtt a gyerekeket száműztük elvittük a nagymamához, hogy mi végre kialudhassuk magunkat és moziba mehessünk elkezdhessünk készülni a karácsonyra - tudjátok: takarítás, takarítás, takarítás... vásárlás.... sütisütés... egyebek - szóval, mielőtt elvittük volna őket, mutattunk nekik egy nagyszerű játékot. És olcsót. És vicceset.

Az ötletet az adta, hogy Á. szerint A.-nak kevesebb lenne a munkája, ha géppel fordíttatná, amit nem géppel fordít, így több ideje jutna játszani vele. És majd ő feltelál egy olyan gépet, ami... Mondtuk, hogy a gépi fordítás nem egészen OK, és hogy prezentáljuk is, hogy mire gondolunk, bemutatót tartottunk.  A metódus a következő:

Végy egy (ismert) szöveget! (mi vettük a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti dalt, az Anyám tyúkját, A cinege cipőjét, és még sok mást)

Írd be egy fordítóprogramba! (mi a Google programját használtuk)

Fordíttasd le a programmal valamilyen nyelvre!

Majd a kapott szöveget fordíttasd le újra magyarra!

Tapasztalat 1.: nem az eredeti szöveg jön vissza, hanem annál sokkal viccesebb dolgok!

További javaslat: be lehet írni saját szöveget is!

Még további javaslat: lehet több közvetítőnyelvet is használni, mielőtt visszafordíttatnánk magyarra.


Tapasztalat 2.: a gyerekek figyelmét órákra le lehet kötni, a vidámságukat pedig a röhögőgörcsig lehet fokozni ezzel a nem túl költséges játékkal.



Zenei aláfestés, karácsony előtt:


kis karácsony, nagy karácsony,
kisült-e már a kalácsom
ha kisült már, ide véle,
hadd egyem meg melegébe
jaj de szép a karácsonyfa,
ragyog rajta a sok gyertya
itt egy szép gömb, ott egy labda
jaj de szép a karácsonyfa
kezem lábam jaj de fázik
csizmám sarkán jég szikrázik
ha szikrázik, hadd szikrázzon
fehéren szép a karácsony


olaszról:

Karácsonyi nagy karácsony,
a torta már lemerült
ha be van kapcsolva,
a vélemény itt, hadd egyen a hő
de jaj annak a gyönyörű karácsonyfa,
gyertyák fénye a sok
Itt van egy szép labdát, van egy labda
de jaj annak egy szép karácsonyfát
A lábam hideg, de ó,
Sajt, jég sarokban, de ragyog
ha ragyog, így szikrázzon
egy szép fehér karácsony


németről:

Karácsonyi nagy karácsony
terheletlen, hogy a torta
Ha már megjelent neki,
Hadd egyen a hő
de jaj annak a szép karácsonyfa fényei,
gyertyák a sok
Itt van egy szép lövés, van egy labda
de jaj annak egy szép karácsonyfát
Én hideg lábak, de ó,
Sarki jég csizma shine
ha ragyog szikrázzon, hadd
egy szép fehér karácsony



vietnamiról:
 
Karácsonyi nagy karácsony
hulladékot egy kerekes
ha már a kórházat vele,
Hadd meleg étel
de jaj annak a gyönyörű karácsonyfa,
gyertya ragyog keresztül több
ez egy szép labdát, a labda
de jaj annak egy szép karácsonyfát
Én hideg lábak, de ó,
Sarki jég csillogó indul
ha ragyog, legyen szikrazzon
egy szép fehér karácsony



görögről:

Karácsonyi nagy karácsony
Enyhítette, hogy a torta
már lejárt, azt mondta,
Hadd egyen a meleget
de sajnos a szép karácsonyfa,
átragyog a sok gyertya
Itt van egy szép labda a labda
de jaj annak egy szép karácsonyfát
Én hideg láb, de az OH
sarki jég csizma shine
ha ragyog, legyen szikrázzon
egy szép fehér karácsony


arabról:

Nyaralás Gála a Birth Születési nagy
Jött ki, hogy a torta
Ha már kijött, azt,
Hadd egyen a meleget
De jaj annak a Holiday fa születése szép,
Shine a sok gyertya
Szép foci ide, és van a labda
De jaj, gyönyörű fa Nyaralás születése
Én hideg lábak, de én
Sarki jég cipőtisztító
Ha szikra, legyen szikrázzon
Gyönyörű fehér Üdülési születése


baszkról:
 
A Karácsony
tortát mentesül a
már lemerült,
Eszem a meleg
de jaj, gyönyörű karácsonyfa
a sok gyertya fényét
Itt van egy szép labdát, a labda nem
de jaj, gyönyörű karácsonyfa
Én hideg lábak, de ó,
Adjuk hozzá a szikrázó jég az Északi-sarkon
Ha szikra, legyen szikrázzon
egy szép fehér karácsony



törökről:

Nagy karácsonyi és szilveszteri
lemerült a tortát
már lemerült tőle,
eszem a hőmérséklet
de bánat a gyönyörű karácsonyfa,
Sok gyertya ragyog
Itt van egy szép labdát, egy labda
de jaj annak egy szép karácsonyfát
Attól tartok, de van ah
Sarki jég szikrázik csizma
világos, legyen szikrázzon
egy szép fehér karácsony


héberről:

Karácsony a
Megjelent a tortán
Ha már laza, Lou,
Hadd már a meleget
De sajnos, a szép karácsonyfa,
Sok gyertya ragyog át
Itt egy szép labdát, egy labda
De jaj annak egy szép karácsonyfát
Én hideg lábak, de ó,
Shining csizma sarki jég
Ha szikra, legyen szikrázzon
Gyönyörű fehér karácsony


... és így tovább... abszolút szó szerint véve, hogy vég nélkül...

Egy pasi lapul a szekrényemben

Igen, jobb híján oda tuszkoltam be. Mert nem volt más ötletem, hogy hová is tüntethetném el hirtelen azt a kék szemű, világos barna hajú, egészségesen napsütötte barna bőrű fiatalembert, akit a karácsonyi vásárlás során csíptem fel ma a városban. A szűk farmernadrágon át látszott, hogy vonzóan keskeny a csípője, hosszú, vékony, izmos lábai vannak, izmos felsőteste is átsejlett a kockás ingen. Nem volt libabőrös a nyárias öltözék ellenére sem, látszott, hogy jól bírja a hideget. Jól megnéztem, és azt kell mondanom, jóképűbb egy átlagos járókelőnél. Lehet, hogy csak egy üresfejű szépfiú, de bizony az átlagos járókelőnél nem is tűnt sokkal butábbnak. Beszélgetni ugyan még nem volt módom vele, de a mosolya szédítő. Egy keveset sajnos fizetnem kellett azért, hogy velem jöhessen, de ennyit muszáj volt áldoznom rá. Amikor hazaérkeztem, bejöttem, mintha nem történt volna semmi, nem szóltam róla senkinek (naná, majd szólok...), ő meg egy szó nélkül kint várt a kocsiban. Vacsora után csempésztem fel a szobámba, míg a család többi tagja a fürdőszobában volt. Aztán belöktem a szekrénybe, és most ott lapul némán. Szerintem gőze sincs arról, mi fog történni vele...

Csak V. meg ne lássa!!!

Készülünk a karácsonyra

Hogy hogyan? A gyerekeket már szeptemberben elküldtem diót gyűjteni a környék utcáiba. Örömmel mentek, az egyedül mászkálás izgalmával, és a többszöri elmászkálás eredményeként gyűjtöttek is vagy 4-5 kiló diót. Sajnos héjastul. A diókat először napozni tettük ki a teraszra, nehogy penészedni kezdjenek, majd miután megszáradtak, fedett helyre vittük őket. Aztán most szombaton A. és Á. kiültek a ház elé télikabátban, egy-egy bögre forró teával és közel másfél órányi küzdelemben szétzúzták az ellenség a diók első védvonalát. Az immár összetört diók további felügyeletét én vállaltam: gondoltam, megnézek egy jó filmet, miközben szaporán szedegetem ki a dióbelet a héjakból, a film végére meg is lesz a bejglibe, meg a diós kiflibe való, és karácsonykor boldogan emlékezhetünk, hogy mikor, s hogyan szedték, törték, tisztítottam, sütöttük...

Filmet a munka várható terjedelméhez választottam, nem kispályáztam: a Doktor Zsivágóra esett a választásom. Láttam már egyszer régen moziban (utóbb konstatáltam: nem ezt - mert ismerős volt a történet, de nem voltak azok a képek - mint kiderült, nem véletlenül, hanem mert újraforgatták más szereplőkkel). 224 perc aktív dióhámozás elteltével ott ültem körülbelül 20 dkg (nem, nem írtam el!) dióbéllel, az eredeti diómennyiség háromnegyede még mindig a héjában kucorgott, viszont a kezem ezer sebből vérzett már. Mert a száraz későnyár és a hosszú ősz kiszárította a diókat, vagyis beleszárította őket gyakorlatilag nedvesség mentesen a héjukba. Instant dió. Nincs penész, nincs kukac - de a diók a héjakból kibányászhatatlanok. Énekelni kellett volna inkább, hogy dióbiga gyere ki? Egyetlen olyan szemet találtam, amiből egyben tudtam kiszedni a cseppnyi dióagyat, az összes többinél kést kellett használnom, meg az ujjaimat, sőt, még káromkodnom is kellett, most nem részletezendő módokon - és még az sem segített kellőképpen. Szóval, van már egy kis diónk, mákunk is van. Liszt is. De semmi más, mert vásárolni még nem volt időm. Semmit. Viszont már volt egy kis időm takarítani. Sajnos még diótisztítás előtt, és épp a diótisztítás későbbi helyszínén.

Mától pedig szabadságon vagyok. Hogy ez mit jelent? Hogy.... kicsit később megyek be dolgozni. Mert feltétlenül postára kell adnom a V. által készített, beborítékolt és megcímzett karácsonyi kártyákat. Mert ő még igazán, testben is, nemcsak szívvel-lélekkel készül a karácsonyra. És úgy tervezem, ma hamarabb le is lépek. Jótanácsként csak annyit mondhatok, ne írjatok olyan pályázatot januárban, aminek az szerepel a kiírásában, hogy júniusban kötnek szerződést a nyertesekkel, mert tegnap!!!!! küldték ki a szerződést, amit nyolc napon belül kell visszaküldeni egy olyan költségvetési táblázat, ütemterv és egyebek társaságában, ami nyomokban sem feleltethető meg a pályázat leadásakor kötelezően csatolandó, a pályázat elbírálásához elengedhetetlen költségvetési tervnek, ütemtervnek, és egyebeknek, amiket természetesen már januárban elkészítettem, csatoltam, és ennek alapján nyertünk. Mit mondjak? Pirruszi győzelem volt. És még 8 nap szabadságom van. Majd fejben játszom le.

Elolvastam a rég elkezdett Francia hagyatékot - szép volt, érdekes volt, nekem mégis hiányzott belőle az, amit a kritikák alapján vártam tőle. Most Kompország katonáival billegtetem magam a kompon, meg Hamvas Béla láthatatlan történetével (hurcolni azt hurcolom, mert vékonyabb). Szomorú párhuzamokat és aktualitásokat vizionálok mindkettő kapcsán időnként.

De készülünk a karácsonyra! Megírtuk a rajzos leveleket, kiragasztottuk őket az ajtókra. Már van egy közösen feltöltött szép listánk "karácsonyi étkek" címmel, hogy miket fogunk sütni, miket főzni, és ehhez miket kell majd venni. És vannak terveink a nagy közös társasozásokra, bár Á. azt mondja, ha megkapja azokat a könyveket, amikre vágyik, akkor nem lesz ideje társasjátékozni velünk. És vannak ötleteink a két ünnep közöttre is. A lista mind a négyünknél úgy kezdődik: alszunk, ameddig csak bírunk...

Elemi különbség

Mi történik, ha megkérem a lányomat, hogy engedjen nekem fürdővizet?

V. kedvesen megkérdezi: Milyen meleg vizet szeretnél, mamikám? kérsz bele habfürdőt? hozzak egy teát, míg fürdesz? odaüljek hozzád beszélgetni? úgy láttam, elfogyott a fogkrémed! adjak az enyémből? ...és a kád hamarosan megtelik.


Mi történik, ha megkérem a fiamat, hogy engedjen nekem fürdővizet?

Á. azt mondja: jó. Aztán nem történik semmi. Semmi. Az égvilágon semmi. Úgy értem, egyáltalán semmi.

decemberi reggeli színek

a halvány kék égen egyetlen felhő sincsen, de az ég alján tejfehéren dereng még a hajnal, rózsaszínen ragyog a házak fala a bágyadt napsütésben, fényes feketén csillog a jeges aszfalt, az autók ablakára kékesen tapad a jég, harsogóan zöld a fű a kertben, rajta napsárga pötty a kései pitypang, a barnálló levelek közt fáradt fehéren lógatják a fejüket az elfagyott rózsák, elegáns pirosan kopog a harkály a nedvesen fénylő szilvafa törzsén, a kopogástól áttetsző kis cseppek hullanak az ágakról és tűzijáték szikráiként rebbennek szét az élénksárga cinkék kis fekete kalapjukban, mozdulatlan bársonyfekete bundájából zöld ékkő szemével követi őket a macska, nem enni, színes játékra vágyik, a birsalmafán hatalmas sárga gömbök csüggenek, sötétbarna folt némelyiken, a fa alatt ezüstös sárga levelek

felnőttesdi

van autóm, kis fehér egérke világító gombszemekkel, azt vezetem. kanyarodok, ha jön a kanyar, megállok, ha piros a lámpa, a zebrán a gyalogosokat udvariasan átengedem. nagyon ügyes vagyok. beérek a munkahelyemre, mert játszásiból van az is. nagyon komolyan játszom mindent: van kis számítógépem, bekapcsolom, a telefon csörög, csrrrr - halló! martine vagyok, a felnőtt! ott ki beszél? áááá, örvendek! mit játszunk? együttműködőset vagy veszekedőset? mert attól függően: "ó, persze, természetesen, nézzük meg, hogyan tudjuk megoldani"-t mondok, vagy egyszerűen csak azt, hogy nem. nem, nem és nem! nem érti, maga lüketóbiás? sajnálom, épp főnököset játszom, annak nem lehet ellentmondani. és egyébként is ebédelnem kell most, úgyhogy viszlát. és délután nem alszom, mert nem akarok, hanem dolgozósat játszom megint, fontos értekezletre megyek, vagy mire is? mítingre, azt hiszem. oda szép ruha kell, kopogós cipő, átöltözöm gyorsan, kár, hogy anyukám szép kopogósa már nem jó rám. aztán még játszom vásárlósat is. vannak vicces pénzeim, meg kártyám. a játszósboltban annyi mindent vehetnék, amennyit csak akarok... nézzük csak! olajbogyó, kaviár, selyemszoknya, pöttyöslabda... de nem, igazi felnőtteset játszom, akinek nem mindig van pénze mindenre. nézzük csak, hogy kell.... óóóóó, köszönöm, de a 20 deka nekem túl sok lesz, maradjon inkább csak 16... neeeeem, sajnos nem tudom elvinni, miért nem vágtál kisebbet játszásiból? és kérek még tejet, kenyeret, de neeeeeem, kolbászt köszi, azt már nem. szegényembereset játszom. nem veszek meg ma mindent, majd holnap játszom királynőset, majd akkor mindent megveszek, ma inkább anyukásat játszom, hogy még mennem kell a gyerekekért. van egy kisfiam meg egy kislányom, azok már iskolásak, de mondjuk, messzire járnak edzésre, vagy rajzolni, meg mindenhová, úgyhogy nem tudnak egyedül hazamenni, úgyhogy megyek értük a kisautómmal, mondjuk az apukájuk még dolgozik és későn jön haza, jaj, elromlott az autóm, gyorsan egy szerelő, még jó, hogy annyi pénzem van, amennyit csak kitalálok magamnak, szerelje meg gyorsan kalapáccsal, de ne annyi ideig már, kérem, várnak a gyerekek. jó, ha sokáig tart, elfutok inkább gyalog, kár, hogy lovat nem képzeltem magamnak a felnőttjátékba, most mehetnék lóval. vagy ha nem esős, téli estét képzeltem volna el épp, hanem napsütötte nyári délutánt a réten, akkor szedhetnék virágot, de most azt játszom, hogy még éhesek a gyerekeim, csörömpölök egy kicsit a babakonyhában, nézd, sütöttem - főztem, de a leckéteket miért nem írtátok meg? szigorú anyuka vagyok ám, de jó anyuka, úgyhogy nagyon szigorúan de kedvesen segítek, addig nincs lefekvés, míg nincs készen minden, és fürödni is kell, igen, nézzétek, milyen szép kis babatörülközőket hozok nektek, meg rózsaszín flakonos sampont, igen, a fiúnak is, mert csak ilyen van, mondjuk azt, hogy nem zavarja, mert tudja, hogy mennyit dolgozunk minden csepp rózsaszínflakonos samponért. gyerekek, most már aludjatok, holnap iskola, mondom csendesen, gondoskodóan betakarom őket a finom meleg paplannal, leoltom a lámpát, kapnak még egy-egy puszit. aztán megyek vasalni, mert szorgos anyuka vagyok, aztán most mondjuk azt, hogy hazajön az apukájuk, nagyon fáradt, mert sokat dolgozott a munkahelyén, ő is kér vacsorát, aztán még otthon dolgozunk egy kicsit, mert otthon is van számítógépünk meg mobiltelefonunk is. aztán hajat mosok, de nem szárítom meg azonnal, hanem törülközőturbánban jövök-megyek még nagy fontosan, mint egy igazi anyuka, hogy ki legyen készítve még minden holnapra, kis zacskókba még teszek uzsonnát, jaj, mennyi gond van, még szerencse, hogy ilyen jó gyerekeim vannak, sóhajtok. van egy nagy ágyunk, valódi selyempaplannal, abban még felnőttkönyvet olvasunk, míg el nem alszunk.

félek a lebukástól. hogy hiába rejtegetem, egyszer csak kilátszik majd a lepel alól, hogy még csak játszom a felnőttséget, félek, hogy egyszer csak elrontom, és ahelyett, hogy elszaladnék értük az iskolához, és hazavinném őket és vacsorát adnék nekik és lefektetném őket a puha ágyacskájukba, véletlenül elhajózom afrikába oroszlánt szelídíteni és az elefántok nyelvét tanulmányozni, vagy meghódítom a déli sarkot, vagy elmegyek a dzsungelbe papagájok után kutakodni, vagy apácának egy középkori kolostorba, és kódexet másolok, vagy álöltözetet öltök, férfiruhát és csavarogni fogok a világban, jól bánok majd a karddal, vagy elhajózom indiába vagy amerikába, ha már egyáltalán felfedezték, én leszek a matrózinas fenn az árbockosárban, vagy tündérkirálynőként hintázom a tulipánok kelyhében, és repülni is tudok a lepkeszárnyaimmal, vagy nagyon nagy tudós leszek, aki bármiből tud aranyat csinálni, felfedezek valami nagyon-nagyon különleges és csodálatos dolgot, mondjuk, az élet vizét, de még a jövőt is látom, és legyőzhetetlen is vagyok. vagy felépítek egy olyan kastélyt, ami a vízen is jár a kacsalábaival, vagy csak egyszerűen írok valami egész meghökkentően nagyszerűt, vagy festeni kezdek, de annak mindenki a csodájára jár, mert így ecsettel még nem bánt senki, pláne olyan, aki ráadásul így is énekelt, mint én. vagy egyszerűen csak véletlenül egyszer hazamenés helyett elmegyek moziba...

Nyári emlékek

Megnyugtató hírt kaptunk tegnap. A román biztosító meglepő gyorsasággal elismerte, hogy augusztusi erdélyi autóbalesetünket valós, náluk regisztrált, sőt, érvényes biztosítással rendelkező személy okozta. Remélem, innen már legfeljebb néhány hónap telhet el addig, míg abba is beleegyeznek, hogy összetört autónk javíttatását a károkozó érvényes biztosítása fedezze. Nyárra talán elkészül.

Miért nem félek megöregedni?

Mert biztosan tudom, hogy V. gondoskodni fog rólam.

Tegnap a testvérem csúnyán megsérült, így most bokától combig gipszben van - és ez sok okból is nagy baj. Anyukám telefonált este 8 körül, hogy mi történt. Aztán én hívtam fel a tesómat, hogy hogy van, szüksége van-e tőlünk valamire, stb. Aztán a telefont követően elmondtam A.-nak és a már pizsamába bújt gyerekeknek is, hogy mi történt. A. sajnálkozott, Á. is morgott valamit együttérzően.

De a láthatóan nagyon szomorú arcú, a sírást épphogy visszatartó V. első reakciója ez volt: és miben tudunk nekik segíteni? öltözzünk most?

nyavalygás

egyre nehezebben megy
reggel a felkelés
este az elalvás
bent a gondolkodás
itthon a gondoskodás

és egyre jobban unom már
a sötétséget
a hideget
a nagykabátot
a mozgáshiányt

utálom, hogy még mindig nem gyógyultam meg, vagy már megint megbetegedtem

és olyan rettentő fáradt vagyok, hogy csak nyígni van erőm

Foci

A focihoz állítólag mindenki ért. Sietek leszögezni, hogy én nem. Az utánpótlás neveléshez sem.  Se nem érdekel, se nem vonz. Hogy mégsem mondhatom azt, hogy semmi közöm hozzá, annak az az oka, hogy Á. szenvedélyes focistává nevelte magát az elmúlt öt évben. És mi persze segítünk neki ebben, mert hisszük, hogy családunk nemzedékek óta azért nem tudott felemelkedni, mert mindez idáig távol tartotta magát ettől az érdekes játéktól, de most végre itt az idő a felemelkedésre szeretjük őt. Így hát fociedzésen voltam az egyik este. Ahol azt láttam, hogy Á. nagyon ügyes. Elámítóan az. De nem erről akartam mesélni. Hanem arról, amit a fociedzésen láttam - hallottam:

A pályán hat fiú focizott, hárman a sárga, hárman a sárgátlan csapatban. Jani bácsi füttyögött és beszélt, mikor hogy kellett. A padon egy kalapos, vékonyka nagymama ült, és nem állta meg, hogy éles, metsző hangján félpercenként be ne kiáltson a pályán lévő fiúk egyikének, az egyetlen kövérkés, sokat eső, esés után a földön fekve maradó kisfiúnak:

Jaaaaaj, Cicám! Kelj fel, Cicus! Talpra, Kiscica, talpra! Ez férfisport, Cica! Ne légy nyámnyila nyuszi! Hogy lesz így focista belőled, Cicus? Rúgjad, Cica! Ne légy nyúl! Futás!!!!! Gáncsold el, Cicus! Jaj, Cicukám, légy már férfi! Nem baj, ha fáj! Vágj oda te is egyet, Cicám! Ez a férfiak sportja, Cicus!

Kirándulás Hipochondriába, pihenő a Mikulásnál

Én - mint minden gyakorló hipochonder -  mindig rendesen elolvasom a használati utasításokat, tudom, hogy a köhögés elleni szirup látványos és kézremegős delíriumot okozhat,  a kézápoló kenőcs allergiát, bőrpikkelyesdést és trombózist, a lázcsillapító fejfájást, agyvérzést és lázat, a cukorkának látszó torokgyógyszer mellékhatása a torokfájáson kívül májkárosodás és kettőslátás. És szemcseppel sosem nem vezetek a magasban, pláne terhesen nem, mert beleszédülök önnön mélységeimbe. A hőmérőtől, ha nem vigyázok,  szúrt sebet és higanymérgezést szenvedhetek, a fájdalomcsillapító azonnali halált hozhat rám - és aztán már nem is fáj semmi. Ez mind OK, az ember az egészségéért ne sajnáljon beáldozni egy keveset.

De már a hajfestékek is kezdik. Azt mondja, hogy minden egyes hajfestés előtt 48 órával pamacsoljam be magam a fülem mögött háromóránként, azt le ne mossam, ne dörzsöljem, ne hivalkodjak vele, aztán ha 48 óra elteltével nem fáj, nem viszket és nem is lyukadt ki, akkor nekiállhatok hajat festegetni, de vigyázzak, ha valaha is kapcsolatba kerültem a fekete hennával (az meg mi a fene?), akkor várhatom a fekete halált. De hát annyi mindennel megdobáltak a fiúk annak idején, ki tudja ma már, nem keveredett-e valamelyik fűcsomóba, hógolyóba, békanyálba vagy békaszájba egy kis fekete henna is akár. Ha a szemembe fröccsen, megvakulok. Mindehhez kifejlesztettek egy nagyon csúszós, szembefröccsentés nélkül gyakorlatilag alig működtethető flakonkészletet, amelynek a kézből csúszkálás mellett további előnye, hogy csak fektetve tárolható. Úgy kifolyik. Ezért - nyilván céges brain storming keretében - kitalálták, hogy félhold alakban perforálják az egész cucc dobozának oldalát, hogy oda beállítható legyen a tubus. Apró gond, hogy akinek a kádja szélén nincs egy 20x20 cm-es üres, száraz, sík felület, az elbukta az ügyet. Én persze, hogy igen. Búvárszemüvegben kéne megoldanom. És ha mindez készen van, valódi méhviasszal (csúúúúúúúszik!!!!!) ápolgathatnám a talán csokoládé színű hajamat, ha az ötletes, kemény műanyagból ácsolt, stilizált méhkaptár alakú kis dobozkából ki lehetne préselni a nedűt. Nem könnyű. És utána muszáj volt hajat mosnom, mert büdös. Vagyis mézillatú. Mézszagú. Nekem büdös. És ragacsos.

Úgy látom, két opcióm van, vagy öregasszonybőrben élek tovább, veszek fekete fejkendőt, görbe botot, ragasztok egy kis bajuszkát, mert az még nem nő magától, megszokom, hogy a gyerekeim dédikének szólítanak, talán még a buszon is átadják a helyet az udvariasabb nyugdíjasok. Vagy vállalom a kockázatot, hogy havonta egyszer meghalok egy kádnyi vörös iszapnak látszó hajfestékben, aminek csokoládé színűre kéne színeznie a hajamat. Nagyon meg kell szenvedni a szépségért. És most retteghetek folyamatosan, mert azt írják, egyáltalán ne nyugodjak meg attól, hogy már használtam ezt a festéket (de még nem is használtam) és nem lettem allergiás, mert szerencsére bármikor kiüthet a festék hólyagos felpuffadás, nehézlégzés, fulladás, kóma és halál képében. A kényeztető megoldás, mert megérdemlem.

Ha már csokoládé meg kényeztetés: a Mikulás - akiben igenis mindhalálig hinni fogok - idén olyan csokoládét (nem hajfesték színűt, hanem fehéret) hozott nekem, ami úgy olvadt szét a számban, mintha egy fehér selyemkendővel simogatták volna a szájpadlásomat, az ínyemet, de még a torkomat is. Ó, jaj! Egy perc alatt elfogyott. Mert igazán, tényleg, valóban, komolyan nagyon-nagyon jó volt!

Jelmondat

Ha holnap szükséged lesz egy marék babra, nem elég holnapután elvetni a magot.

Azt álmodtam, hogy ez a jelmondatom. És hogy Á.-t beírattuk az új iskolába. És hogy a matekkal valami gond volt. Épp a matekkal! És én akkor segítséget kértem a matektanártól, aki azt mondta, hogy megadja a lehetőséget számomra, hogy jobban figyelhessek Á.-ra: egyrészt ad egy matekkönyvet, amiből mindennap megcsináltathatok Á.-val egy újabb fejezetet, másrészt ott ülhetek mellette az órán. És én oda is ültem. És láttam, hogy Á. a matekórán csak olvashatatlan gubancokkal rajzolta teli a kockás spirálfüzetét. És mikor szóltam érte, büszkén és szomorúan kérdezte, hogy nem látom-e, hogy már tud olyan búvárokat rajzolni, akik körül örvénylik a víz, mikor feljönnek a felszínre. És tényleg örvénylett és hullámzott a víz a tökéletesen mozgó búvártestek körül.

A lehetőség

Nyolc és fél éve használok otthon mosogatógépet. Nevezetes nap, épp akkor kötötték be, amikor kórházba rohantam V.-vel a hasamban, mert elfolyt a magzatvíz. Hagytam otthon csapot-papot, szerelőt, épp elég feladatnak tűnt azt megszervezni hirtelen, hogy Á.-ra akadjon vigyázó. Mert aznap épp mindenki vidéken volt. Mire hazaértünk, a gonosz dög mosogatógép már be volt kötve és néhány éven át rettegésben tartott azzal, hogy a padlóösszefolyó nélküli konyhát heti rendszerességgel öntötte el vízzel. Biztosan érezte, hogy eleinte nagyon tiltakoztam ellene. Aztán persze hozzákényelmesedtem, bár nem szerettem. Mert rondán mosogatott. De mégis, micsoda nagy segítség volt egy nagyobb ebéd után! Az új házba már mosogatógéppel költöztünk - igaz, egy nagyobb testű, jóindulatú darabbal. Mosogatni ugyan ez sem anyukámtól tanult, kicsit foltos, kicsit karcos, homályos minden, amit megcsócsál, de legalább nem hányja össze árasztja el a konyhát hetente. A mosogatás, mint tevékenység lekerült a napirendről, a ki mosogat? kérdést felváltották a ki pakol ki? ki pakol be? kérdések. És már így természetes, ugyan, melyik hülye ki nosztalgiázna a tálban vagy a mosogatóban kézzel történő mosogatás után?

Hát én.

Lehetőségem adódott ugyanis a napokban egy kiadósabb mosogatásra. Mondhatnám úgy is, hogy rákényszerültem, vagy hogy muszáj volt, és így is igaz lenne. Ott álltam a mosogatódézsatálca előtt, folyattam a kezemre a meleg vizet, pacsmagoltam a habban, a szivaccsal kimosott bögréken finoman végigfuttattam az ujjbegyeimet is, hogy érezzem, minden döccenés nélkül végigfut a porcelán simaságán, és tudjam: tiszta. És - bár eleinte a magam számára is abszurdnak tűnt - elkezdtem vágyakozni a naponkénti mosogatás után. Amikor még volt időm naponta fél órát, vagy akár egy egészet is azzal tölteni, hogy meleg vízben áztassam a kezem, hogy azon gondolkodjam, vajon ki használta épp ezt a villát, épp ezt a kést, hogy végiggondoljam a napot. Azt is néha, hogy mi történt, de inkább azt, hogy mi fog. Mert reggel szerettem mosogatni, lassú, kellemes ébredés gyanánt.

És eszembe jutottak a gyerekkori mosogatások is. Hogy tulajdonképpen én már gyerekkoromban is szerettem mosogatni. Jó volt meleg nyarakon is, de hideg téli napokon is a meleg vízben pancsolni. Egy sárga négyszögletes műanyag tálunk volt erre, meg egy kerek öblítőtál. A vizet a gázon melegítettük a nagy vízforralóedényben. Olyanunk sincs már. Szerettem rendszerezni mosogatás előtt az edényeket: előre a poharak, bögrék, aztán tányérok, evőeszközök, lábasok, fazekak. A szárítón lévő tiszta edények, az üres mosogatótál olyan biztonságos rendet sugallt. És az örömöt, hogy én csináltam. Mert látványosan eredményes dolog a mosogatás. És jókat lehetett közben beszélgetni. Vagy jól kisírni magam, háttal a konyhának, háttal a világnak. Vagy zenét hallgatni közben és egyedül táncolni a tiszta edényekkel. Vagy azt játszani, hogy szegény asszony vagyok, aki ebből él. Vagy kocsmárosnő, aki mögött mulatnak vagy épp busongnak az emberek. A habos vízből még sört is mértem néha nekik, hadd vigadjanak. Jókat lehetett álmodozni, gondolkodni, de akár fejben mesét kitalálni, leckét memorizálni is. Vagy fennhangon szavalni, énekelni. Mert mindez nem zavarta a mosogatást. V. is szeret ám mosogatni a nagymamánál, csak otthon eszébe sem jut, hogy lehetne egyáltalán.

Úgyhogy elhatároztam, hogy meg fogok engedni magamnak (és V.-nek is, ha kéri) időnként egy-egy időrabló luxusmosogatást otthon is ezentúl.

objektív és szubjektív

a tényszint:

Egy irodahelyiségben hárman dolgoznak. Az ablak mellett ülőnek van néhány cserépnyi (10-12) évek óta nevelt növénye. Gondozza őket annak ellenére, hogy a növénytermesztés nem szakmája, sőt, hosszabb távollétek idején külön koncentrációt igényel, hogy ne felejtse el távozás előtt megöntözni őket. De sosem maradnak hosszan víz nélkül a növények, mert néhány közülük nagyon fontos, a többinél kedvesebb számára, például mert olyan emberek gyökereztették, vagy adták neki az évek során, akikhez kellemes emlékek fűzik. Kollégái ismerik elkötelezettségét a növénypark iránt, hiszen volt, hogy nyaralás közben telefonált rájuk, nehogy elfeledkezzenek a locsolásról. A virágok zöldellnek, burjánzanak, még virágzik is némelyik, ahogy az tőlük várható. Egy karácsonyi szünetről visszatérve azonban szörnyű látvány fogadja a növények gazdáját: kivétel nélkül mind élettelenül hever. Láthatóan nem a kiszáradás végzett velük, hanem a fagy. Elfagytak mind. Néhány napos kérdezősködés nyomán a következők derülnek ki: az irodaházban az ünnepek alatt sem engedték fagypont alá esni a hőmérsékletet, a fűtés - ha csökkentett üzemmódban is, de - működött. Az ügyeletre beosztott kollégák az általuk ügyelt napon a növényeken nem láttak semmi furcsát, sőt, még meg is öntözték azokat kollégájuk kérésére. Erősen hideg napok voltak. A takarítónő a szünet utáni első munkanap reggelén az iroda - amúgy tökéletesen záródó - ablakát tárva - nyitva találta, az irodából dőlt a hideg. Az iroda a sokadik emeleten található, az ablak kívülről nem nyitható. Az utolsó ügyeleti napon bent lévő kolléga emlékei szerint nyitott ablaknál dolgozott - mint általában - majd becsukta az ablakot, mielőtt elment. A nyomozás lezártával a virágjait vesztett kolléga hatalmas kukás zsákba öntötte a növényeket. A számára legfontosabbaknak az életre keltésével néhány hétig még próbálkozott, majd azokat is kidobta. A virágtartó ládán üres, vagy földdel teli cserepek állnak jó ideje. Az ablakot nyitva hagyó vagy nem nyitva hagyó kolléga soha többet nem foglalkozott a dologgal. A kérdésre, hogy hoz-e pótlásul legalább egy növényt, azt mondta, nem foglalkozik növényszállítással. A növényvesztett kolléga szomorú és csalódott. Nem tudjuk, mi történt. Nem tudjuk, ki a hibás.De azt igen, hogy a növények meghaltak, a gondozójuk pedig szomorú. Ennyi a tény.


az élményszint:

A kurva életbe! Basszus, évek óta vigyáztam ezekre a növényekre, pedig nem nagyon vagyok növényápolásra szocializálva. Öntözgettem, átültettem, földet hoztam nekik - és szépek voltak. Nyilván senki nem akarta meggyilkolni a virágokat, de ezek láthatóan megfagytak a néhány napon át rájuk ömlő mínusz sok fokban. OK, bárkivel előfordulhat, hogy nyitva felejt vagy rosszul zár be egy ablakot, velem is akár. De az már nem, hogy ilyen esetben nem mondom azt, hogy bocs, lehet, hogy tényleg én voltam a ludas a növények halálában. Ha már a jelek erre utalnak. És azt is valószínűnek tartom, hogy egy nyomorult cserép zöld növényt legalább vigaszként vinnék annak a növényei után síró szerencsétlen kis majomnak, semmi másért, még ha nem is érezném bűnösnek magam, csak vigaszul vagy szolidaritásból. Meg már csak azért is, mert nagyon ocsmányul néz ki a sok üres cserép az irodában.

Aláírás, szamárfül, egyebek

Tegnap este felhívta Á.-t egy barátja telefonon, és segítséget kért tőle valami számítógépes játék működtetéséhez. Á. rettentően utál telefonálni, nincs benne nagy gyakorlata és nem is óhajtja azt megszerezni, így miután a kellő instrukciókat megadta, így búcsúzott D.-től, akivel egyébként nagyon szívesen töltötte a vasárnapját, és akinek többnyire élvezi a személyes  társaságát:
Légy szíves, olyan ügyekben, amiket te is meg tudsz oldani, ha kicsit használod az eszedet, máskor ne zavarjál!


Letöltöttem három, majd kitöltöttem egy példányban Á. gimnáziumi jelentkezési lapját. Aztán megkértem, hogy írja alá mindhármat - csak a biztonság kedvéért. Aláírta őket. Elég olvashatatlanra sikerült mind. Szóvá tettem, mire Á.: De hát nem ebben van a lényege? Hogy olvashatatlan legyen és ne tudják hamisítani?


Aztán azt, ami már ki volt töltve, elláttam egy szamárfüllel. Nem direkt, persze. Úgyhogy nekiálltam egy üreset töltögetni. A. megkérdezte, miért csinálom. Mondtam, hogy azért, hogy nehogy már a felvételit megelőzően rossz vélemény alakuljon ki rólunk az új iskolában. A. azt mondta, szerinte adjam be így nyugodtan, jobb, ha rögtön tudják, kivel állnak szemben. Próbáltam védeni Á.-t: De hát nem is ő gyűrte össze, hanem én! Mire A.: Persze, gondoltam. én: gondoltad? miből? A.: Valakitől csak örökölnie kellett.


Vállalom, ez a vonal sajnos tényleg az enyém. De hogy azt kitől örökölte, hogy a háromhetes csizmájának az orrát máris lyukasra focizta??? És mikor kérdőre vontuk, csodálkozott, hogy ő ezt eddig nem vette észre...

Apróságok

V.: hétfőn és csütörtökön kevesebb uzsonnát kérek
én: hogyhogy?
V.: mert rajzszakkörön nem vagyok éhes, akkor el vagyok merülve a munkámban!

nagymama: eljöttök velem az állatkertbe?
V.: hurrá! hurrá!
Á.: jaj, nagymama, komolyan gondolod, hogy ebben a nedves, hideg időben ott sétálgassunk? majd ha nyáron kérdezed, esetleg elmehetünk.

D. apukája a könyvesboltban: jónapot, holnap szülinapi buliba megyünk egy kisfiúhoz, tudna segíteni könyvet választani?
könyvesboltos segítőkészen: persze, hány éves?
D. apukája: tíz
könyvesboltos gyanakvóan: nem Á.-nak hívják azt a kisfiút?
D. apukája: de!
könyvesboltos lemondóan: akkor sajnos nem tudok segíteni
D. apukája: ??????
könyvesboltos magyarázóan: már kerestek itt neki könyvet többen is, még anyukát is idehívták, de már mindent olvasott az a kisfiú
(így kapott Á. a meglévő 5000 Ft-os könyvutalványa mellé, amit a múlt héten nyert, még egy adagnyit, és így lett hirtelen a család leggazdagabb tagjává)

Mert Á.-nak mégiscsak volt rendes szülinapi bulija. Lefoglaltuk a lövöldözőtermet (időben! mert a lényeges dolgok nem úgy zuhannak rénk, mint derült égből...), elvittük oda a gyerekeket, lövöldöztettük őket és sikerünk volt. A résztvevők közül kivétel nélkül minden gyerek ezt kérte a következő szülinapjára. Aztán itthon kaptak pizzát és tortát is, és lehetőséget kaptak arra is, hogy még botokkal is harcoljanak. Békés, boldog születésnap volt.

Bár aznap reggel volt egy kis gikszer.
telefon, ismeretlen szám: halló!!!! maga előfoglalt lövöldözést? most akkor törölnénk az előfoglalást
én: nem előfoglaltam, valóban lefoglaltam!!!!! kifizettük!!!! hahó!!!! ma megyünk egy csomó gyerekkel!!!
telefon, ismeretlen szám: nálunk nincs nyoma, sajnos törölnünk kell
én: na ne már! ott voltunk! kifizettük! ez nem előfoglalás, hanem valódi!
telefon, ismeretlen szám: és erről van papírja is?
én: persze (áldom az eszemet, hogy rögtön odaadtam A.-nak, mert nálam hiába marad meg fizikailag, soha az életben többé nem találom meg az ilyesmit)
telefon, ismeretlen szám: na, most az egyszer elhiszem, de hozzák magukkal
én: akkor rendben, ugye? mehetünk?
telefon, ismeretlen szám: hozzák a papírt, mert nálunk nincs nyoma az ön állításának
(aztán nem kérték)

Különféle elmaradt és majd következő névnapok ürügyén ismét kerül hozzánk egy rakás csokoládé, sütemény és egyéb javak. Meg anyukámtól egy üveg cseresznyebefőtt, kifejezetten nekem. Á. ráveti a szemét a befőttre, hogy azt ő szeretné. Nem adom, ez az én járandóságom az elmaradt névnapomra - mondom. (A., a gyerekek és anyukám ugyan felköszöntöttek akkor, amikor aktuális volt, de a család nagyobbik fele minden évben elsiklik a névnapom felett, mert állítólag rossz időpontban van - szerintem ugyanúgy a 365 nap egyike, mint bármelyik másik, ezért rendre rosszul esik, hogy nem vesznek tudomást róla) A.-t bezzeg heteken át ünneplik mindig. A. szerényen megjegyzi: mert elragadó vagyok! Á. észreveszi, hogy elszomorodom: te is! te is elragadó vagy! meghagyom a befőttedet!

Egy nagyon érdekes tér - idő probléma

Ma éjjel egy nagyon praktikus, vagy legalábbis a bonyodalmak bekövetkeztéig nagyon praktikusnak tűnő álmom volt.

Munkába készültem. Mosakodtam, felöltöztem, összepakoltam mindent, ahogy kell. Aztán bekészítettem a sütőbe két hosszúkás porcelán tálat: az egyikben karikára vágott krumpli volt, a másikban egy csirkecomb, amit gondosan besóztam, megvajaztam, a bőre alá pedig friss rozmaringágat raktam. Aztán a sütőt begyújtottam, és elindultam. Tudtam, hogy épp egy óra kell ahhoz, hogy beérjek, és ugyanannyi idő alatt sül majd meg az ebédem is. A koncepció az volt, hogy amint beérek, bent az irodában megtalálom ugyanezt a sütőt, ugyanezzel a két tállal, csak az immár egy órája sülő, és így már épp kész ebéddel. Félúton - ahol ugye pont félórányira voltam az otthonomtól és a munkahelyemtől is - döbbentem rá, hogy a legerősebb fokozaton hagytam sülni az ételt, így pedig oda fog égni. Sőt, nemcsak a csirke meg a krumpli szenesedik el hamarosan, hanem így felgyullad a lakás is. Mivel muszáj volt bemennem dolgozni, az fel sem merült bennem, hogy hazaszaladjak. A munkahelyem felé vettem az irányt, de rohanvást. Nagyon rövid fél óra alatt beértem, futottam, hogy elzárjam a sütőt. Csakhogy az irodaházban nem volt ott a sütő az ebédemmel. Ezen őszintén megdöbbentem, és kétségbeestem, hogy leég otthon a ház, ha azonnal nem teszek valamit. Kifutottam az utcára, beszaladtam egy körfolyosós lakóházba és azt kémleltem, vajon látok-e egy gazdátlanul hagyott, de működő sütőt valahol, amit elzárhatnék. A sokadik emeleten nyitva volt a konyhaajtó és nem láttam a környékén senkit. Felrohantam és beosontam a gazdátlan konyhába, ahol nem a sütő, hanem a gáztűzhely volt bekapcsolva, és nem rozmaringos csirke sült ott krumplival, hanem egy nagy fazék halászlé forrt a tűzön. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy vajon ekvivalens-e egymással az én otthoni sütőben sülő ebédem az idegen konyhában gyöngyöző pontyhalászlével, de más választásom nem lévén, elzártam a halászlé alatt a gázt. Kiosontam a lakásból, majd a házból is, és megnyugodva mentem be dolgozni. Azt ugyan tudtam, hogy ebédem nem lesz ma, mert azt otthon hagytam, a házat viszont megmentettem a leégéstől - és mi az ahhoz képest, hogy a gyorsan puhuló hal egy kicsit később lesz majd kész idegenéknél?

Derült égből

Ugye, mindenki találkozott már olyan váratlan, nem látható, így természetesen nem is tervezhető, de előre még csak nem is sejthető eseményekkel, aminek a bekövetkezte nyomán őrült kapkodásba fogott, mert látszott, hogy kifut az időből, ha nem lép azonnal?

Nálunk is beütött egy ilyen, nem is tudom, hogyan is mondhatnám el közérthetően, hiszen valami teljesen fura, előreláthatatlan dolog ez, amire mi egyáltalán nem is számítottunk, hogy ez majd így hirtelen egyszer csak bekövetkezik, és itt lesz a nyakunkon, hogy itt ül rajtunk és fojtogat és szorít, pedig ki látta ezt előre? Milyen jóstehetség, jövendőmondói tálentum kellett volna ahhoz, hogy mindezt előre lássuk?

Mondjuk, talán valahol, a tudatunk, a zsigereink mélyén talán éreztük, talán motoszkált ott valami, de hát az még egy nagyon messzi valami volt, ami majd egyszer fog csak elkövetkezni, a szivárványszín ködből elősejlő távoli jövő egy majdani pontján. Mert most még mások vannak soron, mi majd azokat a másokat, az épp soron lévőket, akik tőlünk oly messze vannak még jól, alaposan megfigyeljük, hogy ők mit tesznek és hogyan cselekszenek, amikor elérkeznek a válaszúthoz, ahhoz a válaszúthoz, amelyhez mi még dehogy is jutottunk el, hiszen olyan közel van még mindenféle múlt, olyan nagyon intenzív a jelen, hogy a jövőt kutatni, elemezni, arra tételesen felkészülni dehogy volt nekünk még időnk! Hogy is lett volna? Meg mikor? Szólt valaki nekünk, egyenesen hozzánk fordulva, komolyan, felelősen? Mondjuk valami olyasfélét, hogy hé, család! 2011 van! Dehogy szólt! Magunknak kellett volna ráébrednünk, apró, észrevétlen kis jelekből összeraknunk, hogy teendőnk van? Ki szólt? Ki mondta?

De 2011 lett. Ugye? Észrevétlen lopakodással megjelent 2011 decembere. Hát, most azt hiszem, elhagytunk valahol úgy négy évet. Legalább annyit. Ott tartottunk, hogy általános iskolát keresünk a gyerekeknek. Bár, épphogy végeztünk az óvodamizériával, de igazán jól sikerült, szinte kár is volt még otthagyni. De azért néztünk iskolát, mert.... hogy is? Á. 7 éves lesz hamarosan? Jó, akkor nincs mese, nézünk iskolát. Végignéztük becsülettel a tanító néniket. Hogy mégis melléfogtunk? Mi mindent megtettük, kérem. De melléfogtunk. Nagyon. Igaz, a felhozatalból ez látszott a legjobb választásnak. De aztán a sors keze juttatott nekünk kárpótlást, kiigazította a csorbát, és most már minden rendben van. Éljük víg napjainkat. Igen, tényleg, a jó szerencse évében V. is elkezdte az iskolát, emlékszem. Nála már - félig bennfentesként - jobb esélyekkel indultunk neki a választásnak. És pont úgy is lett, ahogy gondoltuk, jól jártunk! Vagy még annál is jobban. Szóval, most az a feladatunk, hogy éljük víg, gondtalan napjainkat, meg ne érintsen semmiféle változás szele! Az iskola rendben megy, már egyedül járnak, mindenki ismeri őket, mindenki szereti őket, mi is szeretünk mindenkit, akit szeretnünk kell, és boldog együttműködésben egyesülünk az iskola és mi, a család és a közösség, és boldogan élünk, míg...


... míg a derült égből ránk nem omlik a plafon, hogy drága elsőszülöttünk negyedikes, és van még egy bő hetünk arra, hogy újabb iskolát válasszunk neki az elkövetkező nyolc fontos évre, van majdnem tíz napunk arra, hogy jelentkezzünk felvételizni, hogy a konkrétumok szintjén beszélgessünk arról Á.-val, hogy mit is gondol ő a jövőjéről, hogy melyik iskola az, ahová jövő ilyenkor egyedül is el tud menni és ahonnan haza tud jönni mindennap épségben? Hogy melyik tetszene neki? És hogy mi lesz az itteni barátaival, akik végre vannak? Jaj.

(és innentől kezdve hosszú sorokban jajszó következik, kapkodásnak látszó tépelődés és jajgatás, és jajgatás, hajtépés, hamuszórás, és jajszók megint...)

Rémhír születik

Ma reggel gyors voltam, hamarabb nyitottam ki az internetes híreket, mint a szememet. Egy szlovákiai hírrel kezdtem. Ezt olvastam:

"Annyi orvos mondott fel, hogy nincs ki elássa a betegeket. A súlyos eseteket ide irányíthatják."

De hová? - tettem fel a kérdést. Vajon hová irányíthatják azokat, akik már az  elásásnál is súlyosabb esetnek minősülnek? És tényleg olyan rossz a helyzet Szlovákiában, hogy sírásók híján (nyilván nem keresnek eleget, így elhagyják vagy az országot, vagy a szakmát) az orvosokat kötelezik a legvégső teendőkre is?????

Szerencsére a csodálkozástól úgy kinyílt a szemem, hogy belefért még egy "L":
"Annyi orvos mondott fel, hogy nincs ki ellássa a betegeket."

Még én sem vagyok jól, de inkább gyógyulok önterápiával, minthogy elássanak...

Tökéletes vagyok, de nem látszik, így nem nyomasztok vele senkit

Összetettben minden bizonnyal tökéletes vagyok, csak nem szabad túl egyoldalúan rám nézni. Hogy miből gondolom? Abból, hogy ilyen változatos, a tökéletlenségeimet különböző aspektusokból firtató kérdéseket tesznek fel nekem különböző helyzetekben, különböző emberek:

Nem vagy te túl idétlen?
Nem vagy te túl szigorú?
Nem túlzottak az elvárásaid?
Nem vársz túl keveset tőlük?
Nem vagy te egy kicsit hülye?
Nem okoz gondot nekik, hogy az anyjuk nem nőtt még fel?
És az, hogy valószínűleg nem is fog?
Nem vagy te túl liberális?
Nem vagy te túl konzervatív?
Nem veszed túl komolyan a dolgokat?
Nem idegeskedsz te túl sokat?
Nem veszed te túl lazán az életet?
Nem gond, hogy túl keveset vagy velük?
Nem kötöd őket túlzottan magadhoz?
Nem engeded őket túlzottan szabadjára?
Nem érzed, hogy megcsinálsz helyettük mindent?
Nem látod, hogy mindent maguknak kell megcsinálniuk?
Miért hagyod, hogy folyton rajtad lógjanak?
Eleget foglalkozol velük?
Miért foglalkozol velük folyton?
Miért nem hagyod őket kicsit önállósodni?
Miért hiszed, hogy ezt meg kell velük is beszélni?
Miért nem hagyod felnőni őket?
Miért aggódsz ennyit miattuk?
Te nem aggódsz sosem miattuk?
Nem kéne velük többet beszélgetni?
Miért hiszed, hogy mindent tudnod kell róluk?
Nem gondolod, hogy ezt azért tudnod kéne róluk?
Miért viszitek őket mindenhová magatokkal?
Nem viseli meg őket, hogy nem mehetnek veletek?
Nem sok az, hogy minden hétvégén van valami program?
Nem kéne hétvégenként valami programot csinálnotok?
Miért nem hordanak pulóvert?
Miért vannak így beöltöztetve?
Miért főzöl mindennap?
Nem halnak éhen, mikor napokig nem vagy otthon?
Mégis, mit esznek olyankor?
Nem gondolod, hogy ehhez azért még kicsik?
Nem gondolod, hogy túl nagyok már ehhez?
Nem terheled őket túlzottan?
Miért nem terheled őket jobban?

A többségükre az igen, a nem, a talán, a de, és a csak válaszokkal, bonyolultabb esetekben pedig ezek megfelelő kombinációinak kiválasztásával tökéletesen meg tudok felelni. Amelyikre viszont ezek közül egyik sem alkalmazható, arra azt mondom: mézes kenyeret.

Hétköznapi ördögűzést végzek, majd mikor visszatámad, menekülésre fogom a dolgot

Így írtam még kora reggel, mikor azt hittem, túljárok a betegségek eszén:

A hétvégén sikerült jelentős javulást véghez vinnem, vagyis gyógyultam rendesen. Hogy mitől?
Először is nem mászkáltam a hideg, nyirkos, ködös, esős, szeles, szmogos, sötét városban. És nem találkoztam tüsszögő, köhögő, harákoló, hangosan lélegző, könnyben úszó szemű, vöröslő orrú, orrfújós és orrfolyós emberekkel, legfeljebb akkor, ha tükörbe néztem. Ez már majdnem a fél gyógyulás.
Aztán aludtam sokat, amennyit csak bírtam. És sokat bírtam, napi 10-14 órát is.
Mindezek mellett ittam, ittam és ittam. Többet, mint a gödény, mert az csak átcsorgatja a csőrén a vizet, de belé nem sok kerül. Én viszont magamon csorgattam át ébrenlétem minden órájában minimum fél liter majdnem forró teát. Hársat, bodzát, csalánt, kakukkfüvet, kamillát, echináciát, körömvirágot, zsurlót, citromfüvet, csipkebogyót, borsmentát - mindent, ami volt. Mézzel és anélkül is. Ittam almateát: az alma héját levágtam (az almát másra használtam), a szép piros (és vegyszertelen) héját leöntöttem jó meleg vízzel és áztattam egy éjszakán át.
Ittam mézes-fokhagymás meleg tejet is. Elsőre bizarrnak hangzik, de szerintem messze jobb íze van, mint a sokak által kedvelt műanyag löttyöknek, és nagyon hasznos.
És fokhagymát ettem fokhagymával. Rengeteget, a hétvége alatt 5-6 teljes fejet nyersen. Így:
vajas pirítós kenyérrel,
céklasalátában (főtt céklát megreszeltem, nagyon sok aprított fokhagymát tettem hozzá, kicsi sót, és némi tejszínt),
meg ettem céklát főve (mint fent) és nyersen: (a nyers céklát reszeltem meg - ez macerásabb, mint a főttet - reszeltem hozzá almát 1:1 arányban, kicsit megsóztam, öntöttem hozzá egy kis olívaolajat, és kakukkfűvel fűszereztem),
és ettem fekete retket - csak meghámoztam, és kész.

Mire beértem dolgozni, már sejtettem, hogy reggel kicsit elarcoskodtam a dolgot, mert az orrom ismét a duplájára nőtt, lélek(zet) rajta se ki, se be, a bentről kellemesen tavaszinak tűnő szeles napsütésben is ömlött a könnyem, izomlázam lett az állandó köhögéstől, a beszédhangom épp olyan, mint ahogyan a helyzet egészét jellemezhetem: basszus. Úgy érzem, öregedtem vagy tizenöt évet, mire beértem ma. És mire véget ért a nap, még húszat legalább. Úgyhogy hazafelé megadóan a gyógyszertár felé vettem az irányt és felszerelkeztem mindenféle vegyszerekkel, és itthon azonnal be is vettem kétfélét. Nem, mintha a továbbiakban nem hinnék a fokhagymában és a többi növényben, de azt hiszem, a meleg ágyból való felkeléssel és a városban való kevéske, de szükségszerű jövésmenéssel olyan támadási felületet nyújtottam a félig kiűzött ördögnek, hogy összefogva a hideg és tüsszögős haverjaival, újból levert a remegős lábamról.

A leggyanúsabb

És mami! Tudod mi a leggyanúsabb a Mikulásban? Hogy mindig azt hozza, amit szeretünk! Hogy nem tud tévedni!

Így múlatjuk az időt dél körül

Korán megebédeltünk, hogy A. és a gyerekek elmehessenek A. családjával is megünnepelni Á. szülinapját . Eredetileg ők jöttek volna hozzánk, ha nem dönt le a lábamról a kórság, és nem válok veszélyforrássá a kisgyerekek számára. Így csak útra készítem őket, magamat pedig ágyba dugom újra, ha elindultak. És alvás előtt olvasni fogok. Nem tudom, mit.

Amikkel legutóbb végeztem: Móricztól A boldog ember és Karinthy Ferenctől a Mi van a Dunában?

Á.-nak koszos a füle (mint mindig). Tisztítom (mint mindig, ha hagyja). Á. nyekereg, hogy inkább jó lesz neki továbbra is a koszos fül. A. azt mondja: mindjárt jön a Mikulás, aztán fültisztító pálcikát hoz neked ajándékba. Mire Á. így replikázik:
Mindjárt jön a Mikulás, de előbb a kimúlás!

V.: és nekem mit hoz?
A.: a tiszta, szimpatikus gyerekeknek csokit.
V.: és a szimpatikátlanoknak?

Közben beengedődik a macska, iszik egy kis tejet a tálkájából, majd felül a konyhaasztal mellé V. székére.
V. lelkendezik: Szeretne olyan intelligens lenni ő is, mint mi vagyunk, asztalról enni! Nézd, még kezet is mos! (valóban, a macska gondosan mossa a mancsát a vágyott ebéd előtt - nem úgy, mint a gyerekeim, akiknek külön szólni kell ezért)
V.: szerintem azért ült ide, mert érzi a darált hús szagot!

Aztán Á. bemutatja legújabb tudományát: helyből felugrik, fél kézzel elkapja a húzodzkodó rudat, leng, majd leugrik.
Á.: nem bírtam tovább, mert zsíros a kezem!
én: előbb kezet kellett volna mosnod, mert így a rúd is zsíros lett, lecsúsztok róla
Á. berohan a fürdőszobába, hallom, hogy folyik a víz, aztán kijön, újra felugrik... most sem jó, mert vizes! vizesen is csúszik!
én: fogj egy szivacsot, állj fel a létrára és töröld le rendesen!
Á.: de túl magasan van!

A betegséggel járó hasznosságok

Betegnek lenni egyáltalán nem jó, semmilyen betegség sem. Az enyém most épp a torokfájás felé tolódik a fejfájás felől, a köhögés felé a lázasság felől. Még mindig pocsékul vagyok, de már másképp. Lám, van változatosság, ami nem gyönyörködtet.

Viszont aludtam több, mint tíz órát egyben. Péntek óta kétszer is. És aludtam napközben is. És még a mai napon is erre készülök. Van restanciám bőven.

Ma reggel pedig, torokfájást enyhítő szert keresvén (nem találtam) rendbe raktam a gyógyszeres ládát. Nem doboz, láda. Hatalmas és átlátszó falú, hogy könnyű legyen keresni benne. Könnyű is. Csak megtalálni nem az épp azt, ami kéne. Kidobáltam belőle mindent, ami lejárt (egy nagy zacskóba, amit elviszek majd a gyógyszertárba leadni, amikor veszek torokfájást enyhítő szert). És közben emlékeztem.

Mintha csak valami abszurd nosztalgiarendezvényen vennék részt. Csak nem a zeneszámok követték egymást, és nem olyan emlékek, hogy erre a számra lassúztam először (gőzöm sincs róla, mikor és kivel lassúztam először), ezt hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont (gőzöm sincs róla, mit hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont), ez szólt, mikor először csókolóztam (erre azért emlékszem, de épp nem szólt semmi mesterséges, inkább csak tücskök és szúnyogok).

Szóval, az emlékek jöttek szépen, egymást követve:  ezt a kúpot akkor kaptuk, miután először hallottuk Á.-t 10-11 hónaposan krupposan köhögni. Emlékszem a jeges rémületre, hogy nem tudok mit csinálni, és mindjárt megfullad. Aztán a kúpot sosem adtuk be neki, másnapra kiképeztem magam alternatív kruppgyógyászatból, de mindig mániákusan vittem magammal, hátha muszáj lesz. Sokára nőtte ki Á. a kruppot (igazából pszeudokruppot), és még mindig nagyon ijesztően ugatva tud köhögni. Mint én. Anyukám sokszor mesélte, hogy én is kruppos voltam, pokrócokba csavarva, ölben vitt be éjjel a kórházba, ahol gégemetszéssel fenyegették, azt mondták, hagyjon ott, majd meglátják, mit tehetnek. Nem hagyott ott, hazavitt és napokig ölben hurcolva sétált velem a hideg utcán, én takarókban, ő a totális kimerültségben. Én is így tettem Á.-val: bundazsákba raktam és sétáltunk.

Aztán krémek: oltás hűtésére, atópiás dermatitiszre, napkiütésre - ezek V. miatt kerültek hozzánk. Mert a legkisebb, bármilyen külső hatásra is azonnal kiszáradt, kipöttyösödött, felhólyagosodott, viszketett. Egy érzékeny bőrű borsószem királykisasszony. Persze, végül a krémek többségét nem kentük rá, csak amennyit nagyon muszáj volt. Ő nem krupposan köhögött, hanem asztmásan. Ez az apai vonal.

Ampullareszelő. Hogy féltem Á.-nak is, V.-nek is odaadni a K vitamint. Kanálból adtam, de féltem az esetlegesen belekerülő apró üvegcserép miatt, hogy hátha nem veszem észre.

Köhögéscsillapítók és lázcsillapítók. A felnőtteknek szólókat dobtam most ki leginkább, a gyerekeké sajnos el szokott fogyni, még úgy is, hogy nem itatjuk őket ezzel nyakló nélkül. Akkortájt használtuk a legtöbbet, amikor az ovit elkezdték, aztán egy évvel később, mikor ideköltöztünk: Á.-nak épphogy elmúlt a tüdőgyulladása, amikor költöztünk. Aztán az első éjjelt azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk kihívni a helyi ügyeletet (nem sikerült), mert sikított a fülfájástól. Rá két napra kijött rajta a bárányhimlő. Két héttel később V.-n is. Addigra Á. a második tüdőgyulladását nyögte. Azóta viszont alig voltak betegek, súlyosabb semmi, úgyhogy ha semmi más jót nem is találnék benne (nagyon jó itt, mindenestül!), akkor is újra és újra kérném és támogatnám a belváros mihamarabbi elhagyását. Ma már A. sem menne vissza, de nem volt könnyű rávenni, hogy kijöjjön.

A köptetők jobban fogytak minden más szernél, szinte üres üvegeket dobtam ki.

Sebhintőpor, jód. Nem kellettek, szerencsére. Nagyobb sebesülés nem volt. A kisebb sebesülésekre meg elégnek bizonyult a tiszta víz meg az idő. Nem a vasfogú, hanem amelyik begyógyít.

Kiváltott, de be nem adott antibiotikumok. A régi dokinkkal lehetett egyeztetni: felírja, de én csak akkor adom be, ha... Többnyire nem kellett. Ez a mostani nem tárgyal, nem egyeztet, kötelez rá. Én meg nem váltom ki, vagy ha kiváltom is, nem adom be. A gyerekek állapota azt mutatja, nem teszem rosszul.

Utazásokra gondosan beszerzett, de soha ki sem bontott hashajtó, hasfogó, hasfertőtlenítő. Örülök, hogy nem kellettek, ne kelljen egyik sem sűrűbben, mint eddig!

Torokfájástalanítót persze nem találtam, így tovább iszom a mézes teákat, és majd holnap veszek valami szopogatós tablettát, mert az bezzeg mindig elfogy.

Állapotjelentés

Megtámadtak. Valaki a fejembe vágott egy jéghideg baltát. Vagy jégcsákányt? Nem sikerült pont középen kettéhasítania a koponyámat, de azt elérte, hogy a jobb oldala erősebben zsibbad, lüktet és izzik. A jobb szemembe forró üveg- és hideg jégszilánkokat szórtak, állandóan folyik belőle a maró könny, akkor is, ha lecsukom. A jobb orrfelemet minimum a duplájára pumpálták, hogy erőlködés és pazarlás nélkül is képes legyek óránként mintegy 30-40 papír zsebkendő elhasználására. Érzem, hogy nincs sok idő addig, míg a bal felemre is átterjed mindez. Mivel a könnyfátylon át nem látok jól, a boltban lekaptam az első csomag nagynak látszó zsebkendőcsomagot a polcról, amivel újabb támadásoknak tettem ki magam. Az eufemisztikusan illatosítottnak nevezett, amúgy veszettül büdös vegyszer szagú, az orromat durván irritáló papír zsebkendő kitalálóját simán megfőzném forró olajban. Nem ebédre, büntetésként. Mert hányingerem eddig nem volt, de most a mélyről jövő köhögés mellé az átható zsebkendőbűztől már a gyomrom is forog. A csontjaimat valaki jéggel simogatja. Ömlik rólam a víz. Fázom és melegem van egyszerre. Nem tudok aludni, mert köhögök. A múltkori álmomat tekintve ez nem nagy veszteség. Az elkövetkező időkben semmiképp nem készítek a blogból hangos könyvet, aki a hangomra kíváncsi, annak ajánlom, hogy hallgasson fulladás előtt álló, el-elcsukló hangon bőgő szamarakat és olyan vonító farkasfalkát, amelynek a hangja egy levegőtlen barlang mélyéről tör elő kétségbeesetten.

Védekezésül van nálam egy csokor bodzavirág, hársfavirág, csalán, csipkebogyó, kamilla... úgy érzem, védtelen vagyok. A protegoval már elkéstem, valaki erre járó alkalmazzon egy anapneot, vagy ha már ha későn jön, akkor egy  piertotum locomotot!

Egy elhaló köszönömmel most még meg tudom hálálni.

Álom, amelyben személyes figyelmet fordít rám a hatalom

Egy nagyon komoly és fontos, többoldalú megbeszélésen veszek részt. A jövőt tervezzük épp, ehhez meg elemezzük a jelent és a múltat. Elég szokványos mindez: egy kopottas, épp napfényes, lambériázott falú, vidéki iskolában ülünk, ahol vastagfalú üvegpohárból isszuk a híglötty kávét, előttünk papírok, toll, én firkálgatok, rajzolok, mint mindig - nem, mintha nem figyelnék, épphogy figyelek, így tudok a legjobban a hallottakra koncentrálni, ha rajzolok közben. Egyszer csak izgatottan beront valaki, valami távolabbi, de nem ellenszenves ismerősöm lehet, mert egyből hozzám rohan, tegez: bújj el gyorsan, itt a miniszterelnök, beül egy kissé meghallgatni a vita állását! Úgy látszik, a kevésbé kívánatos nézeteket képviselhetem. Beraknak a sarokba, talán egy kisasztal vagy egy nagyobb - de mindenképp szűkös - szék alá, leterítenek valami vastag, porszagú pléddel, behányják a papírok egy részét is. Ne köhögj, ne mozdulj! figyelmeztetnek. Kuporgok. Köhögnöm kell. A hatalom embere épp velem szemben ül, látom egy kis résen át az arcát. Tudom, hogy nem láthat, mégis olyan, mintha engem figyelne. Rosszul érzem magam. A vita folyik, immár legalább egy szemponttal kevesebb oldalúan, az idő múlik. Sok idő múlik el, és lassan. Fáj minden tagom, köhögnöm is kéne, moccannom is kéne, levegő is kéne, de elfogyott a levegőm és elfogyott a tagjaimból a moccanás, zsibbadt gémberedés mind. Hallom, amiről beszélnek, de egyre kevésbé érdekel. Már csak a nyitott számon lélegzem. És érzem, hogy pisilnem is kell. Nagyon. Melegem is van, folyik rólam a víz, kínlódom. Már semmi levegőm nincs, kapkodva, nehezen lélegzem. Nincs szünet, hogy kiosonhatnék, felismerem, hogy egyszerre fogok megfulladni és bepisilni. Ebben a pillanatban kapok egy kis csésze kávét. Jó az illata, de tényleg erre van most a legnagyobb szükségem?

Úgy látszik, igen. Megmenekültem! Mert A. az. Reggel van. Lázas vagyok, az orrom és a fülem is bedugult, a fejem akkora, mint egy medicinlabda. Olyan nehéz is. Végre tüsszenthetek. Élek a váratlanul rám ragyogó lehetőséggel, tüsszentek vagy hatot, és kifújom az orrom is. Jó reggelt mindenkinek!

Felkészülés minden eshetőségre

V. odapenderül A. elé egy papírlappal, az orra alá dugja és azt kérdezi:

V.: ugye, apa, pont ilyen az aláírásod?
A.: nahát, tényleg hasonlít... te csináltad?
V.: igen, gyakoroltam.
A.: és mire szeretnéd használni?
V. (némileg felháborodottan): természetesen nem hamisítok!
A.: ez jó hír!
V.: de azért bármikor szükségünk lehet erre a tudományra is, nem? Ha eltörnéd a kezedet.... vagy ha éppen nem érnél rá...

Ki tudod-e számolni, vajon milyen szerből mennyit fogyasztott a kisvakond?

Az alábbi feladatleírásokat nagyon odafigyelve, karakterhűen másoltam ki onnan, ahová gondosan belehányták beleírták. Kérlek, olvasd el figyelmesen az alábbi matematika feladatokat:

2. feladat:
Két fiú: Vendel Vendel Dönci, a maci és három lány: Vakond Veronika, Málika, a maci és Nyúl Nelli tánciskolába járnak. Egy táncospár = egy fiú és egy lány. Hányféle táncospárt tud Medve tanító úr összeállítani?


6. feladat:
Vendel és Veronika a falon lévő tábláról a MORGÓ szót csak jobbra és lefelé haladva négyféleképpen tudták leolvasni.
Vendel így szól Veronikához:
- Akkor megyek utánad, amikor megmondod, hányféleképpen tudod leolvasni a négyzetrácsra írt MORGÓ szót, ha a leolvasásnál csak jobbra és lefelé haladhatsz!

Az imént olvasottakhoz add hozzá, hogy a feladatok  nyolc év körüli kisgyerekeknek készültek, akik már képesek ugyan szövegértően olvasni, de jellemzően még nem fogyasztanak tudatmódosító szereket, ezért csak a vicces dolgokat találják viccesnek, a sírni valókon pedig igazán sírnak. Vegyél el belőle egy nagy levegőt, és ha osztottál-szoroztál kedvedre a nagy nullával, mondd meg végül, hogy szerinted hány éves a kapitány milyen szerből mennyit fogyaszthatott a kisvakond, mielőtt leült feladatokat gyártani?

Vidám téli játékok

Leesett és megmaradt az az első hó, itt a tél. Bár mi még csak a ködöt és a szmogot látjuk, már készülünk a Mikulás fogadására, a karácsonyra, a szilveszterre, a szánkózásra - és én nagy titokban már a tavaszra is.

A karácsonyhoz fűződik az egyik leglátványosabb, leggyönyörűbb - és egyben (leghideg)rázósabb gyerekkori játékunk. Egy hatalmas belvárosi lakásban laktunk, 5 méter feletti belmagassággal. A karácsonyfánk a hatalmas (nem karácsonyi időszakban valódi pingpongasztalon való pingpongozásra, azon belül még forgózásra is elegendő hellyel rendelkező) előszoba közepén állt, és minden évben plafonig ért. Ekkora fát nem lehet a lakásban dugdosni, sem az utolsó pillanatban megvenni - de mindmáig sem tudom, hol rejtegették előlünk, úgyhogy hajlamos vagyok elhinni, hogy az angyalok hozták. És aztán ott is maradtak vigyázni ránk. Csak így lehetett.

A fán világító, kis, sárgafényű karácsonyfaégők (apám csinálta, mint később megtudtuk) vidáman, melegen és hívogatóan ragyogtak. Nagyon hívogatóan, és nagyon izgalmasan. Nappal is sokszor csodáltuk a fénylő fát a csodás díszekkel. A kis lámpácskákat simogattuk. Ha hozzáértünk a vékony ujjainkkal, a fényhez tartott ujjunk vörös fénnyel világított. Szép volt és izgalmas. Aztán az egyik este valamelyikünk kitalálta, hogy világítsuk ki az arcunkat is. Óvatosan bekaptunk egy-egy égőt. Finoman langyos volt, és nagyon viccesen néztünk ki. Jót nevettünk, és a játékot rendszeressé tettük. Amikor barátaink, a három J. gyerek nálunk aludt, egy éjjel nekik is megmutattuk a titkos játékot, a gyönyörű látványt. Tetszett nekik is. Álltunk öten a fa körül, mindnyájunk szájában egy-egy égő. Nevettünk, borzongtunk, élveztük az égők melegét, csodáltuk egymás lampionként ragyogó piros arcát. Nagyon-nagyon szép volt! Annyira, hogy éveken át eljátszottuk a arckivilágítást, minden évben. Magunkban is, vendégekkel is. Szerettük ezt a játékot.

Jóval húsz év felett jártunk már, mikor egyszer véletlenül elárultuk anyánknak a titkos játékot. Nem sok híja volt, hogy el ne ájuljon rémületében utólag is.

Á., amikor még nem volt 10.

Á. 10.

143 cm, 29 kg. Kedvenc színe a világos kék és a sötét zöld, kedvenc színösszeállítása a sötétkék alapon kis sárga betűk és/vagy minta.

Kedvenc étele a zöldborsófőzelék, a töltött paprika, a töltött- és a székelykáposzta, a spenót, a kolbász, az almás pite, az almatorta, és különféle sütemények, főleg csokis és marcipános, a pizza, a fejtett bab, a gulyásleves, a palacsinta, a lazac és más halak, és minden gyümölcs, amit maga szedhet és ehet azonnal. Kedvenc itala a tejes tea és a karamell.

Tejes teát is, karamellt  is tud főzni magának, mert bármit képes megtanulni, amire hamarabb van szüksége, mint ahogy mi adni tudjuk vagy akarjuk az általa megkívánt dolgot. Mentségünkre legyen mondva, sokszor azért késlekedünk, mert a legtöbb dolgot most azonnal akarja.

A születésnapjára egy málnatortát és egy tejszínes almatortát kért. A málna lesz ma este, a piskótát már megsütöttem.

Imádja a matematikát, a sakkot, a nyelvtant, a történelmet, Harry Pottert és A gyűrűk urát, a starwarst, és ha teheti, napi 6-8 órát is olvas. Vagy kétszer annyit. Vagy háromszor annyit. Többet csak azért nem, mert az már a következő nap. És amit olvas, azt megjegyzi. Bármit azonnal megjegyez, ami érdekli. Bármit. Ami érdekli. A cirill betűket, a görög ábécét, a matematikát, a szülei hibáit, azt, hogy mit ígértünk neki, a német szavakat, az angol szavakat, az idegen szavakat. A helyesírása a tökéletest súrolja. Bármit megjegyez, ami érdekli. Imád Honfoglalózni, többnyire már egyedül játszik. Ha mégis ott vagyunk, és kérdez valamit tőlünk, és mi nem tudjuk, halálra sértődik, hogy milyen buta szülei vannak. A múltkor nem tudtunk valami 1952-es orosz színházi bemutatót. Nem érti, hogy felnőtt létünkre hogy lehetünk ilyen tájékozatlanok. Mert ő mindent megjegyez, ami őt érdekli.  Mondjuk, mi valóban szégyenletesen csekély érdeklődést mutattunk ezidáig az ötvenes évek orosz színháza iránt.

Hogy van-e olyan dolog, amit mégsem tud? Hajjaj!!!!! Rengeteg. Mert azok nem érdeklik. Gőze sincs például arról, hol tartjuk a cipőinket, a ruháinkat, az élelmiszereket, ami nincs épp az asztalon. Valószínűleg kérésre képes rámutatni saját szekrényére, és elméletben azzal is tisztában van, hogy abban az ő ruhái laknak. De szerintem a család többi tagjának a szekrényeit már elhibázná... Nem tudja, bepakolta-e már aznap a táskáját, nem jut eszébe, hogy a ceruzáit mindennap ki kell hegyezni. Elméletben tudja, hogy nem a szennyesből szokás öltözködni, de a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha én bedobom a szennyesbe a koszos pulóverét, ő simán kiszedi onnan másnap reggel és felveszi. Hogy miért? Hát, mert ott volt. És mert ő épp azt a pulóvert akarta felvenni. Sajnos, könnyen lehet, hogy ő a világ legkoszosabb gyereke. Utálja a vizet, inni is, belemenni is.

A számítógépet profin kezeli, a porszívót is rá lehet már bízni, a telefontól viszont viszolyog.

Imád fára mászni. Annyira, hogy a fákon ugrálva elfeledkezik állítólagos tériszonyáról is. Erős, folyton edzi magát. Már képes lógó helyzetből felhúzni és kinyomni magát egy rúdon. Imád focizni is, ügyes is benne. A legjobban gólt lőni szeret és védeni. Vetődni akkor is vetődik, ha nincs a közelben labda. Mert a homokban elvetődni jó. Kicsit sok homokot hord így haza az én ízlésemhez képest, úgy napi fél kilót. Azzal töltjük fel a kertet. Harminchatos csizmát kapott idén. Zoknit nem kap, úgyis az enyémeket  hordja.

Az osztálytársai úgy hívják: az Agy. Tisztelik. Szeretni nem mindenkinek könnyű. Nekem, nekünk igen, de nekik nem. Sokszor morcos. Időnként nagyképű. Időnként nagyon butának gondolja magát. Akkor neki sem kezd megcsinálni azt, amiről kijelenti: még nem kell tudnom, mert kicsi vagyok hozzá. Minden alkalommal csalódott, amikor nem 100%-os eredményt ér el. Ami azért előfordul. Mindig valami más érdekli, mint a többieket. Szereti, ha mindenki azt játssza, amit ő talált ki. És pont úgy, ahogy ő szeretné. Csak túl bonyolultak a szabályai. Aztán néhány órás nyüzsgés után már mindennél jobban az egyedüllétre vágyik. Mostazonnal, természetesen. Játék közben, mondat közben, ahogy épp jön. És ezt meg is mondja, bárkinek. Gyereknek is, felnőttnek is. Nagyon udvariasan, nagyon választékosan, de ellentmondást nem tűrően. És ha mégis ellentmondásba ütközik, nyávogni és tekergőzni kezd. Kevés tulajdonsága elfogadhatatlan számomra, de a nyávogástól fél percen belül a plafonon vagyok.

Barna a haja, zöldeskék a szeme. Olyan barnára sül a napon, hogy tavaszig sem fakul ki teljesen. El tudom képzelni, hogy felnőtt korára lesz néhány lány, aki reménytelenül imádja majd, mert okos, gyönyörű és szeretni való. Csak őt ez nem igazán érdekli. Szegény lányok! Ismerem az érzést, én is ilyen fiúkat szúrtam ki magamnak. Aztán az egyiknek véletlenül feltűntem én is...

Iszonyú rendetlen. Ezt tőlem örökölte, de máris sikerült továbbfejlesztenie. Tehetséges kölyök! Lusta is. Mert még nem tapasztalta meg, hogy az eredményekért dolgozni kell. És hogy mindenkinek kell dolgoznia! A nagyon okosaknak pláne.

Abszolút hallása van. Gyakorlatilag bármit visszaénekel első hallásra tökéletesen. Ezt biztosan nem tőlem örökölte, bár kettőnk közül én énekelek gyakrabban hangosan. Ő inkább dúdol. De azt állandóan. Megőrül a zajoktól, mások hamis énekétől, a zsivajtól, a tömegtől. Befogja a fülét és olvas vagy alszik. Csak mások zajai zavarják. Saját folytonos zümmögése, brümmögése, mormogása, motyogása természetes neki. Már nekünk is.

Ha nincs semmi baja, napi 8 óra alvás a maximum, amire képes, és ez így van csecsemőkora óta. Ennél többet nem bír. Imádja a hálózsákját, úgyhogy karácsonyra majd kap egy olyat, ami hosszabb, mint ő.

Utálja, ha puszilgatják, simogatják. De nekem megengedi. Néha még kéri is! Szeret engem. A.-t is. Titokban V.-t is, de ezt el nem árulná senkinek. De okosnak csak A-t tartja a családból.... de lehet, hogy a világon is. Látja, hogy ez nekem nem esik jól, ilyenekkel vigasztal: "Ne aggódj, mami, azért biztosan te is okos vagy, csak sajnos engem a te munkád egy cseppet sem érdekel!" A kritikai érzéke meglehetősen fejlett. Az önkritikán van még mit csiszolni... És elkezdett kamaszodni. Szemtelen, visszabeszél. Egyelőre csak velünk, itthoniakkal ilyen, de kezd egyre nagyszájúbbá válni az iskolában is.

Szeret versenyezni. Nincs lámpaláza nagyobb tömeg előtt sem, bár azt mondja, úgy nem szeret beszélni. Látszani nem látszik rajta izgalom sem. Ez nagy mázli, mert az iskolából minden versenyre elküldik. Többnyire okkal.

Kézügyességi versenyre nem hiszem, hogy valaha is küldenék. Sem rajzra. Bár imádom a rajzait, mert nagyon kifejezőek és szórakoztatóak. Nem baj, hogy rajzban nem ő a legjobb, örülök, kell valami V.-nek is, amiben kettejük közül csak ő arat le a babérokat. V. persze népszerű is, mert szeretetreméltó minden ízében - csakhogy pusztán azért nem osztogatnak érmeket, Á. pedig sokszor csergeti meg előtte a kazalnyi érmét. Nem szívesen írom le, de bizony V.-vel sokszor lekezelő, sőt, néha kifejezetten gonosz. Ezt még a nyávogásnál is nehezebben tűröm.

Mikor megszületett, ma tíz éve, este 21.45-kor, 3650 gramm volt és 55 cm. Sok világos barna haja volt és okos, kutató kék szeme. Az első éjszakán végig bámultuk egymást. A következőket pedig végigbőgtük.

Nem áltatom magam azzal, hogy mindig tökéletes köztünk az összhang, de igyekszem felnőni ehhez a gyönyörű a feladathoz, hogy épp ő a kisfiunk, és nekem ő a legkülönlegesebb és a legfontosabb kisfiú a világon.

Nagyon boldog születésnapot, Á.!!!

Beavatás

Ma mind a négyen részt vettünk egy konferencián. A. előadóként, a gyerekek és én hallgatóként.  Á. és V. önszántukból végigültek 50 percet, meghallgatva egy olyan szakmai előadást, ami a felnőttek többségének sem magától értetődően könnyű. Persze, nem a téma miatt ültünk be, hanem azért, hogy A.-t megnézzük, meghallgassuk. Megnéztük. Meghallgattuk. És odafigyeltünk, mindhárman. Bizony, a gyerekek is. Nem akartak kimenni az előtérbe szaladgálni, pedig azért ültünk az ajtó mellé, hogy megtehessék, ha túl unalmas vagy túl fárasztó. De végig bent maradtak. És nem ásítoztak, nem olvastak, nem rajzoltak, nem beszélgettek, nem unatkoztak, nem tekeregtek, és nem szenvedtek. Valódi hallgatók voltak. Igaz, azt megengedtem, hogy fényképezzenek közben, de ezzel a lehetőséggel sem éltek gyakrabban, mint én magam. Nagyon büszke vagyok rájuk!

Hangya, őz, kaméleon

Olvasok is a köpködés mellett. Mert ilyen kaméleontermészet vagyok.

A hét elején Kaffka Margittól a Hangyabolyt, aztán Szabó Magdától Az őzt. Aztán ha kibújok majd a hatása alól, kezdek valami újat. Vagy megkeresek valami félbehagyott régebbit. Vannak. De ez nem engedte félbehagyni magát.

Népszerűségem gyökerei

A fürdőszobából hallom:

V.: ...de a maminak mindig sikerül!
Á.: mert ő már felnőtt
V.: de hogy csinálja?
Á.: egyszer figyeld meg rendesen!
V.: megfigyeltem már sokszor!
Á.: akkor próbáld pontosan úgy!
V.: de nem megy!
Á.: akkor gyakorold!
V.: gyakorolom mindig, de én hiába próbálom!
Á.: biztosan nem vagy elég ügyes
V.: szerinted menni fog nekem is, mire felnőtt leszek?
Á.: talán...

Meghatódva örülök, hogy dicsérnek, hogy példaképük vagyok, hogy V. hozzám akar hasonlítani. Csak sajnos nem hallottam az előzményeket. De furdal nagyon a kíváncsiság. Úgyhogy amikor V. bejön jóéjszakátpuszit adni, megkérdezem, miről beszélgettek.

V.: megpróbáltam olyan nagyon nagyokat köpni, mint amilyet te szoktál, de soha nem sikerül. Á. azt mondta, talán, ha felnőtt leszek, menni fog. Szerinted?
én: köpni - nyelni nem tudok a büszkeségtől röhögéstől... szerintem is! Jó éjszakát!
V.: aludj jól, édes, ügyes mamikám! 

(mielőtt még teljesen elásnám magam nagy tömegek előtt: a téma a fogmosáshoz kapcsolódó köpködés)

Díjkiosztó

A 2011. évben a

"Leghűségesebb és legkitartóbb növényünk"

 elismerő címet a zöldpaprika érdemelte ki.

Indoklás:

Tavasszal, amikor palántakorában hozzánk került, elültetésének idejét türelmesen, egyetlen nyiffenő paprikahang nélkül kivárta a számára akkoriban biztosított szűk kis földlabdában. Az alatt a néhány hét alatt, míg nem volt időm elültetni, beérte a természet által meglehetősen kiszámíthatatlanul rendelkezésére bocsátott javakkal (napsütés, esővíz, szél), erőszakosan terjeszkedni nem akart, helyzetét alázattal és a kiszáradás legcsekélyebb jele nélkül viselte.
Elültetését követően intenzív, boldog növekedésnek indult, lelkesedésével példát mutatva a körülötte élőknek. Vidáman - de nem hivalkodva -  leveledzett és virágzott növénytársai közt. Belülről fakadó szépségét, mindenkire áradó életerejét sajnos a kertet ellenséges hordákként ellepő gaz csigák is észrevették és elirigyelték, és a nedves éjszakák leple alatt csak úgy, mint az esős, hűvös nappalokat kihasználva a menekülésre képtelen zöldpaprikát körbevették, undok nyálukkal beszennyezték, üde, zöld leveleit mind egy szálig lerágicsálták. A támadást vissza nem verő, bátor, türelmes viselkedésével a zöldpaprika saját pusztulásának kockázatát is vállalva megvédte a kert földiepreit, akik a zöldpaprika megjelenéséig évről évre nagy számban estek áldozatul a nyáladzó csúszómászók falánkságának. A csupasz kis paprikaágak, melyeket mementóként hagytunk a földben, egész nyáron át hirdették a kert minden élőlénye számára a bátor önfeláldozást, a szerény hűséget, melyet e növény tanúsított élete során.
A késő nyár és az ősz száraz, napos időjárása -  melyet mindannyian élvezhettünk, függetlenül attól, hogy a kis zöldpaprikához hasonló bátor hűségről tanúbizonyságot tettünk-e vagy sem - pedig növényfeletti teljesítményre sarkallta a mindenki által holtnak hitt zöldpaprikát: újból, és mondhatjuk, hogy nagy sikerrel nekilátott levelei megnövesztésének. November elejére pedig ismét virágot bontott, hogy így hirdesse mindannyiunk számára az elpusztíthatatlan élet minden nehézséget legyőző boldog áradását.


Tapsoljuk meg!
Hajtsunk  fejet előtte!
És kövessük példáját teljes életünk során!

Főzőiskola - az alapoktól

Kezdjük az alapoknál!

Teát főzni, ugye, mindenki tud? Ugye?????

Persze, nem. Nézzük csak! A teák különfélék. Feketék, fehérek, tarkák zöldek, gyümölcsök, szárak, levelek, virágok, termések, gyökerek. És a különbözőek különféle bánásmódokat igényelnek. Mert van, amit főzni kell, van, amit forralni, mást langyos, vagy egyenesen hideg vízben áztatni. Egy kicsit. Vagy sokáig akár. A víz sem teljesen mindegy, de legalább a teafajtát érdemes hozzá figyelembe venni.

Ízesíteni is különféle módokon lehet. Lehet inni üresen. Cukorral. Citrommal. Mézzel. Gyümölccsel. Tejjel. Vajjal. Holnapra is marad. Nemcsak csigáknak!

De nem szokás mindezeket együtt beletenni!!!!! Semmiféle teába sem!!!!!!!!


Tegnap este teázni mentünk. Egy teázóba. Egy profi (?) helyre. A teaválaszték nem érte ugyan el az itthoni felét sem - de érthető, hisz nemrég nyitottak. A nagyon kevés és csupa kommersz fajtából egy fekete teára esett a választásunk. Én azt tejjel iszom. Kicsit csodálkoztak a lányok, de készségesek voltak, kedvesek, udvariasak, igazán. Néhány támpontot adtam, hogy hogyan készítsék el a teámat. Kevés víz, erős tea, bele a tej. Cukrot nem kérek, sem mézet.

Kihozták a tejes teámat. Citrommal.

Citrommal. Citrommal?????  Citrommal!!!!!!!!

És a huszonéves leányzó (kedves, készséges, udvarias) azt kérdezte, honnan tudta volna, hogy citromot nem kérek hozzá. Nem, sosem hallott még róla, hogy a citrom (vagy az ecet - bár azt nem hoztak a teámhoz) a tejet túróvá rántaná össze. De hát honnan tudta volna??????

Úgyhogy amikor azt mondom, kezdjük a főzést az alapoknál, ne vegyünk triviálisnak semmit sem.

Az itthoni alapvizsga jól sikerült: V. azonnal tudta, hogyha a tejbe citromot csavarunk, az összeugrik, még be is mutatta némi vicces testmozgással, mimikával, hogy hogyan. Igyekszünk itthon rendesen megalapozni a jövőjét. Még bármi lehet belőle. És profi teázóban szaktanácsadói megbízást máris kaphatna!

Este a városban

Voltak. Eddig is. Gyanúra. Okot adó. Jelek.

De azok még valahogy magyarázhatóak voltak. Munkával. Gyerekekkel. Megkomolyodással. Szabadidőtlenséggel. Igényváltozással. Messzelakással. Mindenegyébbel.

De az, hogy találkozom a barátnőmmel a város egyik szívében, elmegyünk majdnem moziba, ténfergünk, aztán ténylegesen is beülünk teázni, aztán sétálni megyünk, aztán vásárolni is, és még vacsorázni is, meg aztán még dumálunk az utcasarkon, meg a megállóban, meg a sínek mellett, és ezzel eltöltünk jó négy - öt órát a város szívében.

És.
Nem találkozunk.
Egyetlen egy.
Ismerőssel.
Sem.

És továbbmegyek a város többi szívén át az autóhoz.

De.
Nem találkozom.
Egyetlen egy.
Ismerőssel.
Sem.

Pedig már figyelem.

Sőt, akin megakad
véletlenül a tekintetem,
mint ismerős arcon,
az jobban megnézve
legalább tíz,
de lehet, hogy
húsz
évvel is
fiatalabb
énnálam.

Ez már a vég.
Maga a vénség.

És ez már csak rosszabb lesz.

Inog a rendszer - érveléstechnikai gyakorlat

Urak vagyunk, reggel a nagyágyon heverünk mind a négyen, és a  Mikulásról beszélgetünk, meg a Húsvéti Nyúlról, később még a Jézuska is belekeveredik a történetbe.

Á. szerint mindezek nem léteznek, mi csempésszük oda az ajándékokat az ablakba, a kertbe, a fa alá. V. a Nyulat tagadja, a Mikulásban kezd kételkedni, de a karácsonyi csodákat a maga szemével látta, így a Jézuska csodái mellett kitart. Mi A.-val tagadunk és cáfolunk körömszakadtunkig - de főleg visszakérdezünk, amikre ők adnak maguknak válaszokat. Alaposan belegabalyodunk mind.

V. érvelése: Mikulás nem létezik, hiszen Húsvéti Nyúl sincs.

 Á. érvelése: Nem létezik sem egyik, sem másik, hiszen nem láttam még egyiket sem.
én: Jaj, nincs levegőm, megfulladok! És nincs áram, hogy fogunk így ebédet főzni, számítógépezni? Hiszen még nem láttuk egyiket sem...

V. kacag. Akkor mégis vannak!

Á. rövid elbizonytalanodás után kivágja: de azokra van bizonyíték! A Mikulásra, Nyúlra, Jézuskára nincs!

A. és én: Mit értesz bizonyítékon? Mit fogadsz el, mint bizonyítékot? Amit te nem látsz, az akkor létezik vagy sem?

Á.: Ha van róla kép!

A.: Gyere, kiguglizzuk neked a Mikulást és a Nyulat, tudom, hogy van róluk kismillió kép az interneten...

Á.: Azok csak beöltözött álemberek! És fotoshopolt nyulak!

A. és én: honnan tudod, hogy Afrika létezik? Vagy az angol királynő? Hogy azok nem fotoshopolt álemberek? Vagy csak egy kitaláció, amit valaki lefestett?

Á.: mert azokat más már látta!

ezen a vonalon elbeszélgetünk még egy darabig...

V.: az azért gyanús, hogy a Nyúl hogy mászik át a kerítésen? és hogyan bírná el a csokikat? és hogyhogy a konyhai fatálakat vette kölcsön a szekrényből? Akkor azok a mi fatálaink lettek?

én: Nem, a fatálak közösek, és már a Nyúl eljövetele előtt is megvoltak. Csak kölcsön vette őket. Egy olyan Nyúl, aki képes csokikat és egyéb dolgokat hozni, szerintem el is bírja azokat...

Á.: ez is gyanús! Hogy esőkabátot hozott! Szerintem az csak neked juthat eszedbe! (ruhát kapni számára nagyon nagy fájdalom)

V.: És hallottam már felnőtteket arról beszélgetni, hogy a karácsony milyen sokba kerül! Igaz, nem ti voltatok azok...

én: hát, gondolom, másutt is finom lakomák vannak, mint nálunk! az azért nem olcsó...

V.: az tényleg igaz!

Á.: Szeretném, ha egyszer elmennétek karácsonykor meg mikuláskor nyaralni, kíváncsi vagyok, akkor is kapnánk-e ajándékot?

A. és én: húúúúú, mi is szívesen elmennénk akkor nyaralni! De akkor ki vigyázna rátok itthon?

V.: ne menjetek el!!!!!

Á. nem penget érzelmi húrokat és ez a vonal nem is  hatja meg: Be fogok szerezni valahonnan egy behatolásjelzőt! Egyébként is, akkor egy nem biztonságos házban lakunk, ahová bárki bejöhet. Átmászik a kerítésen, felmászik a falon, egy feszítővassal kinyitja kívülről az ablakot, és bármit iderakhat nekünk!

V.: de én tavaly láttam, hogy ott rajzoltam a karácsonyfa mellett, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban, mikor felnéztem, már nem! Azt csak a Jézuska vihette el! (igen, ilyen mázlink volt! hogy nem vették észre, hogy már nincs fa, amikor hazajöttek, csak néhány órával később)

Á.: nekem arra van bizonyítékom, apa, hogy te feldaraboltad a karácsonyfát és a sufniban őrzöd!

én: ???

Á.: Igen, ott van egy fenyőfa feldarabolva, a törzse, az ágai, a kérge is...

én: lehet, hogy vannak ott fenyőfa hasábok (tényleg vannak, mert nem volt idő eltüntetni), de miből gondolod, hogy az a karácsonyfánk volt és apa vágta fel? Volt rajta szaloncukor?

Á.: Nem, nem volt rajta, de csak apa tehette oda, mert más ki tette volna?
más honnan szerzett volna hozzá fenyőfát? és minek? Ott láttam január elején!

én (nagyon megkönnyebbülve): akkor az semmiképp nem lehetett a mi fánk, hiszen a miénk egész januárban állt! Sőt...

Á.: kicsit elbizonytalanodik.... végre

V.: De az láttuk, hogy a nagymama dobálta az erkélyről a csokitojásokat!

én: Az, hogy a nagymama dobál, még nem jelenti azt, hogy a Nyúl nem hoz! Hozzánk mindig reggelre jön, bármilyen korán keltek is fel... és mindig ti ébresztetek minket! (bár ez nem könnyű mutatvány, sőt, évről évre egyre nehezebb) Gondoljátok, hogy mi kimegyünk éjszaka a kertbe csokikat dobálni?

V.: Nem, de akkor hogy kerülnek oda?

Á.: Szerintem kimennek!

V.: annál azért lustábbak szerintem!

Á.: én ki fogom kutatni a szekrényeiteket Mikulás előtt! Kell, hogy legyen valami raktáratok!

A.: Ha találtok csokiraktárat, szóljatok nekünk is! Milyen jól jönne néha egy kis édesség!

én: aki rendetlenséget csinál a szekrényemben, annak hátrakötöm a sarkát!

Mindig nagyon sok energiát fektettünk abba, hogy minél tovább tartson az ünnepek csodaszerűsége - de hamarosan akkora nagy szakadások lesznek a csillagos leplen, hogy nem fogjuk tudni mindet gyorsan befoltozni. Attól tartok, nem sokáig tarthatóak már az állásaink!

Heti menü

Nem indítok gasztroblogot - mint már mondtam. De néha úgy érzem, folyton ugyanazt a húszféle ételt esszük. És nem jut eszembe más. A. és Á. nagyon segítőkészek ez ügyben: "Nekem teljesen mindegy!" "Amit főzöl, úgyis megesszük!" "Főzz, amit akarsz!" "Mindent szeretek, amit főzöl." - nagyjából ezeket válaszolják arra a kérdésemre, mit főzzek, mit vegyek, mit szeretnének enni. V. lelkesebb, de tízből ötször milánóit (a bolognait hívjuk így, ki tudja, miért) kér. A maradék öt esetből kétszer tejbe grízt (életemben kétszer főztem, rajta kívül a családból senki sem eszi meg, én magam ha kakaóval megszórva látom, azonnal öklendezve menekülök előle), egy esetben palacsintát, és két esetben valami lehetetlent kér.

Szóval, emlékezetkiesés ellen, és hogy összeszámolhassam, vajon mennyi a húsz, heti menü címmel sorozatot indítok magamnak.

Egyik reggel Á. karamellát ivott (mint az utóbbi időben mindig), V. kakaót, mint mindig, A. és én kávét, mint mindigmindig. Reggelire Á. megsértődött, így nem kért semmit, V. sértődés nélkül nem kért semmit, A. mézes kenyeret evett - ha évi 365 reggelen és ugyanennyi estén ezt kéne ennie, még mindig hajlandó lenne néha ebédre is elfogadni... én nem reggeliztem.

Ebédre mindannyian karfiollevest ettünk, aztán Á. kivételével mind ettünk krumplis tésztát is céklával - Á. ezt uzsonnára kérte.

Vacsorára sajtot ettünk, szintén Á. kivételével, aki a sajttól retteg - nemcsak utálja, hanem fél tőle, hogy hozzáér. Nemcsak arra ügyel, hogy ő nehogy a sajthoz érjen, ezt megértem - de menekül a közeléből is, nehogy a sajt rávesse magát (???). Pizzán, melegszendvicsen, rakott cuccok tetején sült sajtot megeszi, sőt szereti is. Nyersen egyfélét eszik meg, a parmezánt, ahhoz hozzáérni is hajlandó.

Másik nap ebédre rakott kelkáposzta volt, azt mindenki szereti, bár a többiek a húst és a rizst kedvelik belőle legjobban, én pedig a nagyon megsült, eredetileg sötétzöld kelkáposztalevelekért vagyok oda. A reggelire meg a vacsorára nem nagyon emlékszem. Halkrémes kenyér zöldpaprikával? Meg talán tükörtojás is volt egyszer.

Aztán volt még valamikor tócsni (?) fokhagymás tejföllel, és volt karalábéleves is, máskor egybesült hús párolt káposztával és krumplival, volt almás és túrós pite. Kis maradék rakott krumpli.

És aztán ezek maradékai, különféle elosztásokban.

Az almás pite az egyik kedvenc sütim, és ez a recept pont olyan, mint amilyen almás pitét mindig is szerettem. Leírom, hogy ne csak nekem legyen hasznom belőle, hogy itt hetimenüzök:

A tésztához kell:
3 bögrényi rétesliszt, (szoktam teljes kiőrlésűből is, akkor teljesen cukor nélkül)
5 evőkanál cukor,
némi vanília vagy 3 zacskó vaníliáscukor,
késhegynyi/mokkáskanálnyi szódabikarbóna,
csipetnyi só - többnyire kimarad, de tökéletes úgy is
25 dkg vaj
1 pohár tejföl
1 egész tojás (és kell majd még egy sárgája, amivel bekenem a tésztát, úgyhogy annak a fehérjét is bele szoktam keverni a tésztába)

ezeket össze kell keverni, eleinte ragacsos, majd elég jól nyújtható, kemény tészta lesz belőle, minimális ragadással - nem több munka 10-15 percnél. Ez a tészta egy normál nagy tepsinyi pitéhez elég.

A tésztát megfelezem, sütőpapíron mindkét felét kinyújtom épp tepsinyire - praktikusan az első felét rögtön a tepsiben, mert vékony lesz és szakadós, a másodikat meg majdcsak ráügyeskedem valahogy.

Az almatölteléket sem bonyolítom túl: lereszelek héjastul (előtte megmosom) 1-1,5 kg almát, szórok rá fahéjat, majd kicsavarom, és a kicsavart reszelt almát egyenletesen szétterítem a tepsiben a  tésztán. Én nem teszek hozzá cukrot és nem szórom meg zsemlemorzsával, sem dióval - de van, aki úgy szereti. Ráborítom a másik vékony és szakadós lapot az almára. Egy kicsit felvizezett tojás sárgájával összekenem a felső lapot, aztán villával díszesre szurkálom a tetőt.

Előmelegített sütőben 190 fokon kb. 30 - 40 percig kell sülnie.

Elég finom szokott lenni ahhoz, hogy másnapra ne nagyon maradjon.

És persze lehet más töltelékekkel is, nálunk az alma a favorit.