szüret decemberben

Levágtam a disznót

Vagyis inkább megfejtem a tehenet és borjait*. Vagyis hát...az igazság ennél sokkal kevésbé izgalmas... egyszerűen ma végre kibontottam a perselyeimet.

Nem vagyok túl takarékos - mint bizonyára már mind tudjátok. Szórnám a pénzt két marékkal, ha nem lenne ennek objektív akadálya maga a pénz. Mármint a szórható mennyiség korlátozott. Na jó, nem panaszkodom, van azért mit a tejbe aprítanom, de amúgy meg telhetetlen vagyok. Még év elején (de nem a legelején, annál kicsit később) szembe jött a fb-on többször is, hogy hogyan kell sok pénzt összegyűjteni egy befőttesüvegbe. Valami rendszer is volt hozzá mellékelve - na, én az ilyen rendszerezett megoldásokat képtelen vagyok csak iszonyú erőfeszítések árán tudom követni, úgyhogy azt kigyomláltam - de izgatott, hogy vajon mennyi pénzem gyűlne össze, ha  - tegyük fel - mindig bedobálnám egy izébe azt a mennyiséget, ami felgyűlik táska alján, zsebekben, itt-ott - szóval, ami nem hiányzik igazából annyira, hogy el tudjak vele számolni magamnak, hogy hová is tettem. Kaptak még régen a gyerekek egy perselyt, amit egyikük sem használ, azt sajátítottam ki erre a célra. Sajnos nem dobtam a legaljára egy cédulát, hogy mikor kezdtem beleszórni a pénzemet - mondjuk talán februárban. Nem a takarékosság vezetett (sajnos?), hanem a kíváncsiság - hogy mennyi gyűlik össze. Reméltem, hogy nagyon sok. Nagyon-nagyon sok. Ezért aztán időnként csaltam egy kicsit, és szórtam bele papírpénzt is. Hála az égnek - mert így most legalább az a része kezelhető (értsd: 12 év felettiek számára is boltban elkölthető anélkül, hogy az eladók nagyon húznák a szájukat) formában van.

Körülbelül egy közmunkás havi fizetése gyűlt így össze. Amire havi fizetésként nyilván nem állíthatom, hogy vállalható lenne, mert semmire sem elég, ami a megélhetést illeti - költőpénznek így karácsony előtt viszont igenis szép summa. Jól jön - így is terveztem. Csak hát a formátuma - hát, az finoman szólva is aggályos. És elég nehéz átkonvertálni. Hogy a fenébe állítsak oda a boltba több kilónyi fémpénzzel? Még ha mind kétszázas lenne, sem vennék szívesen mindenhol (noha minden bizonnyal én vagyok az oka a boltok permanens váltópénzhiányának és így meg is tudnám szüntetni azt) - na de nekem tízesekből, pláne ötösökből áll a vagyonom egy része. Ami pont arra lesz jó, hogy apránként a gyerekeknek adjam zsebpénzként - na, de azt már év közben is megtehettem volna (meg is tettem, amikor épp volt apróm). Szóval, jövőre stratégiát (is) fogok váltani: havi elszámolásban kiszedem a bedobált pénzt a perselyből, beváltom magamnak, és úgy rakom vissza, papírpénzként - mert azt szeretném, hogy karácsony előtt különösebb fejtörés nélkül, egyszerűen, bárhol elkölthető legyen.

* amikor a persely betelt, átlátszatlan (hogy titok maradjon) zacskókat is bevetettem

Fogalmi elhatárolások

Némely könyv azért kell nekem (pedig még mindig nem olvastam végig, csak megint eszembe jutott, hogy talán tovább kéne olvasni), mert elgondolkodtat azon, amin amúgy, nélküle egyáltalán nem biztos, hogy a gondtalan kis napsárga micimackóagyammal valaha is elgondolkodnék. Ilyen dolog például az is, hogy mennyire nagyon-nagyon különbözik az, hogy egy könyv tetszik nekem, vagy hogy szeretek egy könyvet, netalán otthon érzem magam benne (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy jól, inkább csak annyit, ismerősen), vagy hogy vonz, esetleg olyan érdekesnek találom, hogy nem tudom letenni (vagy ha letettem, időről időre újra felbukkan bennem - ha már máshol a lakásban nem) esetleg a markáns taszítása ellenére sem. Meg azt megtapasztalni is jó, hogy bizonyos vonzások és taszítások hogy meg tudnak ráncigálni és előhúzni olyan dolgokat, amelyekről már azt is elfelejtettem, hogy léteztek valaha. És hogy van a múltnak néhány szeglete, ami iszonyú nagyon tud hiányozni teljesen váratlanul, holott akkoriban úgy tűnhetett, mintha nem lenne sok (elég) közünk egymáshoz. Az idő meg csak halad, és én öregszem, pedig még nem fejeztem be a fiatalságomat sem rendesen. Nincs okom, de szomorú vagyok.

Avocado

Szánom-bánom, de tegnap megint nem tudtam ellenállni az avokádónak a boltban. Különösen, hogy míg egyetlen éretlen darab 350-be kerül, addig két érett darab, egybe csomagolva egy lime-mal (darabára 269), egy lilahagymával, egy magyar! fokhagymával és egy Habanero nevű orvgyilkossal mindössze 799 - hát, értitek, a hülyének is megéri. Persze még jobban megéri azoknak a hülyéknek, akik még nem olvasták el, hogy az avokádótermesztés rosszabb, mint a drog, mert lassan már többen halnak meg emiatt, ősemberek és őserdők egyaránt, mert azok teljes lelkifurdalás nélkül vehetik meg a csomagáras terméket itt Magyarországon a boltban. Szóval, nekem az avokádó mellé mindig jut egy adag lelkifurdalás is - mégis megveszem.

De miért? Nyilván gyenge jellem vagyok sajnos - de van egy olyan felettes szervező erő is, ami miatt - én úgy gondolom - hogy általában a kelet-európaiak nehezebben állnak ellen az ilyesminek. És most gyorsan leszögezem, hogy tudom, hogy vannak szép számmal olyanok, akik minden előzetes kelet-európaiságuk ellenére felül tudtak emelkedni önző vágyaikon és betartják azt, az amúgy számomra is rokonszenves és sok esetben követendő trendet, ami azt mondja, hogy ne növesszük nagyobbra harmincnyolcasnál ötvenesnél az ökológiai lábnyomunkat és együnk-vegyünk csupa olyasmit, amit 50 kilométeres körön belül termelnek. De sajnos több ízben is kiderült már, hogy nekem ami a szívemben, az a számban - szóval nem feltétlenül tudok az ilyesminek ellenállni. És itt nemcsak az számít, hogy az én 50 kilométeres körömön belül olyan pékségeket zárat be a NAV, ahol egérhullákkal töltik a kalácsot - ezzel szemben a biogazdaságok erősen alul reprezentáltak (még úgy is, hogy már nem a belvárosban élünk) - hanem (és itt kúszik be a képbe a kelet-európaiság szelleme) az is számít, hogy én (korosztályom jelentős részével együtt) folyton vágyakozni kényszerültem olyan dolgok után, amiket nem kaptunk meg. Banán, meg narancs*, Adidas cipő, Levis, lemezek (atyaég, hogy némelyikért mit adtam volna!), utazás szabadon, meg egyszerűen élni szabadon. És amikor eljött, hogy mindez lehetséges ezek közül néhány, akkor a néhányból nem tudok jól engedni. Az szabadságról avokádóról például én sokáig azt sem tudtam, hogy létezik. De mióta megéreztem egy kis időre az ízét, nagyon hiányzik. És elérhető. És én igyekszem sokszor visszafogni magam vásárlásaimban, és sokszor megy is - aztán meg nem. És akkor olyasmikkel próbálom takargatni a hibáimat, hogy könnyebb annak, aki nem a hiánygazdaságban nőtt fel és nem azt élvezi éli sok tekintetben most is. Könnyebb lemondani (gondolom én) olyan dolgokról, amiket egyszerűen csak használunk, különösebb, ezer éve hozzájuk tapadó vágyak és érzelmek nélkül - aztán egyszer csak rájövünk, hogy káros, nem tesz jót nekünk vagy másnak, és akkor józanul nem használjuk tovább. De amikor részeges és varázslatos vágyak testesülnek meg avokádóbőrbe öltözve, akkor az valami zsigeribb döntés, messze a racionalitás felett lebegve. Ezért azt tanácsolom, hogy ti, akik racionálisan és józanul működtök, ti csak ne vegyetek avokádót, az én egyszemélyes fogyasztásom meg kevés lesz ahhoz, hogy érdemes legyen miatta fenntartani a gyilkos rendszert, úgyhogy kivonják majd és mindenki megmenekül. Talán akkor én is.

* én például 17 évesen tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy a narancs és a mandarin nemcsak nevében és méretében különbözik, hanem egzaktul két külön gyümölcs, némileg hasonló, de eltérő ízvilággal. Mert a Tóth Ildi egyszer azt mondta, hogy ő a narancsot nem szereti, csak a mandarint (vagy fordítva). Hogy mi? - néztem rá hülyén. Hiszen azok ugyanolyanok! Mire ő azt mondta, hogy dehogy. Én viszont azodáig csak olyan komoly időbeli elhatárolással ettem hol ezt, hol azt, hogy nem tűnt fel nekem az ízbéli eltérés. Déli gyümölcs volt, és kész. A banántól meg tudtam persze különböztetni - abból felet-felet kaptunk néha a tesómmal. Most meg belerohad a gyerekeim iskolatáskájába, ha nem vagyok résen (de résen vagyok - és ez már másik sztori lenne)

Sínen vagyunk

Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a vonat forgalmi okok miatt állt meg - szólal meg hirtelen a hangosbemondóból a guminő robotnő, amikor már vagy tíz perce állunk unalmunkban elbámészkodva a nyílt pályán. Ez így körülbelül annyira hasznos és informatív, mintha azt mondanák be hogy Tájékoztatjuk önöket, hogy a vonat valamiért megállt - különösen, mert az utasokat többnyire a csámcsogni valóan véres horrorsztorikon kívül az érdekli leginkább, hogy akkor most mikor és hogyan  lesz tovább. A szolgáltatás javítása érdekében javaslom a következő mondatokat is felvenni a vasúti tájékoztatás hangos példatárába*:

- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy majd indulunk, ha tudunk.
- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy hol haladunk, hol meg nem.

- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy  az alattunk lévő sínpárok párhuzamos futása miatt azok csak a végtelenben találkoznak (hajóvontákkal pedig csak egészen különleges, nem kívánatos esetekben)

- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy türelmes és kiartó várakozásuk nem minősül munkavégzésnek, így vállalatcsoportunk arra munkabért, sem állásidőt nem folyósít.

* Ha ezeket megveszik jópénz + áfa áron, majd írok továbbiakat

lepaktálok

...figyelj, én annyira fontosnak tartom most ezt, hogy bármire képes lennék az ügy érdekében, érted? akár magával az ördöggel is hajlandó lennék lepaktálni... bár persze az azért az attól is függ, hogy ki az az ördög... szóval, hogy ki az ördög az

Hogyan okozzunk gyorsan, hatékonyan szívet tépő csalódást gyermekeinknek?

Verjünk fel a szemük láttára egy doboznyi tejszínt habbá. Sózzuk meg kissé - nem titkolva, hogy mit teszünk. Keverjünk hozzá egy-két gerezdnyi, apró lyukú fokhagymanyomón átpasszírozott fokhagymát és egy maréknyi apróra vágott friss petrezselymet. Az így nyert elegyet nevezzük fokhagymahabnak és kínáljuk pirítóssal. Nem fogják elfogadni (aztán pedig de) - mi mindkét verziónak egyaránt örüljünk. 

A saját halott

Sokszor hallható közmédiában, de temetésen is, hogy az elhunytat egy-egy cég vagy szervezet a saját halottjának tekinti. Többnyire joggal, ha azt tekintjük, mibe hal bele a nép. Én ez ellen a kisajátítás ellen egyébként halottként nagyon berzenkednék*. Mert én inkább olyan munkahelyekre vágyom, amelyek azt deklarálnák, hogy saját élőlényeknek tekintik a munkatársakat. Nagyon fontos szempont, hogy mindenképp inkább élőlénynek, mint amennyire sajátnak.

* de biztos, ami biztos, leírom, míg élek

A végállomásokra befutó közlekedési tömegeszközök kegyetlen törvénye

Valaki utolsóként fog leszállni. Mondom másképp: mindig lesz utoljára leszálló utas. Nincs kegyelem, ez törvény, még az alaptörvénynél is szilárdabb. Ha lenne olyan együttműködő a szeretve tisztelt utazóközönség, persze összebeszélhetnének és leszállhatnának egyszerre mind. De ez utópia, hiszen hol vannak azok a széles ajtók, ahol egy ilyen kooperatív formáció át tudná venni a hatalmat az egyéni akciók felett?

Egy jó hírem van csak az üggyel kapcsolatban, apró fénysugár a városi szmogban:  túlélhető. Nem könnyen, mert az ember elveszíti az utazósebességével együtt az önbecsülését, az emberi kapcsolatait, a hitelképességét, az állását, meg még mi mindent... felsorolni sem tudom hirtelen. De az élete, az a csupasz, hitvány váz, az megmarad, én kipróbáltam.

így pukkasztottam polgárokat régen

Akkoriban, amikor hivatásszerűen kezdtem el polgárpukkasztással foglalkozni, még iskolába jártam. A világ leghányingertkeltőbb iskolájába. Úristen, de utáltam. Nyomasztó, gonosz és rideg világ volt, eléggé idegenül mozogtam benne. És persze tarisznyában hordtam a könyveimet és gyakran felejtettem otthon az iskolaköpenyemet. Intő intő hátán gyűlt az ellenőrzőmbe, ez különösen Génének volt köszönhető (de mások sem fogták vissza magukat) - egy lélektani határt átlépve már nem is izgatott, amikor jött a következő beírás. Késett, nem volt felszerelése, nem hord köpenyt, dohányzott, elkésett, tiszteletlenül szólt , nincs házi feladata, nem készült (ésatöbbi - büszkén mondom, hogy még a soha senki által nem látott igazgatói rovó minősítést is többször megszereztem). És a tarisznya miatt külön piszkáltak (nyilvános megszégyenítés, iskolai mobbing - nem voltak rá kész szavaim, de azért azt pontosan tudtam, hogy nem oké ez így) - szóval a tarisznyával az volt a gond, hogy nem óvja és védi a tanszereimet, mert ronda túl puha, nincs semmi tartása. Meg a köpeny miatt - de hát olyan otromba volt, én meg olyan szép voltam úgy szerettem volna szép lenni - de ha az nem, legalább más, nagyon-nagyon más, mint az iskola és az iskolában bárki. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt (ez teljesen ingyen volt) és vettem egy felmosóvödröt meg két felmosórongyot (ezek némi pénzbe kerültek, de utólag is úgy érzem, mgérte) a Műanyag Áruházban (igen, ilyen csoda létezett). Egy élénk narancssárga, szögletes vödröt vettem, fedővel. Elég jó tartása volt, így bátran belepakoltam a tanszereimet. Aztán rátettem a fedőt, hogy óvjam az esetleges esőtől (vagy madárszartól, köpéstől - ki tudja, mi minden fenyegette még a füzeteimet). Aztán a két felmosórongyot két csücsöknél összevarrtam, lett belőle egy téglalapszabású izé... iskolaköpeny. Az oldalára varrtam egy-egy patentot is, nehogy rendetlenül nézzek ki, amint lifeg. És belifegtem belibegtem az iskolába. Rajtam az iskolaköpeny, kezemben a tartást és védelmet biztosító négyszögletes, műanyag vödör táska. Természetesen behívattak, hogy ez meg micsoda. Mutattam, hogy igen jó tartása van - és az iskolaköpeny is pompás, a célnak maradéktalanul megfelel, eltakar mindent, amit kell (ööö.... nem kellett semmit, elég tiszta ruhákban jártam) Az év végéig ezekkel jártam - nem találtak fogást rajta. Nem lettünk persze jóba, sőt, tovább romlott amúgy is zivataros viszonyunk. De így ez lett a kevés szép emlékeim egyike abból a lélekölő gettóból.

Amikor jót nevettünk egy este

A.: már régóta nézegetem a színes lézernyomtatókat, már nem is olyan drágák
én: igen? mikor nézünk már filmet?*
A.: csak még nem értem teljesen pontosan, hogy milyen elven működnek
én: de érdekel? mert engem kurvára nem, nézzünk inkább végre filmet
A.: persze... az alapján tudnék dönteni
én: hát kérdezd meg a boltban az eladóktól és zárjuk gyorsan le a nyomtatótémát
A.: a boltban? az eladóktól? hahaha... bruhaha... muhaha... hihihi... hahaha...
én: ööö... hát... hahaha... bruhaha... muhaha... hihihi... hahaha... bruhaha...

mi: hahaha... bruhaha... muhaha... hihihi... hahaha... bruhaha... hahaha...nyihaha...

*A keresztapát nézzük**

** milyen kár, hogy én sosem lőhetek le senkit, pedig ... néha úgy pofán vágnék valakit én is... ez csak egy film... mi kezeljük a konfliktusainkat európai módon kooperatív megbeszéléssel... hallgassuk meg a másik felet...akkor  majd ő is meghallgat minket... és konstruktív javaslatainkra konstruktív javaslatokkal reagál

Munkások szalagot egyengetnek

Dolgozik a napsütötte téren néhány munkás, ezúttal tényleg dolgoznak, vagyis épp nem reggeliznek, sem azt nézik, hogy egy mit csinál, dolgoznak szépen, ahogy egy sztár siklik a jégen - így érdemes. Kettő közülük szalagokkal bíbelődik: sok-sok tekercsnyi szalag van mellettük, valami nehezebb anyagból, mondjuk gumiszalagba rejtett vezetékek, vagy valami ilyesminek tippelem a buszról. A busz áll a dugóban, van időm tippelgetni. A szalagok olyan húsz centi szélesek lehetnek, egy tekercs mintegy fél méter átmérőjű, egymásra van belőlül halmozva nyolc-tíz, és van ilyen kupacból is sok. A szalagegyengető munkások ketten vannak, a többi mást csinál. Egyikük ül a kupacok mellett és egy szalagvéget tart erősen. Másikuk a tekerccsel - amihez a tartott szalagvég is tartozik - távolodik. A kihúzott szalag az élénk szélben is a földön marad, ebből úgy sejtem, nehéz lehet. Távolodik tehát a munkás a nehéz tekerccsel, legyen mondjuk tíz-tizenöt kilónyi a felcsavart szalag, szintén tippelem, abból próbálok következtetni, ahogyan két kézzel fogja, ahogyan emeli. Van egy kis baj - most veszik észre: a szalag meg van tekeredve, nem simul a földre, ki kell egyengetni. A szalagvéget tartó munkás ül, fogja erősen a szalagot, látszik a kitartó igyekezete, hogy el ne engedje - nyilván ott lesz szükség az egyik szalagvégre, ahol ül. A másikra meg majd távolabb, ezért viszi azt messzebb a másikuk. És azt akarják, hogy a két távolság közt majd simuljon a szalag a földre. De nem tud, mert meg van tekeredve. Ezért a távolodó munkás megáll és elkezdi a tekercset forgatni. Fordít rajta egyet, kettőt, tízet - de még mindig nem jó. Emeli a tekercset, fordít rajta, letszi, emeli, fordítja. A szalagvéget tartó munkás az együttműködés szobraként békésen ül, türelmesen fogja a szalagot, míg a másik heroikus küzdelmet vív a megcsavarodott tekerccsel. Ő majd jól el fog fáradni. A másik meg kevésbé. Ha nagyon kooperatívak, a következő tekerccsel a másik küzd majd, hogy egyformán fáradjanak. Csak az nem jut eszükbe, hogy egyszerűbb lenne a könnyebbik végét megfogni a munkának tekerni a szalagnak - mert ugyanaz az eredmény gyorsabban, kevesebb fáradsággal is elérhető lenne, ha egy kicsit gondolkodnának.

nem lehet a homokórát megállítani

megint eltelt egy hét, megint egy teli kuka, amit ki kell tenni, de még azelőtt, mielőtt jönnek a kukások (az nem igaz, hogy mindig nekem kell emlékeztetni titeket, összeszedni a teli szemeteszsákokat, kitolni a kukát, hát nem együtt lakunk itt? hát miért csak én tudom megjegyezni? télen mindig fél nyolcig jönnek)