Oldalsáv

Nem tudom, rá szoktatok-e nézni mások oldalsávjaira, meg hogy az enyémre valaha ránéztetek-e, és ha igen, átugrottátok-e szemmel az ismeretlen tételeket vagy sem - én nagyon javaslom, hogy ha eddig még nem ismertétek Szirkát, ezentúl olvassátok ezt a blogot, de ha nem is olvassátok rendszeresen, mert hiányzik a pénz idő és oly szent akarat, de azért mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést, még ha régebbi is, mert nagyon szép és okos blog, mindemellett pedig ad ez a blog (meg sűrítve az ajánlott bejegyzés) egy olyan nézőpontváltást, amit szerintem időről időre hasznos megtennie mindannyiunknak.

Most

Bejegyzés                                 Oldalmegjelenítés

Magyarország                            77

Németország                              30

Egyesült Királyság                     28

Románia                                       7

Ausztria                                         6

Oroszország                                 5

Norvégia                                       5

Japán                                            4

Luxemburg                                   4

Portugália                                    4

Thaiföld                                        3

Egyesült Államok                       2

Franciaország                            2

Szlovákia                                    1

Ez így olyan szép, nem? A múltkor egyszerre volt Indonézia és Peru, néha látszik Kanada, Kína meg Ausztrália is - Európa szinte minden országa megjelenik időnként (Albániát még nem láttam, Lengyelország is ritka) Szeretem, hogy ilyen sok helyről olvastok!

hasznos ötletek haszontalan megvalósításairól

Hallottatok a bukásmentes iskoláról? A hetvenes években találta ki valaki. Az eredeti szép elképzelés az volt, hogy egyéni foglalkozással minden iskolában minden gyereket juttassanak el év végére oda, hogy megfeleljen legalább a minimumkövetelményeknek minden tantárgyból. Nem adtak hozzá plusz erőforrásokat, nyilván. A tankerületi igazgatók (vagy kik voltak akkoriban hatalmon) továbbadták az iskolaigazgatóknak a jelszót: bukásmentes iskola legyen! Akik megparancsolták a tanítóiknak, tanáraiknak, hogy semmiképp ne buktassanak meg senkit, mert nem akarnak szégyenben maradni a bukásmentes versenyben. Így aztán mindenki megkapta minimum a kettest, függetlenül attól, hogy elérte-e azt a szintet vagy sem. Mert buktatni tilos, odafent megmondták. Nem tudom, miért jutott ismét eszembe ez a sztori.

Talán mert bejárta a sajtót a hír, hogy két héttel hosszabb lesz jövőre az iskolaév. A szülők kérésére. Mert nem tudnak mit kezdeni a gyerekekkel. A diákok - vélhetően - fel vannak háborodva. Szerintem a tanárok is. Ezt abból gondolom, hogy már a mostani utolsó két hetet is csak lélegeztetőgépen bírják. Nem pusztán a meleg miatt, hanem az év vége miatt is. Megkérdeztem egy barátnőmet, hogy mi a faszért fenéért íratnak dolgozatokat az utolsó előtti héten minden tárgyból. Nem lehet arányosan? Nem lehet előre tudni, hogy mennyi jegy kell? De lehet - mondta. Nem azért íratnak, mert jegy kell. Lehetne hamarabb is. De a gyerekek szétszednék az iskolát, ha már semmit nem kéne csinálniuk, csak tanulniuk számonkérés nélkül. És nincsenek meg a tantervi és tárgyi feltételei az alternatív módszereknek. Persze, sok tanárnak eleve nincs a hagyományostól eltérő eszközrendszere. A frontális módszerrel sokkal kevesebb a macera, nem kell rá folyton készülni, osztályra, gyerekre újraírni minden évben. Nem túl hatékony-  de például könnyebb úgy fegyelmezni. Kevesebb teret ad a ricsajra. Meg arra, hogy kiderüljön, hogy a tanár is ember és ő sem tud mindent.

A szülők egy része biztosan megkönnyebbülne, ha rövidebb lenne a nyári szünet. Egy másik részük biztosan nem. Én a magam részéről utálnám, ha levágnának két hetet a szünetből - még akkor is, ha engem konkrétan már nem érint az ügy, mert a gyerekeim középiskolások és a hosszabb év - ha jól értettem - csak az általános iskolákban vezetődne be.

Hogy mit gondolok én? Azt gondolom, hogy van alapja a dolognak, csak megint eltolnak mindent. Mondjuk sokan hittük, hogy már nincs túl sok minden eltolni való - de úgy tűnik, mégis van.

Induljunk ki abból (és látszólag nagyon messziről), hogy Magyarországon az iskolák eleve nem töltik be elég jól azt a funkciót, amiért létrejöttek - vagyis egyre kevésbé töltik be. Mit kéne tenniük? Mindenekelőtt csökkenteniük kéne a társadalmi különbségeket. A magyar iskolák ezzel szemben növelik azokat, nem is kicsit. Vagyis ahelyett, hogy azon dolgoznának gőzerővel, hogy a bármely okból hátrányosabb helyzetbe került gyerekeket minél tovább bent tartanák az oktatási rendszerben és felnőtt korukra, vagyis optimálisan 18  éves (vagy még idősebb) korukra, Magyarországon 16 éves korukra (ööö.... igen... ez még állatira nem felnőtt, a leszállított tankötelezettségi határ is nagyon tudatosan elkövetett szarvashiba volt) minél közelebb hozzák a középosztályi szinthez tudásban, életminőségben és lehetőségekben. Ezt nem úgy kéne megtenni, ahogy ma Magyarországon teszik, hogy a legjobbakat visszarángatják, a legrosszabbakat pedig kilökik a rendszerből, hanem úgy, hogy mindenkin a lehető legtöbbet emelnek. Amivel a jó képességű és szerencsés helyzetű gyerekek sem járnának éppen rosszul - de a lehetőségekhez képest a legjobban járnának a leginkább hátrányos helyzetű gyerekek. Akiket otthon nem fejlesztenek eléggé pénz vagy idő vagy tehetség (vagy mindezek) híján - azért is hátrányos helyzetűek.

Ennek van egy seregnyi irodalma, módszertana, hogy hogyan lehet ezt elérni - itthon is voltak és vannak is jó kezdeményezések és jó példák - csak egyre nehezebb körülmények közt vegetálnak. Sajnos ez a rendszer nem (sem) működik anélkül, hogy tennének bele erőforrásokat, méghozzá sokat. Pénzt, embert, módszertant, kiszámíthatóságot hosszú távra. Magyarország arányaiban is sokkal kevesebbet fordít a GDP-ből oktatásra, mint a fejlett és civilizált országok - ráadásul jóval alacsonyabb is az a GDP, amiből ezt az alacsony százalékot kiveszik.

Mi (lenne) az értelme egy hosszabb tanévnek?  Persze nyilván fontos az is, hogy a gyerekek biztonságban legyenek, felügyelettel és hogy a szülők nyugiban dolgozhassanak, de ehhez nem kell hosszabb tanév. A hosszabb tanévnek csak akkor lenne értelme, ha az többet adna. Mindenkinek. Nem több szenvedésre gondolok, nem még nagyobb egyenlőtlenségekre, hanem több tudásra, fejlődésre, lehetőségre, a felzárkóztatásra. És mikor tudna ez megtörténni? Ha erre a két hétre  még sokkal több pénz jutna, mint amúgy egy iskolaévre. Meg ha a megelőző hetekre is sokkal több jutna. 

Mit vizionálok én a hosszabb tanévről? Azt, hogy halálosan kimerült gyerekek sorvadoznak majd halálosan fáradt, kimerült, kiégett pedagógusok felügyeletével valahol. A nagyon hátrányos helyzetű körzetekben az iskolában vagy jobb esetben az iskola melletti mezőn. Attól tartok, hogy az a pedagógus, aki egész évben nem rendelkezett a frontális oktatástól eltérő módszertannal, vagy az arra való igénnyel, az az utolsó, kimerült két hétben nem fog megtáltosodni és sokkal jobban, sokkal másképp csinálni mindent, mint korábban. Sok szülő örülni fog, hogy nem kell külön gyerekfelügyeletről gondoskodnia - bár látva, hogy a gyereke kivan, mint a liba, mégsem fog annyira örülni. Sok szülő dühös lesz (alsó középosztálytól felfelé), hogy már nem tud előszezonban  olcsóbban nyaralni menni, vagyis akkor már soha. Sok munkahely nem fogja tudni megoldani, hogy mindenkinek, aki igényli, a rövidített nyári szünetben adja ki a szabadságát, mert azon így is harcok mennek. 

De hát azt hallani, táborszerű két hét lesz, csupa móka és kacagás. Tényleg? Hol fog táborozni egyszerre Magyarország összes általános iskolása? Miből? Ki fog rájuk vigyázni? Mert a pedagógusoknak is ki kell adni az éves szabadságukat. És mert ők sem kötelezhetőek bármennyi túlmunkára. Van az az elképzelés, hogy a pedagógusoknak a tábor az egy örömünnep. Természetesen ilyen is van - de azért nem ez az általános. 30+ gyerekkel? két hét? napi 24 órában? Oké, csökkentsük... 20+ gyerekkel? egy hét? napi 24 órában? Jól hangzik, ugye? Ha még hozzátesszük azt is, hogy az iskolákban manapság nem fizetnek túlórát és a legtöbb helyen a táboroztatásért sem fizetnek, még jobban hangzik. A cuki nyolcévesekkel sem könnyű - de nem cuki 14 évesekkel? akik esetleg életükben először táboroznak? (amivel nem azt mondom, hogy ne táborozzanak, csak legyen hozzá sok lelkes, hozzáértő, napi 24 órát bíró mennyiségű megfizetett személyzet, érdekes programok, jó helyszínek - és basszus, megint ott tartok, hogy ehhez kábé ugyanaz kell, mint a háborúhoz: pénz, pénz, pénz. Igaz, hosszú távon és társadalmi szinten tényleg sokkal jobb befektetés, mint a háború.)

Lehetne-e mindezt jól csinálni? Minél kevesebbek sérelmével? Persze, hogy. Csak izé... kéne hozzá sok külső erőforrás. Pénz. Munkaerő. Mert például lehetne nem kötelező, hanem igény szerinti. Egész nyárra, nemcsak az ominózus két hétre. Annak, aki igényli. Annak nagyon vonzó!, nagyon érdekes, nagyon minőségi programokat kínálnának. Amelyek csökkenthetnék a lemaradásokat is.  Játszva. Az önként jelentkező pedagógusokat megfizethetnék. A pedagógia szakos hallgatók nyári gyakorlat keretében, vagy önkéntesként vagy államilag fizetett munkaerőként közreműködhetnének - hogy aki egész évben tanít és kivenné a szabadságát, az kivehesse. Olyan programok lennének, amelyek valódi élményt adnának. De aki úgy gondolná, hogy ő többet tud ennél nyújtani a gyerekének (vagy egyszerűen csak együtt lennének a nyáron a nagymamánál), azokat nem kötelezné a rendszer a részvételre. Hanem azokra költenék a pénzt, akiknek igényük van rá. Így mondjuk valamelyest zárható lenne az a társadalmi olló. Aztán - ha már így elszabadultam agyilag (dolgozatírás helyett) - a hátrányos helyzetű régiókban vagy iskolákban, nehezebb körülmények közt dolgozó pedagógusok rekreációs lehetőségekre is jelentkezhetnének. Ingyen vagy nagyon támogatott áron. Vagy akár minden pedagógus meghatározott időnként. Hogy szeptemberben kevésbé tré állapotban kezdjék a tanévet.

Jótanácsok zselatinpakoláshoz

Mint már írtam, szinte bármire képes vagyok tanulás helyett, így többek közt a kissé undorítónak tűnő zselatinos arcpakolás kipróbálását is mostanra időzítettem. Elég jó lehetőségnek tűnt, hogy egyedül vagyok itthon és úgysem mehetek ki az utcára, mert tanulnom kell. És hát nem több, mint fél óra az egész procedúra. Sajnos a kamrapolcon a zselatin mellett találtam egy csomag babapiskótát is - de ebédre csak egy fél töltött cukkinit ettem köret nélkül, szóval megengedhettem magamnak nagyon éhes voltam. Aztán bekevertem egy kis tálkában (vigyázat, spoiler!) a tejet és a zselatinport - majd amint összekevertem, váratlanul beállított Á., aki hazaérkezett a háromnapos edzőnyaralásból. Mármint a felnőtt nélküli szülőedző nyaralásból. Épen, egészségesen, kedvesen. Megörültem neki, felfüggesztettem a kevergetést - és Á. szószátyárságát ismerve maximum három percet beszélgettünk. Amíg beszélgettünk, nem akartam azzal sokkolni, hogy enyvvel kenegetem az arcomat. Mire visszafordultam a lágy zselatinmasszához, az már betonkeménységűre száradt - így legfeljebb arcradírnak lett volna jó. Ha ki nem dobom azonnal. Több zselatinpor nincs itthon, muszáj lesz kimennem a boltba. De tanulás helyett nem merek az utcára lépni, mert félek, hogy elcsatangolnék. Meg amúgy is esik. Úgyhogy egyelőre maradnak a mitesszerek.

Jótanácsok:

* mindig tartsatok otthon minimum 3 zacskó zselatinport

* zselatinmaszkot való alapanyagot mindig zárt ajtók mögött keverjétek be, hogy ne törhessen rátok senki a szépítkezés közepette

* ha már bekevertétek a krémet, semmiképp ne szakítsátok meg a folyamatot!

Azt persze nem tudom, használ-e, mert mint írtam, én nem jutottam el a kipróbálásig. 

Az elmúlt napok tapasztalatai

azt mutatják, hogy semmivel sem ésszerűbb dolog dézsába esővizet gyűjteni, mint dobozokban tárolni a reggeli hűs levegőt estére.

újabb ok arra, hogy ne tanuljak

Ti szoktatok nevet változtatni változtattatok már nevet? Vagy ismertek ilyet? Persze, olyat én is ismerek, aki férjhez ment, sőt, olyat is, aki megnősült és emiatt változtatta meg a nevét - de olyat, aki csak úgy? Minden külön ceremónia és egy másik embernek való elköteleződés nélkül? Én tulajdonképpen mindig is meg szerettem volna változtatni a nevem, de valahogy úgy gondoltam, már túl öreg vagyok hozzá és úgysem szoknám meg. De vagy fiatalodtam vagy másképp gondolkodom, de megint nem egyszer eszembe jut. A vezetéknevemet egyenesen utálom. A keresztnevem egyik becézett fajtáját szeretem, a teljes alakját nem különösebben és ennek konkrét okai vannak (ezt nem részletezem, mert a név leírása nélkül értelmetlen és zagyva lenne). Vagyis szeretnék egy új vezetéknevet - méghozzá az anyai dédanyámét. Azt hiszem, ezzel a névvel nem él ma Magyarországon senki. Szép név, legalábbis nekem nagyon tetszik. A keresztnevemet nem tudom, hogy megváltoztatnám-e, azt hiszem, az jobban hozzám nőtt mégis - csak majd intenzívebben kell jelezni a környezetemnek (beleértve a család egy részét is), hogy ne a teljes nevemen szólítsanak, hanem ezen az egyetlen elfogadható becézett verzión. És - noha mindig hülyeségnek tartottam a két nevet (a gyerekeimnek is csak egy van) - a még jobb hangzás érdekében felvennék hozzá még egy keresztnevet, amin nem szólíttatnám magam semmiképp, viszont az egész név hangzása kellemesebbé válna tőle. Hogy mi lenne ez a név, azt még nem tudom biztosan - majd próbálgatom. Azt hiszem (mindig is azt hittem), hogy az én nevemmel nem lehet igazán boldognak lenni. Mert hát nomen est omen.

Ellenérvek: nem tudom, mit szólna a családom (oké, szinte mindegy - de mégsem). Ha változtatni akarok, addig akarom, míg mindkét gyerekem kiskorú (igazából akkor kellett volna, mielőtt megszülettek - de hát késő bánat eb gondolat), mert akkor változna az ő adataikban is a nevem - ha már nagykorúak, akkor nem. És akkor az a béna helyzet állna elő, hogy az anyja neve rovatban egy olyan név szerepelne, aki már nincs - viszont az én új nevem meg nem szerepelne náluk - ezt semmiképp sem akarnám. És épp emiatt gondolom, hogy kéne velük is egyeztetnem. Meg persze A.-val, aki (azt hiszem) egyébként teljesen elégedett a nevemmel. Szemben velem, aki szívem szerint az övét is megváltoztatnám (és így a gyerekekét is) - de azt hiszem, az ő nevüket is csak én nem kedvelem, ők jól megvannak vele. Jobb amúgy, mint az enyém, inkább csak az a baj, hogy már gyerekkoromban sem tetszett (ismertem egy ilyen nevűt)

Csak azt nem tudom, meg tudnám-e tényleg szokni, megmaradna-e (sőt, amint várom erősödne-e) az önazonosságom? Vagy lehet, hogy néhány év múlva visszakullognék a belügyminisztériumba és visszakérném az eredetit? És: vajon az összes diplomám és egyéb végzettségem minden papírját átírnák? Ki? Vagy az mind maradna réginevű? De hát akkor meg fals az egész. A francba! Elképesztő, hogy mennyi marhaságon töröm a fejem a tanulás helyett!

Bolha

A macska bolhátlanításának eredményeképp  úgy érzem, rajtam kötöttek ki a kis dögök. Látni még nem láttam őket, de viszket mindenem. És sehogy sem állok semmivel, pedig már vészesen távolodnak a leadási határidők.

autósüldözés zenei aláfestéssel

mostanában folyton az történik, hogy hatalmas, dühös dolmányos varjak kergetnek vehemensen cserregve rikoltozó, menekülő szarkákat - a rigók viszont minden korábbinál többet, szebben, hangosabban fütyülnek mifelénk (Magyarország rigófüttyben is és üldözésben is jobban teljesít)

Sok minden múlandó

de a vizsgaidőszakban jelentkező permanens vágy a bármi mással való foglalkozásra minden bizonnyal örök.