tényközlő adatlap

Önkorlátozásom kiterjesztésére tényközlő adatlapot szerkesztek - de megannyi kérdés merült fel bennem:

időpont (azt gondoltam, a greenwich-i időt fogom használni... az jó?)
helyszín (elég a cím? vagy GPS koordinátákkal legyen?)
szereplők neve (az anyakönyvezett és a bece vagy gúnynevek is kellenek... meg a címek - de ahhoz kellenek a dokumentumok is, hogy jogosan használják-e például a doktori vagy az özvegy (stb) előtagot)
szül hely, idő, anyja neve (a lánykori)
állandó és levelezési cím (meg a használat jogcíme)
taj szám (fénymásolatot itt őrzöm majd)*
adóazonosító jel (fénymásolatot itt őrzöm majd)*
bankszámlaszám (ez kell? vagy mindegy?)
végzettségek (bekérem ezt is, abból nem lhet baj)

fogok tenni képet is mindenről (a természeti és az épített környezetről azt hiszem, szabad külön engedély nélkül is, de a természetes személyekkel alá fogok íratni egy nyilatkozatot, hogy vállalják a blogban való megjelenést, akkor is, ha ez kínos számukra - vagy mit gondoltok? ezt nem fogják nekem aláírni?)

a témák tekintetében igyekszem kiegyensúlyozottan tájékoztatni az ide látogatókat - nem tudom, hogy legyen? csináljak pártok szerinti preferencianapokat? mondjuk egyik nap a jobbikot éltetném itt ideillő sztorikkal, egy másikon meg a kommunista pártot? vagy elég lesz havi vagy éves szinten, mintegy időkeretben egyensúlyra törekedni? vagy ne a pártszimpátiát vegyem alapul, hanem tematikus blokkokat csináljak? (bevásárlás, fodrász, oktatási rendszer, reggeli, ilyesmik?) Azt hiszem, egy többszempontú mátrixos elemzést kell majd csinálni és úgy súlyozni a dolgokat.

És mindenképp jelzem majd minden írás alatt a valóság és a fikció százalékos arányát (bár ez nyilvánvalóan minden esetben a 100/0 számpárt fogja kiadni)

* fel fogom venni a hivatalos kapcsolatot valamely kormányablakkal, hogy kölcsönös együttműködési megállapodás keretében szolgáltassanak nekem adatokat - én cserébe ellátom a kormányzatot hihető** sztorikkal bármiről

** én valóban hihetőeket tudok kitalálni, nem vagyok én tejszínhabon yárpi

Nekilátok akkor - ha Isten veletek! ki ellenetek?

Borongós, hideg idő van április 23-án reggel 8 óra 4 perckor Budapesten és környékén

Hát, úgy látszik, jobban teszem, ha mostantól szigorúan a nyers adatokra és a puszta tényekre hagyatkozom. Délutánra melegedést ígértek. A rádióban. Nekünk magyaroknak. Mondjuk ígértek már annyian annyi mindent. De nem szeretném, ha elszabadulna bennem a teremtő fantázia. 2016. április 23-a van, 8 óra 7 perc. Lenyomom.

Hogyan mentettem meg saját életemet egy hülye szokásommal?

Mindenki elment itthonról, csak én készülődtem bőszen teljes lelki nyugalommal az előttem álló munkanapra. Kinyitottam az erkélyajtót, a fürdőszobaablakot - de a bejárati ajtó sem volt zárva (mivel sosincs zárva, ha valaki itthon van, és én itthon voltam). Levetkőztem és pucéran rótta megszokott köreimet: fürdőszoba, konyha, nagyszoba, nagyszoba (értitek), aztán megint a fürdő... megeresztettem a csapot, majd kijöttem és bekapcsoltam a rádiót, aztán visszamentem zuhanyozni. A rádióból - bár szinte üvöltött - semmit sem hallottam a zuhany alatt. Nagyon hülye szokás csutkára csavarni a hangerőt és elvonulni zuhanyozni - szokott vélekedni A.

Mindeközben a tavaszi virágoktól illatozó utcán egy potenciális, alkalomszülte tolvaj rablóbanda haladt el, aki így gondolkodott: bemegyek ebbe nyitott erkélyű és nyitott fürdőszoba-ablakú  házba és kihozom, amit csak találok! (persze, nem sejtette az ostoba, hogy aligha van elvinnivaló sok ezer könyvön meg a turkálós ruháinkon kívül - ezekből tényleg sok van) - és már épp lassított volna a kerítésnél, hogy bekukkantson, sőt, akár be is másszon (mondjuk akkor sem járt volna jól, mert különféle nénik árgus szemmel követik nyomon az errefelé potenciálisan tolvajkodókat), amikor... amikor meghallotta a bömbölő rádiót (trallalallalaaaaaaa.... lalalaaaa...bumm-bumm-bumm... satöbbi) - és mivel nem tudta, hogy a szintén gőzerővel bömbölő zuhany alatt állva semmiképp nem hallanám meg, hogy épp nálunk tolvajkodik, már be sem jött! Pedig ha bejött volna, nyilván nyakon szúrt volna, amikor észreveszi, hogy nincs ám egyedül a tárva nyitott ablakos házban (ami nyilván meglepte volna és ijedségében nemcsak tolvajlásra, de annál ezerszer rosszabbakra is adhatta volna azt a nyomorult fejét). Amikor kijöttem a fürdőszobából (vizesen, vizes lábnyomokat hagyva és vaksin, mert a szemüvegem is lefröcskölődött), sejtelmem sem volt róla, milyen szörnyű veszélyben is volt az életem - mindezt csak utólag rekonstruáltam, és mondhatom: megéri ragaszkodnunk a hülye szokásainkhoz, mert alkalomadtán életet menthetnek!


(A. elismerő megjegyzése: ööö... érdekes... ööö... én végül is örülök, hogy ilyen jól elszórakoztatod magadat egyedül is - amit csak azért mondok, hogy nem kell hívni a gyivit, van normális szülő is a családban)

széllelbélelt

Én annyira szerettem mindig a nagy szelet. Imádtam nézni a dühösen, sötéten tomboló nyári viharokat, rendszeresen kimentem sétálni nagy szélben, és akár ömlő esőben is, hadd tépjen, szaggasson, nekidőltem és elbírt a szél, repített magával, én vezényeltem neki és úgy fújt, ahogy én parancsoltam (nem, de azért pont olyan volt), és a kisebb szellőket is szerettem, olyan szépen fújta a hajamat meg a fehér ingeimet. Barátok voltunk a szél meg én. És szeretném még mindig őt, ha nem fájna annyira tőle a fejem, hogy szinte széthasad. Nem kell hozzá kimennem sehová, nem kell lefújatnom a fejemet a széllel, mert még mielőtt kimennék, sőt, még mielőtt egyáltalán fújni kezdene, már szétrobban a fejem. Az öregség teszi ezt minden bizonnyal. Utálom, hogy már nem szerethetem a szépséges, szeles viharokat.

nem az én napom

a kamaszok mind dilisek
az ovisok mind pisisek
a felnőttek mind ostobák
a lányok meg hülye libák

aki fiú, mind idétlen
öregek közt sok a tétlen
a betegek mind hibásak
ne adj helyet át babásnak

utasok agyamra mennek,
szomszédok fejükre estek
orvosokból már épp elég
sehonnan sem jön segítség

tanároknak nagy a szájuk,
összes diák mindig megbuk'
mukkanni sem tud a színész
parancsra terjed a dögvész

ami szél fúj, hideget hoz
bajt és gondot megsokszoroz
keserűen cseng a szavam
meguntam már én is magam

az önbizalomnövelésről

Nyavalygok valakinek, hogy semmire sem vagyok alkalmas, úgysem bírom megtenni (konkrét dolgokról van szó, de amúgy meg pont semmit sem), nem vagyok jó, sőt rossz vagyok, vagy leginkább pontosan láthatatlanul középszerű, semmi sem jó, minek él az ilyen, satöbbi, satöbbi - gyakorta nyávogok így, nem kell komolyan venni (mármint nektek, én sajnos többnyire komolyan így érzem). A valaki persze szeretne vigasztalni és nyugtatni (és nekem nagy szükségem is lenne rá), de sajnos tényleg nem hiszem el, hogy igaz lenne, hogy mégis jó lennék bármire is, pláne nem a konkrét feladatokra és ügyekre - szóval nem egy sikertörténet a beszélgetésünk, mert egyikünk sem akarja feladni az álláspontját (vagyis én szeretném, de nem tudom, ő nem szeretné, de kénytelen lesz, úgyis meglátja majd, hogy nekem van igazam - bár egyáltalán nem szeretném, hogy ez ügyben nekem igazam legyen) - nehéz ez az egész, reménytelen eset vagyok. És akkor megkérdezi, mintegy mentőövet dobva, hogy bizonyára előfordult már, hogy megtettem valamit, ami lehetetlen volt, de legalábbis mielőtt megtettem volna, teljesen lehetetlennek látszott. Gondolkodj - mondja - biztos, hogy volt már ilyen. Gondolkodom, de eredménytelen az ügy, diplomája bárkinek lehet, a gyerekszülés is megtörtént már másokkal is, a munkámban semmi kiemelkedőt nem alkottam - hozzáteszem, hogy még, de rögtön azt is, hogy nyilván nem is fogok, öreg és tehetségtelen vagyok én ahhoz, de tovább erősködik, hogy kell hogy legyen valami, amit - bár lehetetlen volt megtenni - én mégis megtettem. Felnyögök: tényleg van ilyen. Na, ugye! mondja ragyogó szemmel. És mi volt az? Hát, ki tudtam akasztani még A.-t is, holott az gyakorlatilag lehetetlen esemény. Röhögünk. Legalább öniróniában erős vagyok -  állapítja meg. Elfogadom. A fő erősségem tehát, hogy képes vagyok megnevettetni másokat, miközben halálra kínzom őket a folytonos önbasztató nyavalygásommal.

na de most komolyan

ma hozzák nyilvánosságra a felvettek névsorait. már ahol egyáltalán. én tudom, hogy V.-t felvették oda, ahová menni szeretne. de nem elég tudnom, látnom kell. kellene. a többi négy iskolából kettő már kitette a listát (azokban nincs és az jó is, mert nem azok voltak a valódi cél). van még kettő nem valódi cél meg egy valódi cél iskola. de azok még nem tették ki. és nem értem, hogy miért kell a végletekig nyúzni az én idegeimet (oké, tudom, hogy felvették, de látni is akarom végre), és ha tudják (nyilván tudják), hogy nem teszik ki 20-án amint elütötte a múlt éjfelet az óra reggel nyolcig, akkor miért nem mondták azt eleve, hogy kiteszik 25-ig, akkor is megnézném időnként (mert eddig is megnéztem időnként), de nem éreznék kényszert arra, hogy három percenként frissítsem a valódi iskola honlapját, meg a többit is a biztonság kedvéért és nem bírom én már ezt a szörnyű feszültséget és látni akarom végre V. nevét (vagyis az inkognitó nevében) tanulói azonosítóját annak az iskolának a honlapján, ahová igazán menni szeretne. amúgy kiismertem én már ezt az iskolát eléggé ahhoz. hogy tudjam, pont az utolsó pillanatban fogják kitenni, mint ahogy mindent, de mindent épphogy az utolsó pillanatban tettek ki eddig, és én már szinte megutáltam őket, hogy hogy lehetnek ennyire nyomorultak, mikor más iskolákban már kitették, volt, ahol már tegnap kitették, hogy örüljenek azok, akik oda akartak menni - hát hadd örüljek már végre én is (persze akkor még várni kell majd a hivatalos papírt a teendőkről). ha én iskolaigazgató lennék, nem szívatnám a hozzánk felvételt nyert gyerekeket, az aztán szent, én azonnal megmondanám, hogy felvették, meg hogy ki lesz az osztályfőnöke és hogy melyik lesz az osztályterme és hol fog ülni és ki lesz a legjobb barátnője és minden egyéb fontos dolgot - szóval én nem táncolnék ideggyenge anyukák idegszálain, az hétszentség.

aki szegény

- ritkán szoktunk csak találkozni, tudod, hogy szindrómás a kislánya
- nem tudtam... milyen szindrómás?
- hát, olyan beteg
- Downos?
- nem tudom, egyszerűen csak szindrómás
- értem, de milyen szindrómája van?
- én nem tudom, speciálisan mi a baja, csak azt, hogy gyógyíthatatlan szindrómás

Egy boldog ember

Áll a peronon egy boldog ember és fütyül. Hangosan és hosszan. A vonat elindul. A boldog ember átballag a szomszédos sínen álló vonat mellé. Kezében zöld tárcsa, hóna alatt a kemény vasutas sapka, izzadt homlokára ragad a csapzott haja. Elégedetten szemlélődik. Még a szeme is nevet, amikor hosszan, trillázva megfújja megint a sípját. Azaz, várjunk csak! Nincs is a szájában síp! Fütyül egy nagyot, aztán meg teli szájjal vigyorog. Egy boldog ember, aki síp nélkül fütyül indulót a vonatoknak. Biztosan tudta ezt már nyolcévesen is. Vagy hatévesen. Hetekig gyakorolhatta, de végül sikerült. Minden bizonnyal ő volt az, aki a legélesebben tudott fütyülni az egész osztályban. Az egész utcájukban. És az iskolában. A faluban. A vasutasképzőben. Egész életében boldogan fütyül a világra, és a vonatok mind úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Egy boldog ember, mondom én.


(Na, most ez a cím Milonka és/vagy Molly szerint idézőjelben kellene-e, hogy itt álljon, vagy sem?)

az alperes beszéde

az én anyám házában
virág volt a vázában,
mindig kinn az ablakban,
hadd lássák a paplakban,
az én apám milyen ember
virágot hoz, asszonyt nem ver
vagy ha mégis, nincsen nyoma
megnézhette pap vagy koma
ha kék folt volt szegényen
takargatta szerényen
nevezhetjük erénynek
nekiment a szekrénynek
tőled én is elvárom
kint legyen a virágom
ha azonnal nem látom
torkodat is elvágom
aztán majd a vérebem
szánkázik a véreden

ha nem én írnám, olvasnám

vissza akartam keresni valamit (egy fényképet, amit egyszer csak elnyelt a net - de tegnap a telefonomon megint látszott mind, ami innen eltűnt) a blogban, pörgettem, aztán beleolvastam, pörgettem megint, aztán csak olvastam (sajnos nem látszanak a régi képek) - és az a nagyon jó érzésem támadt, hogy tudnám én ezt rendszeresen olvasni, ha nem én írnám