Pizza

Mit együnk a hétvégén? - kérdezem a gyerekeket és A.-t. A kérdés felesleges, ha én nem találok ki és ajánlok valami újat (amire egyébként szinte mindig vevők, hálás közönség, csak én nem vagyok mindig kapható a gondolkodásra), akkor van egy többé-kevésbé állandó lista, aminek az első, az utolsó, és a közbülső helyek némelyikén is az áll: pizza.

Szeretek pizzát sütni, mert olyan illatokkal ölel körül, amilyenekkel az ember Nápoly környékén találkozik. És Nápoly, meg Vietri, meg Pompei, meg Salerno, meg Herculaneum, meg Pagani, meg Scafati, meg Sorrento, meg Amalfi, meg Nocera, meg a környék többi kisebb-nagyobb városa, meg az ottani hegyek és az ottani tenger nagyon kedvesek nekem.

Először ötévesen ettem pizzát találkoztam a pizzával. Olaszország déli részén jártunk. Annyira a déli részén, hogy csodaszámba mentünk, a vasfüggöny mögül kikandikáló látványossággá váltunk, így az ott élő rokonokon kívül mások is sokan meghívtak bennünket magukhoz vacsorára.

Az utazás maga volt a csoda: a látványosságokon felül (Ausztria hegyei, Svájc hegyei, Olaszország hegyei, városok, csillogás, pálmafák, idegen nyelven folyékonyan beszélő gyerekek, különleges illatok... szóval, minden) az étkezésünk is maga volt a megvalósuló gyerekálom: csoki, banán, tej, banán, csoki, csoki, csoki, csoki... Mert azt vettük a boltokban, ami a legolcsóbb volt és a leglaktatóbb. Ez pedig a banán volt és a csoki. Amit itthon évente egyszer-kétszer láttunk csak. Mi gyerekként úgy éreztük, hogy a paradicsomba csöppentünk. Pedig csak szegények voltunk.

Aztán megérkeztünk a rokonokhoz, akik jól akartak tartani, ezért ehetetlennél ehetetlenebb finomabbnál finomabb ételekkel próbálkoztak. Az ottani konyha szokásai szerint: bazsalikom (fúúúúúúúúúújjjjjj) parmezán sajt (brrrrrrr) szárított paradicsom (fúúúúúúúújjjjj) kagyló (brrrrrrrr), szárított sonka (fúúúúúúúúújjjj), olajbogyó (fúúúúúúújjjj és brrrrrr egyszerre)...és így tovább. Szüleim boldogok voltak, tobzódtak a sok különlegességben, mi gyerekek szenvedtünk. Csak gyümölcsöt voltunk hajlandóak fogyasztani, meg én mozzarellát, tesóm csokis kenyeret nutellás pirítóst.

Aztán az egyik vendégségbe menvén azt ígérték, nagyon finom vacsora lesz: pizza. Ami... sült tészta... olyan, mint a palacsinta. Nagyon vártuk. Jó sokáig készült, már kopogott a szemünk az éhségtől, legalább este 9 volt, mire asztalhoz ültünk. És behozták nagy tepsikben a pizzát. Ami egy icipicit sem hasonlított a palacsintához. Minden volt rajta: bazsalikom (fúúúúúúúúúújjjjjj) parmezán sajt (brrrrrrr) szárított paradicsom (fúúúúúúúújjjjj) kagyló (brrrrrrrr), szárított sonka (fúúúúúúúúújjjj), olajbogyó (fúúúúúúújjjj és brrrrrr egyszerre) Zokogtunk. A vendéglátók nem értettek semmit. Szüleink halálra szégyellték magukat miattunk. Mi sírtunk, sírtunk, sírtunk, hogy nekünk palacsintát ígértek. Alig vártuk a hazautat, hogy a vonaton ismét ehessünk csokit és banánt. Hitte a pitte hiszi a piszi, hogy szegények voltunk.

Négy évvel később Firenzében isteni pizzát ettünk, hatalmas kemencékből húzták elő a tepsiket. Olyan illata volt, hogy utcákon át mentünk az orrunk után, mire odaértünk. Volt sültpaprikás, gombás, sonkás, spenótos, paradicsomos, mindenféle. Nagyon fonom volt, csak azt nem hittük el, hogy ez pizza. Mert a pizza rossz. Mert a pizzánál rosszabb étel alig-alig létezik.

Aztán sokáig nem mentünk Olaszországba. Mikor végre igen, már mi, gyerekek is habzsoltunk a sok, korábban ehetetlennek nyilvánított dolgot: (bazsalikom (hmmmm) parmezán sajt (nyammm) szárított paradicsom (hmmm) kagyló (nyamm), szárított sonka (hmmm, pláne sárgadinnyével), olajbogyó (volt vagy harmincféle, nagyjából mindet imádtuk)... és tengeri halak, ismeretlen zöldségek (padlizsán, tökvirág, fehér hagyma, füge.... millió különleges finomság), mozzarella, mortadella, pisztácia, cukrozott mandula, narancsvirágos sütemények...

Pizzaimádóvá lettünk. De ez csak az eleje volt. A kávé. A tenger. Az olasz nyelv dallama. A dél forrósága. A másfajta szegénység, mint ami itthon volt (van, lesz). Az illatok. A szagok is. A színek. A hangzavar. A nyüzsgés. Az évezredek. A modern világ. Minden és minden. Olaszország-imádóvá lettünk mind, a utánunk következő nemzedékeket is beleértve.

A saját árnyékom

Átugrottam.

Tudom, másnak nem nagy dicsőség, a többség nap mint nap megteszi - mármint a konkrét feladatot - de nekem nagy ugrás volt. A mai napon másfél nagy ugrás.

Az első az, hogy nem saját gyerekeket szállítottam az autómmal. Ezt eddig sosem mertem vállalni, úgy éreztem, túlzottan nagy felelősség. A sajátjaimra is vigyázok persze, de ha a másé sérül miattam, az még komolyabb baj. D.-t és N.-t vittem - hoztam, persze, Á. és V. mellett. Ők már alig számítanak a másgyerekének, mert szerencsére annyit keverednek folyton hol itt, hol ott, hogy sokszor már négyen eleve együtt értelmezendőek. Ezt szeretem. És baj nélkül, a legkisebb hiba nélkül abszolváltam a gyerekszállítást. Jártunk múzeumban és jártunk kalandparkban, jófejek voltak, jól érezték magukat, mehetünk máskor is.

A másik nagy ugrásom a kalandpark, mert én is beöltöztem hegymászónak, és kipróbáltam. Ez csak félsiker, a karizmaim túl gyengének bizonyultak a fenekem nagyságához képest. De megpróbáltam. Tavaszig edzek, most már tudom: karra (is) kell gyúrnom. Aztán over game!