A tudomány átszövi a mindennapjainkat

V. ma különleges edzésen van vidéken, így nem tudtam befogni házimunkára, de szegény Á.-t egész délelőtt dolgoztattuk, eléggé kedvetlen is lett miatta. Tényleg többet dolgozott, mint szokott: lemosattam vele a konyhaszekrényeket és kívülről a hűtőt, segítenie kellett a karácsonyfa leszedésében és tűzifává aprításában, valamint ágyat is kellett húznia, meg kivinnie a komposztra az összegyűlt zöldhulladékot, és még arra is megkértem, hogy terítsen meg. Rettenetesen szenved ilyenkor mindig, noha nem győzöm hangsúlyozni, hogy amit ő úgy él meg, mint büntetés, az mind az életünk szerves része és valamelyikünknek muszáj megcsinálnia - vagy neki, vagy másnak. És mivel egyre nagyobb és terhelhetőbb, egyre több jut rá is (és ránk mégsem jut sokkal kevesebb - én sem értem, hogy van ez).

Szóval, ebéd előtti utolsó momentumként összehajtattam vele egy asztalterítőt. Vagyis kértem, hogy hajtsa össze, amit ő néhány gyors tekerő-csavaró mozdulattal hajtott végre, és már slisszolt volna is vele a szekrényhez, mielőtt észreveszem. De nem véletlenül van a mesebeli szörnyeknek sem több feje és folyton látó szemeik, én is észrevettem a galacsinná gömbölygetett terítőt és rászóltam Á.-ra. Először megkérdeztem, hogy szerinte rendesen van-e összehajtva a terítő, amire azt válaszolta, hogy igen. Aztán megkértem, hogy adja ide és mondtam, hogy nagyon figyelje a kezemet, mert ezentúl ennél gyatrábban hajtogatott terítőt nem fogok elfogadni. És mutattam, hogy a sarkot illessze a sarokhoz, minden hajtás után rázzon egyet rajta, hogy a gyűrődések kisimuljanak és eltehető legyen.

Á. ádáz pillantásokat lövellt rám és azt találta mondani: "matematikailag én is pontosan tudom, hogy hogyan kell!" De hogy rájöhetnék végre, hogy ő ezeket a házimunkákat úgysem tudja rendesen megcsinálni, úgyhogy nem érdemes kísérleteznem többé azzal, hogy rendes munkát várok tőle. Mert feleslegesen várom. Mire én biztosítottam arról, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ő biológialiag elég éhes lehet már, valamint azzal is, hogy azt képzeli, hogy pszichológiai nyomás alá helyezhet azzal, hogy több idő vele elvégeztetni rendesen a munkát, mint magamnak megcsinálni - de addig nem kap az egyébként fizikai és kémiai jellemzőit tekintve épp most tökéletes ebédből, míg meg nem csinálja rendesen a dolgait, és jobb, ha tudja, hogy iszonyú sok időm van várni a rendes munkájára, akár az ebédje megszottyadása árán is.

Végül is megcsinálta, erőteljes néma arcjátékkal - de hát kommunikációs ismereteknek sem vagyok híján, le tudtam olvasni az arcáról, hogy szívesen megfojtana egy kanál vízben akár - ha nem lennének természettudományos ismeretei arról, hogy ez nem fog sikerülni. Aztán jót ebédeltünk, a végére megenyhült ő is. Pszichológiából meg pedagógiából vettük, még vizsgáztunk is abból, hogy a kamaszkor durva, de olvasni és vizsgázni is sokkal könnyebb volt, mint élőben higgadtan kezelni.

A táborozás folytatódik

Ma éjjel is - vagy ma valóban - táboroztam álmomban. Matektáborban voltam. Voltak más felnőttek is, bár többnyire fiatalabbak nálam, egyetemisták. Ahogy beosztottak csoportokba minket, szabadkozva mondtam a csapattársaimnak, hogy ne várjanak tőlem túlzottan sokat, mert nem vagyok matematikus, sőt, különösebben nem is vagyok jó matekból. Kérdezték, hogy akkor meg mit keresek egy ilyen tehetséggondozó táborban. Azért jöttem, hogy megtanuljak igazán beszélni a kisfiammal - mondtam. Mert ő nem nagyon használja a "normál" nyelvet, inkább matematikus módon, számokkal, zárójelekkel, műveletekkel és képletekkel kommunikál, de azt én nem értem elég jól. Ezt elfogadták, kaptam ágyat, volt lakócsoportom és versenycsoportom is, úgy tűnt, Á.-ra tekintettel teljesen befogadtak, én meg boldogan szaladgáltam ide-oda. És Á. is örült, hogy ott vagyok - nekem meg nagyon jó volt látni, hogy mindenki ismeri, elismeri és nagyon szereti is ott őt.

Az öklömet rázva üvöltözzek a tömegben vagy kötögessek a sarokban?

Úgy tűnik, a mai napra ilyen feleletválasztós posztokat kaptok.

Szomorúan panaszolom a gyerekek füle hallatára A.-nak, hogy ezer éve nem voltam koncerten (sem moziban), és hogy legalább a szülinapom alkalmából annyira szerettem volna valahová elmenni (valahová, vajon hová, ahová bottal is beengednek? vagy kockáztassam meg, hogy elmegyek anélkül? végül is már nem lehetetlen...) - de nem tudtam, mert ő elutazott, most meg beteg, és ez olyan szörnyen igazságtalan az élettől. Mármint hogy én nem mentem sehová. Mert ő beteg. Pedig tombolni akarok meg ugrálni egy koncerten. Vagy többön.
Mire Á. elképedve: te? te akarsz koncertre menni és tombolni?
én: igen, én. miért, szerinted a sarokban gubbasztva kéne kötögetnem?
Á.: nem... de nehezen tudlak elképzelni, hogy az öklödet rázva üvöltözöl
én: nem politikai nagygyűlést mondtam, hanem koncertet...
Körítésként a párbeszédhez A. demonstratív módon rázza az öklét a tükör előtt ugrálva, mint egy gorilla, miközben röhögve rám mutogat, V. pedig hozzám bújik és azt mondja, tomboljak nyugodtan, mert szerinte fiatal vagyok. Na, azért!

A fű vagy a csont?

Álmomban ismét filozófiai mélységekben jártam. Egy kórházban vagy ápolótáborban (?) (vagy valami hasonló intézményben) dolgoztam (vagy csak voltam). Elosztottam az ágyakat (voltak emeletesek is), foglalkoztam a belátogató gyerekekkel és a sajátjaimmal, feladatokat adtam ki, színes folyadékokat töltögettem és adagoltam, koordináltam a többi dolgozót - szóval, elég mozgalmas volt az éjszakám. Amikor leültünk ebédelni (?) a főorvossal és több orvossal (?), ápolónővel (?), akkor valakit utasítottam, hogy csak később jöjjön, hogy az evés ideje alatt is legyen, aki ellátja a betegeket, aztán kimentem hozzá, hogy megmondjam neki, az ő érdekében történt az elkülönítés, majd visszamenve parázs vitát találtam az asztalnál, ami arról szólt, hogy vajon a fű vagy a csont-e az értékesebb dolog. A többség a csont mellé tette a voksát, mert az maradandó, az őskori leletek is csontból állnak, nem fűből, ugye - érvelt valaki. Valaki más viszont azt mondta, a fű a jobb, mert abból lesz a csont (mármint úgy értette, hogy azt legelik le az állatok és abból táplálkoznak), de ezt a többiek semmiképp sem akarták elfogadni. Akkor én (aki nyilván a legokosabb voltam a bandából, és már a gyerekeim is ott voltak, úgyhogy muszáj is volt, hogy lássák, milyen szuperagy vagyok) azt mondtam, hogy az attól függ, mire akarjuk használni. Mert az egyik szempontból az egyik az értékesebb, a másik szempontból a másik. Mert valaminek az értéke mindig relatív. Ha leugrasz egy fáról - mondtam Á.-nak - sokkal jobban jársz, ha egy nagy kazal fű van alattad, mintha egy halom csont. Viszont - folytattam - nagyon rossz lenne, ha a testedben a csontok helyett fűcsomók lennének, mert el ugyan nem törne, de meg sem tartana. Mindenki elismerte szavaim végtelen igazságát, a vita alábbhagyott, inkább gyűjtögetésbe fordult át, hogy akkor mire jobb a fű és mire jobb a csont, és további példákat is sorakoztattak arra, hogy mennyire relatív valaminek a haszna vagy értékessége. Hát, ilyen bölcs vagyok én álmomban.

(majdnem) csupa jóság

mert mi másnak számítana az, hogy Á. úszóholmija megkerült (valami fogason lógott)? és Á. nem fázott meg jelentősen azután, hogy vizes fürdőgatyában jött haza? és hogy V. leendő osztályfőnöke rokonszenvesnek tűnik? és hogy egy kivétellel bárkit, akit felvesznek az osztályából gimnáziumba (máshová, mint ahová őt akartuk), kevesebb ponttal veszik fel, mint amennyit ő írt? (vagyis szégyenkezésre semmi ok) van-e nagyobb öröm annál, mint hogy A. végre hazajött? és nem tart engem visszataszítóan kövérnek? (mert ha annak tartana, egészen biztosan nem hozott volna nekem a születésnapomra 3 kg (!) svájci meg belga csokit annak tudatában, hogy bizony, meg fogom enni. jó, nem egyszerre mindet, de előbb-utóbb megeszem. naná.) és hogy még belga sört is kaptam? vagy hogy V. második lett a szavalóversenyen? és az, hogy a nemszeretem könyveimet jókra csereberélem? jó, én belátom, hogy egyik sem világra szóló esemény, de azért az öröm az öröm.

még akkor is, ha néhány csepp üröm is vegyül bele: szegény A. lázasan jött haza és köhögve. és nekem alig egy éjszakámba telt, hogy elkapjam tőle. úgyhogy most járványügyi okokból elkerüljük egymást a házban. (teát azért viszek neki)

Vannak itthon töretlenül támogató hívei

Mint tudjátok (vagy mint nem), A. elutazott idegenföldre. Ma már hazajön, úgyhogy ma már nem szomorkodunk annyira, estére pedig egész komoly örvendezés várható. De ez csak a körítés.

Mi úgy szárítjuk a törülközőinket, hogy a kád felett jó magasan van egy rúd (hívhatjuk zuhanyfüggönyrúdnak, bár nincs, nem volt, és sosem lesz rajta függöny), erre a rúdra csavarjuk - dobjuk fel a vizes törülközőinket. Sajnos teljesen átlagos méretű kádunk van, semmi úszómedence, és a rúd is ehhez illő hosszúságú, mondjuk épp 2 méter (mint a szegény kis fürdőszoba maga). Nos, egészen gyorsan, fárasztó fejszámolás nélkül is kijön, hogy nagy méretű törülközőből nem fér el egymás mellett négy kiterítve a rúdon. Ami nem nagy tragédia, mert gyűrötten is tökéletesen megszáradnak reggeltől estig és estétől reggelig is - és jóval több szabad levegő éri őket gyűrötten is, mintha fogasra akasztanánk. Ennek ellenére A. mindig nagyon precízen kisimítja saját óriástörülközőjét, így a mi hármunké eleve nem fér el kisimítva. De mint már mondtam is, ez egyáltalán nem gond.

Most viszont, hogy A. egy hete nincs itthon, azt látom, hogy a törülközője (ami még tiszta, de az utazása előtt hordott pizsamáját sem mosom ki, míg nem jön haza - nevezzük akár babonának a dolgot) most is mindig gyönyörűen simán terpeszkedik a rúdon, míg a mieink, amiket azalatt is használunk, míg ő távol van (igen, szomorúságunk kimerül némi szívtájéki fájdalomban, de nem téptük meg a hajunkat és koszossági fogadalmat sem tettünk), szóval, a mi nedves törülközőink továbbra is hurkában csoportosulnak A. zászlóként kifeszített hatalmas fürdőlepedőjének egyik vagy másik oldalán.

Na, erre mondom én, hogy vannak itthon hívei.

két szál

pünkösdrózsa még nincs, de hóvirág igen - eddig mindig csak egy szálunk volt, úgyhogy ez hatalmas gyarapodás!

Elolvastam Albert Schweitzertől az Egy orvos az őserdőbent. Épp száz éves a könyv - sok tekintetben megdöbbentően régi, szóhasználata, sok esetben a világlátása régebbinek tűnik, mint 100 év (hiszen az most volt, akkoriban születtek a nagyszüleim!) - más tekintetben viszont végtelenül felvilágosult, különösen azok a részei, ahol Schweitzer korrigálja saját korábbi ismereteit a tapasztalatok alapján - és mindvégig nagyon emberi és elképesztő, hogy mi mindenre képes valaki a saját erejéből, idejéből, pénzéből - hogy a saját elvárásainak megfeleljen. Egyszerűen bámulatos. Vékony kis könyv, néhány órás program. De maradandó élmény. Odaadtam Á.-nak is.

És erről eszembe jutott (ki tudja, miért) Elias Canetti önéletrajzi trilógiája (A megőrzött nyelv, A hallás iskolája, Szemjáték) - majd egyszer újraolvasom. Javaslom nektek is.

Ma végre-végre hazajön A.!!!!! V. pedig szavalóversenyen indul ma.

a műszaki Nobel várományosaként

V. hazahozott tegnap egy libafejet formázó aprócska gumipendrájvot, amire a barátnője azokat a divatbemutatós képeket töltötte fel, amiket a hétvégén együtt csináltak nálunk. És természetesen V.-nek is szüksége van a képekre. Majd letöltjük, ha apa megjön - sóhajtotta. Anyukám ráerősített: Igen, apa nagyon okos, tudja, hogyan kell majd csinálni! Már csak két napot kell várnod. Ekkor közbeléptem: Egy pendrájvról azért még én is le tudom szedni a képeket, nem gondoljátok? Anyukám: bocsánat, nem tudtam, hogy te is értesz ezekhez a dolgokhoz! V.: mamikám! mamikám! tényleg? tényleg le tudod tölteni te is? jaj, de okos mamikám van nekem! (és boldogan táncra perdült).

Fontos tanulságként azt vonom le, hogy ezentúl majd pendrájvokról töltögetek le képeket (még akár e-mailt is küldök megadott címre, vagy keresek valamit a google-on) - mert egyéb, általánosnak nevezhető tevékenységeimmel (főzés, mosás, takarítás, olvasottság, kézügyesség, türelem, széles körű tájékozottság a társadalomtudományokban és egyéb, hétköznapi dolgokban) nem szoktam ilyen lelkes ovációt kiérdemelni sem V.-től, sem az anyukámtól.

A divatbemutató képeiből csatolok néhányat - bizonyítandó, hogy még erre is képes vagyok! Pendrájvról le, blogba fel - univerzális műszaki tehetség vagyok!

 A divatbemutató célja, hogy legyen honnan ötletet meríteni jelmezhez.

boszorkány

báli ruha?

hastáncosnő

vízhordólány

karatés

gazdag úrinő (kurva?)

nyersételszakács

orvos térdkalapáccsal? vagy ricsés bankrabló?

menyasszony

indiai menyasszony (V. kedvence)

iskolaigazgató

pompomlány

csipkeruhás nő

lovas amazon

takarítónő? hajlkétalan?

elegáns koktélruhás nő

(a feliratokért én egy személyben vállalok felelősséget, nem tudom, ők mit szerettek volna ábrázolni)

nem térek magamhoz

Ugye, ma, február harmadikán nagyon szép, meleg idő volt? Szinte tavasz? Az jó, mert Á. ma vizes fürdőgatyában jött haza az iskolából (járnak úszni). A többi holmiját, vagyis a tornazsákot, papucsot, úszószemüveget és törülközőt ottfelejtette az uszodában. Ja, meg az alsógatyáját. Vagy valahol másutt. Nem emlékszik rá. Szerintetek kapjak idegbajt vagy egy nemnormális bőven elég egy négytagú családban? De legalább értitek, miért őszülök rohamosan az amúgy elegáns világosbarna hajfestékem alatt...

korral jár

Felhívott a tesóm, és a boldog születésnapom mellé azt is mondta, hogy elmegy majd Á.-ért a vasútállomásra és hazahozza - ami nagyon jó, mert egyrészt igen megtisztelő, hogy az én kedvemért csillogóba öltözött az ország, ágastul - bogastul, aszfaltostul, másrészt erősen törtem a fejem, hogy a direkt nekem ajándékul rendelt országos csúszkálás rám eső részét milyen öltözékben merem végrehajtani - avagy inkább éjszakázzon-e Á. valamelyik nagyobb pályaudvaron, végül is pizsama meg fogkefe van nála. Esetleg végső soron jöjjön-e haza egyedül a bőröndjével (bár ez nem az a vonal, ami felénk vezet, így ismeretlen számára az út, de nyilván képes rá, és végül is még mindig egészségesebb tövig rágni a körmöm, mint eltörni valamimet, amim amúgy sem működik, vagy akár valamimet, amim még igen). Szóval, azt mondta a tesóm, maradjak csak itthon nyugodtan, majd ő hazahozza. Hurrá, megkönnyebbülés. És elmondtam, hogy Á.-t a kis kék bőröndjéről fogja felismerni. (Ennyit változott volna két hét alatt? - kérdezte a tesóm meghökkenten) Jaj, dehogy - pironkodtam. Aztán még az is eszembe jutott, hogy de egy valamit mégsem mondtam meg a tesómnak. És külön figyelmeztettem arra is, hogy a közel 160 cm-es Á. számára már nem lesz szüksége gyerekülésre. A tesóm azt mondta, ezt is tudta. Persze, ő még fiatal.