A szabadság rabja

Azt álmodtam, hogy biciklivel viszem V.-t mindennap iskolába, a vázon ül, én pedig tekerek, a menetszéltől vidáman lobog az összekeveredett szőke és barna hajunk  a szélben. Rengeteg a virágos park és a hatalmas, árnyat adó platánfa a városban - kicsit mintha Párizs lett volna, de még inkább egy régi Budapest volt. Biciklizés közben nevetünk, éneklünk, hosszú szoknyát és/vagy rövidnadrágot viselünk. Az iskolába a teremig kísértem V-t (aki több különböző iskolába is járt, nem mindannap ugyanoda vittem) - és amikor az egyik helyen beszálltam a bringámmal a hatalmas, ovális vagy vese alakú, tükrös liftbe, a becsöngetés előtt a termeikbe siető tanárok szóvá tették, hogy nem férnek el a bicajomtól. Ekkor mondtam némileg büszkén, de kicsit sajnálkozva-szégyenkrezve is, hogy nem tehetek a biciklim nélkül egy lépést sem, mert én a szabadság rabja* vagyok. Aztán amikor elhagytam az iskolát, tovább tekertem, de közben még valamilyen posztra is megválasztottak (vagy csak akartak) - én mindig csak a mondatomra koncentráltam.

A valóságban megint zsibbadt a fejem egész nap, így a kábító vatta uralma alól nem sokat haladtam sem olvasással, sem írással. Rémes vagyok!

* reggel rákerestem a nreten, nem én vagyok az első, aki feltalálta ezt a frappáns kifejezést - de mivel én senkitől semmilyen módon nem hallottam vagy olvastam korábban, magamnak tulajdonítom a (másoktól független) felfedezést

főzelék

Továbbrobog a gasztrovonat - sajnálom, nincs egyéb témám, beadandó dolgokat írok (nem olyan sebességgel, mint kéne) és főzök - amiből épp tudok. Ma épp két kis fej kelkáposztát találtam egy szatyorban, ezeklet még karácsony előtt hoztam a biopiacról. Volt mellettük hat szem krumpli is. Így annak ellenére is kelkáposztafőzeléket főztem, hogy eredetileg kelkáposztás lángost akartam sütni. De az sok munka és még több kalória - a főzelék pedig szerény, mint az ibolya. Igaz, a gyerekek nem nagyon szeretik, én viszont igen. Sokkal több főzeléket akarok enni, mint az elmúlt években! Fél órán belül készen volt:

Felcsíkoztam a kelkáposztát, a krumplikat meghámozva felkockáztam, kis olajon sóval, köménymaggal, fokhagymával, majorannával megdinszteltem (elég hamar felöntöttem az egészet épphogy ellepő vízzel), szórtam rá egy leheletnyi piros paprikát, és amíg ki-bepakoltam a mosogatógépet és megsütöttem néhány aldis grillkolbászt - már készen is lett. A krumplik egy részét összenyomkodtam, de nem törekedtem teljességre. Nagyon szép friss-zöld színű és nagyon jó ízű főzelék lett. Ha csak ennyi időt loptam volna el a tanulástól, büszke lehetnék magamra - de sajnos nem csak ennyi volt, amit elhaszontalankodtam ma.

élni nem kell félnetek jó lesz

fejfájás, torokfájás, napi hírek, testi-lelki diszkomfort, hányinger, vizsgaidőszak

A költözésről

Tegnap nem találkoztam Á.-val (igen, itthon voltunk mindketten, de hacsak nincs nagyon fontos mondandóm, meg szoktam várni, hogy kijöjjön a közös terekbe és ott szólítom meg), de ma ebédidőben (A. és én ettünk, Á. csak lehozta a (jóval) korábban felvitt, ezért már csak ütvefúróval tisztítható edényeit). Én nem vagyok olyan szemérmes, mint A. vagy V., úgyhogy rákérdeztem, mikorra tervezi a költözést. Mert nekem tegnap óta csak ezen jár az eszem - hogy egyrészt ki gondolta volna, hogy ilyen hamar lelép, másrészt milyen jó, hogy van olyan barátnője, akivel szívesen összeköltözne, harmadrészt milyen megkönnyebbülés lesz nekünk is, hogy önálló, felnőtt ember, megáll a saját lábán (bár nyilván támogatnánk), meg itthon is kiszámíthatóvá válna, hogy mi mikor fogy el (az azonnal és a soha közt hektikázunk manapság), negyedrészt meg beleszakad az anyai szívem, amit nem mondok, nem mutatok - de érezni érzem és zokogok és muszáj tudnom, hogy meddig lakik még velünk a 186 centis, szakállas, magánakvaló, undok kisbabám.

én: mikor szeretnél elköltözni?

Á.: mi?

én: mondta apa, hogy összeköltöztök Paulával

Á.: igen

én: és mikor?

Á.: nem tudom, honnan tudjam... öt év múlva?

én: jaaaaa

Boszorkánykonyha

Tanulmányi szabadságon vagyok. Békeidő van, nálunk létezik ilyesmi. Sajnos hajnali fél tízkor még mindig azt érzem, hogy túl korán van a tanuláshoz. Hétkor keltem, túl vagyok kávén, teán, reggelin, mosogatáson, boszorkánykodáson. Sőt, a fejemet is kiszellőztettem az erkélyen - olyan szél tombol, hogy azt hittem, leviszi a fejemet is a hajamnál fogva. De nem, inkább jólesett a langyos szél a napok óta fájó fejemnek. Nyilván el kéne menni mozogni, de most már muszáj nekiállnom tanulni. Eddig ezeket csináltam helyette:

Ez itt a négy napja eltett vöröskáposztatorzsám - még nem savanyodik, de már elindultak a folyamatok:

Ezek?

Bizony, a sózott (természetesen bio!) citromok, sima jódozatlan tengeri, rózsaszín himalája és kénes(?) fekete sóval eltéve.

Ez pedig egy ismeretlen macska az olajfák* borostyánok hegyén.

* Gyerekkoromban, amikor azt hallottam, hogy JK az olajfák hegyén sétált és elmélkedett, mindig úgy képzeltem, hogy az olajfák legfelső ágainak csúcsán járt, mint ahogy a vízen is - és csak valamikor késő felnőttkoromban esett le, hogy az olajfák hegyén való bolyongás sokkal inkább egy gellérthegyi sétával lehet ekvivalens, nem a vízenjárással. De hát a gyermeki elme ott is sokszor csodát kreál, ahol csak a (hihetetlen és elképzelhetetlen) hétköznapok vannak.

Kétezer-huszonkettő első képei reggeltől estig

Tegnap lencselevessel vártam mindenkit haza - V. jött előbb, Á. később. Amikor végre megérkezett, mondtam neki, hogy alig vártuk, hogy együtt ehessük meg az év első vacsoráját - mire Á. azt mondta, hogy felesleges volt várnunk, tudhatnánk, hogy ő egyedül eszik. És fel is ment a szobájába három tányér étellel. Hoppon maradtunk. Ma én - mint fentebb dokumentáltam is - a szüleimnél voltam, vittem nekik is lencselevest és mákos gubát is (bár sem a jövőbeni gazdagság, sem a termékenység nem reális elvárás esetükben). Arra jöttem haza, hogy Á. tüntetőleg velük ebédelt és méltatlankodott egy sort (A.-nak és V.-nek), hogy nem érti, mi bajom volt/van azzal, hogy nem evett velünk tegnap lencsét, mikor ez neki nem fontos. A. azt mondta, hogy legalább azt tanulja meg, hogy nekünk fontos lenne. Mire Á. azt mondta, hogy erre a kis időre már nem érdemes új dolgokat tanulnia. A. és V. érdeklődésére, hogy mit ért ennyire kis időn, bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével. Úgyhogy most tűkön ülünk. Mert azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy mikorra tervezi a szökést (és azt sem, hogy miből fogják fenntartani magukat). Azt hiszem, így január másodikán ez épp elég meglepetés volt, így örömmel konstatáltam, hogy legalább a covid gyorstesztem negatív lett (fáj a torkom és a fejem - de lehet, hogy csak az engesztelhetetlen düh és gyűlölet emészt fel, amit anyukám szomszédja iránt érzek, aki kábé húsz éve keseríti meg anyukám életét változatosan bunkó dolgokkal (most épp azzal szembesültünk, hogy valamikor a közelmúltban átküldött egy részeget, hogy vágjon ki diófákat a mi kertünkben (kivágta, otthagyta) de korábban megmmérgezte anyukám kutyáit, még korábban csonkolt juhtetemeket dobált áűt a kerítésen azzal, hogy jó lesz a kutyáknak játszani, stb) - illetve mostanában az enyémet gyötri, mert a demencia jó pajzs az atrocitások egy része ellen)