Hétköznapok indiszkrét bája

Előadást tartok, a hallgatóság figyel, minden OK. Egyszer csak egy lány izgatottan hebegve mutogatni kezd, de nem értem.
lány kétségbeesetten: leesik! vigyázz! leesik!!! leesik!!!! vigyázz!!!!!!!
én: ???????
lány: leesik a pulóvered!!!!!!
én bután nézegetem a rajtam lévő pólót: hol? hogyan????
lány: nem az, a pulóvered!
én még butábban nézegetem a rajtam lévő pólót: nem értem, hogyan????
lány: nem onnan, a székről! a székrőőőől!
én megkönnyebbülök, hogy nem esett le előadás közben a pólóm...
A hallgatóság röhög, nem kicsit.


Nézünk ki az ablakon V.-vel: a két macska a fűben labdázik. Hol az egyiknél van, hol a másiknál... egy kisegér! Talán már írtam, hogy nem szeretek állattetemeket találni a lábtörlőn, leginkább semmilyet. V. kiszalad a kertbe, felkapja a macskát a földről. Ne edd meg!!!! Engedd el!!!! Kifutok én is hálóingben, mentjük az egeret. A macskák nem tágítanak. Sérülés nincs az egérkén, egész pici és gyámoltalan. Fogok egy cserepet, az egérkét beleteszem, behozzuk a házba, kap enni. Szabadon akartuk engedni, miután Á. is látta. De addigra elpusztult. Talán szívrohamban. V. zokog, az egérke díszes temetést kap.

A macska immár biztos benne, hogy szükségünk van egerekre, lám-lám, elvettük tőlük is. Egy órán belül kapunk még kettőt, hogy nehogy elrontsuk a dolgot, eleve holtan.


én, dühösen: Á.! Egy hete elhúztátok az asztalt D.-vel, mikor vívtatok, és azóta sem tetted vissza!
Á. a legőszintébb csodálkozással az arcán és a hangjában: Miért kellett volna visszahúznom? Még bármikor vívhatunk újra...

Amikor szar napom van és amikor jó napom van

Amikor szar napom van, akkor tévedésből egy órával korábban kelek a szükségesnél, ez esetben fél ötkor. Már előtte sem tudok persze jól aludni, mert aggódom, nehogy elaludjak. Megfőzöm a kávét, majd mielőtt belekortyolnék, kidöntöm az egészet. Mégsem emiatt keseredem el, mert ekkor döbbenek rá, hogy még egy órát aludhattam volna. Majd' meghalok az álmosságtól, a tükörből egy szétivott arcú zombi tekint rám. Felöltözöm. Csinosnak kell lennem. A V. által javasolt szép lila farmerem helyett a szép lila szoknyámat veszem fel, kicsit sötétebb a színe és más a szabása, de ez is közel földig ér. Kocsival megyek a másfél almányira lévő vonatállomásra, mert a vonat azokon a napokon szokott különféle okok miatt kimaradni, amikor én semmiképp sem késhetek, és amikor nem fér bele az időmbe, hogy csak aztán kezdjek hazaszaladni az autóért, miután konstatáltam, hogy ez a vonat ma nem jön, mert akkor már garantáltan elkések. A vonat a szar napomon jön ugyan, még egy ülőhelyre is szert teszek, ekkor még azt hiszem, a reggeli téves felkelés feledhető malőr volt.

Mellettem anyuka ül, ölében kislánnyal, a kislány kitartóan rugdalja a csinos szoknyámat. Nagyon udvarasan megkérem az anyukát, hogy tartsa úgy a kislányt, hogy ne tudjon rugdalni, mert féltem a fellépőszoknyámat. Nem rugdal - mondja az anyuka. De, sajnos igen, nézze, itt egy kis cipőnyom a szoknyámon. A francba! - ez utóbbit csak gondolom. Nem tudok mit csinálni vele, még csak két éves - mondja a nő. Elárulom neki a titkomat: én annak idején kis terpeszben ültem, úgy ültettem az ölembe akár két gyereket is, hogy a lábuk a terpeszen belül volt, nem rugdaltak kifelé. Azt nem lehet, képed el anyuka, akkor összerugdossa a nadrágomat. Belátom, hogyha ennyire eltérő koncepciókkal vágtunk neki az útnak, valóban rövid az idő arra, hogy megegyezzünk, nem forszírozom tovább a dolgot. Sem felállni, sem kihúzódni nincs  hely, így csak reménykedek. Jól csinálom, több folt nem kerül a szoknyámra. Leszállok.

Metró. A harmadikra férek csak fel, és ennek nem én vagyok az oka, egyre többen állnak a peronon, elengedve a metrókat, amikre nincs esély felszállni. Kihasználnám az időt: a kabátzsebemből az aprópénzt áttenném a pénztárcámba, mert húzza a zsebemet. Kiderül, hogy ez a maréknyi apró minden pénzem, a pénztárcám nincs meg. Ekkor még reménykedem, hogy otthon majd megtalálom este - de lelövöm a poént, nem lett meg. 15 ezer Ft-tal lett gazdagabb valaki. Én hagytam el, sejtem is, hogy hol és mikor. Előző este, amikor még nem tudtam, hogy ez lesz a szar napom bevezetője. Vásároltam, étkezési utalvánnyal fizettem, de még kellett egy kis apró, mire előszedtem, a szalagon az én holmijaim mellett már ott volt az utánam következőé is, féltem, hogy otthagyok valamit. A  tic-tacomat, mondjuk. Kapkodni kezdtem. Ott a pénztárnál, vagy a parkolóban esett ki. Szerencsére csak pénz volt benne, sem igazolvány, sem egyéb érték. A harmadik metróra várva ér a felismerés, már nem a metró izgat.

Hazafelé hallom a rádióból, hogy füstöl a metró, nem jár. Új utvonalat választok, hogy elérjem a vonatot. Kicsit hosszabb út, de elérem. Elérném, ha járna. Műszaki okok miatt egyórás késéssel kell számolnom. Nem számolok, megyek busszal. A szokásos egy óra helyett három óra alatt érek haza. Feltúrom a lakást a pénztárcáért, hiába. Összeveszek V.-vel, Á.-val csak azért nem, mert messzire elkerül. Nekiállok összecsomagolni a következő  három napra. Sikerül két, egyenként több, mint tíz kilós csomagot előállítanom. És megírni a megírandókat. Eldöntöm, hogy többé nem tömegközlekedek, inkább kocsival megyek. És beállítom az órát fél ötre, mert másnap tényleg akkor kell kelni. Bőgve alszom el nem sokkal éjfél előtt, hülyeségeket álmodom, felébredek, forgolódom negyed négyig. Fél ötkor mint szétivott arcú zombi támolygok le kávét főzni. 


Amikor jó napom van, odaérek időben, ahová kell.Nem kell várni rám és én sem várok másra. A szép lila szoknyám van rajtam, többen is megdicsérik. Beszélek, meghallgatják és megdicsérik. Tapsolnak. Köszönöm! Leokosoznak. Elpirulok. Jó tíz évvel fiatalabbnak vélnek a valódi koromnál.Köszönöm! Köszönöm!!! Az egész napomat érdekes helyen töltöm. Megmutatják az atomerőművet. Ha nem is mindent, jóval többet annál, mint amit felfogok belőle. Hatalmas, Izgalmas. A. irigykedik. Meghívnak ebédre. Jé, ez a kedvencem! És ez is! Megköszönik, hogy részt vettem. Megkérik, hogy máskor is menjek. Megkérdezik, hol érhetnek el, mert lenne még kérdésük. Még egyszer megdicsérik a szép szoknyámat és benne engem. Elégedett vagyok a világgal.


Hogy a kettő épp egy napon történt? Sokszor van így. Ritkán 24 óra egy nap. Inkább 4x6. És mind másmilyen. Nem unatkozom. De egy fél évre nagyon szívesen elfogadnám a felajánlott napközis félállást a gyerekek iskolájában.

Vasárnap

Vasárnap elég gyászos idő volt. Ma is, de a mairól ma biztosan nem fogok írni. Tehát a vasárnap. Legalábbis szomorkás volt. Nedves, esős, szürke és hideg. Az a fajta idő, amikor az ember legszívesebben bebújik egy nagy bögre forró teával egy fotel mélyére, magára terít egy nagykendőt vagy egy kisebb takarót, hogy az orra hegye se lógjon ki, és olvas, és olvas, és olvas.

Ezzel szemben mi kirándulást terveztünk kisebb társasággal a lakóhelyünktől nem túl messzi lévő, de általunk még fel nem fedezett természetvédelmi területre. A kirándulás szerveződött már egy ideje, voltak jelentkezők szép számmal, és a szombati ragyogó napsütéses idő azzal kecsegtetett, hogy másnap is hasonló körülmények közt sétálgathatunk.

Vasárnap aztán olyan sötét és hideg reggelre ébredtünk, hogy azt hittük, temethetjük a kirándulást - és valóban, legalább a társaság fele lemondta a programot, megfázástól való erős félelemre hivatkozva. Mi, bátor megmaradtak, a kirándulást e-mailben áttettük egy közelebbi helyszínre, elég lesz egy óra séta is! felkiáltással.

Ebéd után találkoztunk, szemerkélő esőben. Esőkabát, bakancs a felnőtteken, overál és gumicsizma a gyerekek többségén. Rövid tanakodás után mégsem az egyórás sétát, hanem a távolabbi helyszínen lévő a hosszabb felfedezőutat választottuk, miután végignéztünk magunkon, majd egymáson is, és úgy tűnt, senki sincs gyorsan olvadó cukorból.

Jól választottunk: az eső az út nagyobb részén egyáltalán nem esett, amikor igen, akkor is épphogy szitált. Az út nedves volt ugyan, de nem sáros. Az erdő még zöld is, de már színes is. Még lombos is, de már kopaszodó is. És erdőillatú. Finom, igazi, őszi kirándulásillatú. A fiúk botokat törtek, a lányok csacsogva ugrándoztak, a felnőttek békésen beszélgettek. A fiúk csalánost irtottak, a lányok szép, színes leveleket gyűjtögettek, a felnőttek nagy levegőket vettek. Látcsővel néztünk madarakat, távoli fákat, találkoztunk lovas és kutyás emberekkel, csipegettünk galagonyát, találtunk még egy kevés fekete szedret is. Aztán elveszett egy labda, aztán a keresésére induló három gyerek is. A gyerekek a felnőttek kiáltozására viszonylag hamar megkerültek, a labda ül a fülén valahol most is a bozótban.

Nem volt több az út, mint három és fél óra, de kimelegedtünk testben és lélekben egyaránt. És mindenki úgy búcsúzott a többiektől, hogy érdemes máskor is, akár ennél spontánabb módon is közös kirándulásokat szervezni, mert jó volt nagyon.

Tanácstalan

Tanácstalan vagyok. A szó legszorosabb és legtanácstalanabb értelmében. És egyedül nem tudom, mit tegyek, ezért tanácstalanságomban tanácsot kértem, de maradtam tanácstalan.

Mint mindenkinek, évente egyszer Á.-nak is van születésnapja - hogy egyéb, ennél jelentéktelenebb ünnepekről ne is beszéljünk. Ez idén is így lesz, a születésnap közeleg. A születésnapokat a mi égövünkön szokás megünnepelni valahogyan. Valahogy úgy, hogy összegyűlik a család, van valami finom eledel, torta, éneklés, fülhúzogatás, ajándékok - gondolom, mindenki találkozott már születésnapi ünnepséggel, jobbakkal is, kevésbé jókkal is. A születésnapos pedig mindezeknek örül.

 Nos, nálunk a gondok itt kezdődnek és egyben ebben kulminálódnak: Á. utálja az ünneplést, nem kér a fülhúzogatásból, sem az éneklésből, sőt, tavaly odáig ment, hogy a tortán kívül egyetlen dolgot kért a születésnapjára, mégpedig azt, hogy ne hívjunk meg senkit, mert a sok rokon nyüzsgését és zsizsegését sem igényli. Rákérdeztünk egyszer, kétszer, sokszor - ez volt a kérése. Úgyhogy a rokonoknak, úgy értem, minden rokonnak, aki mi négyünkön kívül a családhoz tartozik, elmondtuk, hogy kérjük szépen őket a születésnapos nevében, hogy ne jöjjenek el hozzánk ünnepelni. A fogadtatásról most különösebben nem beszélnék, de a kérésnek eleget tettek. Én megsütöttem az Á. által kért tortát, behoztam, nem énekeltünk egy hangnyit sem, a tortát felvágtuk, ettünk belőle, Á. kapott néhány ajándékot és örült. A legjobban annak az ajándéknak örült, ami semmi pénzbe sem került: egy kis füzetkébe különféle bónokat rajzoltam neki, amiket be lehetett váltani. Ceruzahegyezésre, iskolatáska bepakolására, tornazsák bepakolására, rendrakásra. Rendszeresen élt is a beváltási lehetőséggel, jó ajándék volt.

Az idei menün még gondolkodik, tavaly, úgy emlékszem, a borsófőzelék nyert. Idén kétféle tortát is kért - és mivel mondtam, hogy kizárt dolognak tartom, hogy négyen fogyasszunk el két tortát, a nagyszülők is jelen lehetnek a jeles eseményen, amennyiben hajlandók tortát enni. Az unokatesókról és szüleikről még tárgyalásokat folytatunk. Az éneklési tilalom természetesen állandóan fennáll, csak úgy, mint minden más zajongásé. Szereti egyébként őket, de csak egyesével, csendben, minden különösebb felhajtás nélkül, nem pedig nyüzsgő, pláne őt ünneplő és éltető tömegként.

Csakhogy idén nincs még ajándék. Semmilyen. Ötletszinten sem. A témára irányuló indirekt és direkt kérdéseim is zátonyra futottak. A végén már szinte sírva mondta, hogy nem szeretne menni sem  planetáriumba, sem a csodák palotájába, sem kirándulni, sem moziba, sem színházba. Már voltam ott, köszönöm nem - mondja. És nem puszta udvariasságból. Ti azért csak menjetek, ha szeretnétek - de mi neki szeretnénk örömet okozni. És köszöni szépen, nincs szüksége semmire, mindene megvan. A ruhákkal eleve csak elszomorítani lehet kiskora óta - leszámítva néhány nagyon különleges darabot (a nyári képen látható csuklyás pulóverét boldog "Jediruha!" kiáltással fogadta - de ki gondolta ezt előre?), van itthon körülbelül tizenötezer könyv - persze, kaphat még egyet-kettőt, de egyrészt kevés olyan jelenik meg frissen, ami még nem volt meg, és érdemes megvenni, másrészt tiszavirág életű az öröm, mert néhány óra alatt végez bármelyik, őt érdeklő könyvvel. A Landau összes persze még vár a sorára... de itt van a polcon az is, ha hirtelen szükség lenne rá. Játékokkal rég gondban vagyunk, mert... mert nem kell több. Mert ami van, az elég. Mert a játékok zöme nem izgatja, amit játszik - és azok ötletes és vicces játékok ám! - , az szinte bármivel eljátszható, nem túl eszközigényesek az ötletei. Focilabdája van, amíg ki nem szakad, nem kell több belőle. Számítógépet nem kap sajátot - mert szeretnénk még kontrollálni a gépezéssel töltött időt. Olyan kicsi még, úgy szeretném, ha kicsi lenne még - de valahogy sosem volt olyan gyámoltalanul, mindenre vágyakozóan kicsi, mint más gyerekek. Mint például V. vagy én.

Szeretnék egy kézikönyvet "Hogyan okozzunk örömöt Á.-nak?" címmel...