megjegyzéseket tesznek rám

1.
A turkálóban (tudjátok, ahová azért megy be az ember, hogy különleges, egyedi és olcsóbb ruhákat vegyen magának, esetleg használtan) ülök a széken és cipőt próbálok. A cipő szép, makulátlan, vadonatúj (használt cipőt én nem szoktam venni, egyrészt túl nagynak tartom az egészségügyi kockázatát, másrészt egy használt cipő ritkán elég szép ahhoz, hogy belebolonduljak - és egyébként a turkálókban vásárolt ruháimnak legalább a 80%-a is bolti új, eredeti bolti papír címkékkel) - szóval próbálom a zsír új bordó Hotter bőrcipőt, amikor elmegy mellettem két nő, vélhetően anya és lánya. A lányka is inkább negyvenes már, mint kevesebb - kicsit lassít mellettem (a turkálóban!) és jó hangosan így szól a másikhoz: Milyen szánalmas dolog turkálóból cipőt venni! Egyszerűen szánalmas! Nem gondolod? - aztán tovább mennek. A  jobb fele egy icipicit szorít, de megvettem, nagyon bízom benne, hogy kitágítható.

2.
Képzést tartok egy csoportnyi ismeretlen embernek. Mielőtt dolgozni kezdünk, megtanulom a nevüket (fénykoromban első hallásra akár ötven név is ment, mára azért örülni szoktam, ha nincsenek többen harmincnál) - ezzel mindig szerzek egy kis azonnali helyzeti előnyt magamnak, mert a többségük nem hiszi magáról, hogy érdekelni fogja mindaz, amiről beszélünk, de ha az előadó ennyi nevet meg tud jegyezni, mint valami cirkuszi mutatványos akkor hajlandóak figyelni az elején (aztán persze érdekli őket). Egy hatvan év körüli Laci nevűt különösen lenyűgözök, annyira, hogy aztán este is csak velem akar beszélgetni. Nem nyomul, nem felszedni akar, őszintén csodál, bámul, felnéz rám - és mesélni akar a munkájáról (végül is munkaügyben vagyunk ott mindketten). Meghív egy sörre, amit (bár többnyire nem szoktam elfogadni) most elfogadok - aztán mesél: hatalmas gépekről, nehéz fémmegmunkálásról, munkatársakról, feladatokról  - hosszan, és meglepően érdekesen. Aztán azt mondja: "Tudod, meg kell mondjam, hogy nagyon szimpatikus vagy nekem... nagyon okos vagy te nő létedre, és hát a feleségem is épp ilyen alkat, nem tud lefogyni ő sem, próbálkozik, de nem megy neki... szerencsére... biztosan te is szenvedsz, de nem kell folyton szenvedni meg sanyargatni magad, mert igazán gyönyörű idomaid vannak" (ez pont az a mondat, amin akár kurvára meg is sértődhetnék, mi köze a mindig is utált gömbszerű idomaimhoz, a sikertelen fogyókúráimhoz, nekem meg a feleségéhez, vagy akár őhozzá - de annyi igazi kedvességgel és valódi csodálattal a hangjában mondja mindezt, hogy vérig sértődés helyett inkább elröhögöm a dolgot)

Munkaügyben zargatnak (ez most egy egészen másféle érzés)

Én időben elküldtem a szépen megkomponált választásaimat:

1. nap ebéd:
Tiszai halászlé harcsatekerccsel és haltejjel
Juhtúróval töltött gombafejek sajtmártással és párolt rizzsel
Karamellben párolt körte fagylalttal   
     
2. nap ebéd:
Vargányakrémleves juhtúrós fánkkal                                     
Filézett fokhagymás pisztráng, vajas burgonyával és remulád mártással
Fagylaltserleg mézes gyümölccsel


De ezek a kedves ügyfelek nem hagynak élni, írtak már fb-on is , hogy adjam meg a telefonszámomat és most hívogatnak, míg fel nem tudom venni. Végre fel tudtam. Azzal vádolnak, hogy akadályozom a gördülékenységet. Jaj, miért? - kapok a fejemhez. Mert nem választottam előételt. Sok lesz az - mondom (eléggé lanyhán és el nem tökélten) Mindenki kért, neked is jár - válaszolja a hívó fél. Megadom magam - megadom a választott előételek nevét is (az étlapon szereplő sorrendben):

Füstölt lazac salátaágyon kapros öntettel
és
Sültpaprika vargányás sajtkrémmel töltve

Most aztán izgulhatok, melyik nap melyiket kapom. (Nagyon várnak - mondja még)

Munkakapcsolat

El tudok képzelni olyan munkakapcsolatot, amelyben teljesíthetőek, vagy legalábbis megpróbálható a teljesítésük az alábbi (a napi rutinból random kiragadott) aprócska igényeknek:

"GyémántJózsi egy héttel a végső határidő után jelentkezett, a megadott e-mail cím helyett nálam telefonon, ugye, még be tudod tenni? Én már megígértem neki, hogy igen!"

"ezt most azonnal kéne elintézni" (vasárnap reggel 7 óra van - és nem a sürgősségi osztályon dolgozom)

"Hívd már fel azt az embert a rendőrségtől/vasúttól/oktatásügytől/egészségügyből (szabadon választott, nem jól körülhatárolható, de legalább nagy tömeg), tudod, azt amelyik hol is van? Egerben? vasgy Pécsett? Vagy Szeged... vagy valahol ezek felé...  tudod... az a beesett arcú, nagy bajszos, olyan vadászkalapban jár, na.. na, te biztosan emlékszel rá" (de nem emlékszem, többnyire sosem láttam, mert én nem voltam ott)

Szóval, én egészen extrém körülmények közt is tudok dolgozni, feltéve, ha... feltéve, ha a kérésekhez szemkontaktus is tartozik... legalább néha... úgy évente egyszer-kétszer. Vagy ha valaha is hallottam volna cserébe azt, hogy köszönöm, szuper vagy (nem, nem vagyok... de azért  időnként jólesett volna). Vagy ha megkérdezem két hét kórházi bentfekvés után, hogy "hogy vagy?" - akkor nem az a válasz rá (szemkontaktus nélkül, persze), hogy "Nem érünk rá fecsegni" (és nem, egyáltalán nem akarok barátkozni én sem, nem vagyok saját rosszakaróm - csak volt gyerekszobám)

próbálom megszokni a gondolatot

(a tényt)
hogy az én szüleim is halandóak

iszonyatos félelemmel tölt el ez a gondolat
a félelemtől pedig kétségbeesett, szomorú, dühös és bizonytalan leszek, megbénít

azt akarom,
azon dolgozom (gőzerővel)
hogy csak szeretettel töltsön el
hogy ne utólag kelljen szégyellnem magam, hogy nem tettem meg mindent

A környezettudatos gondolkodás parnasszusi szintjén állva

egy gondolat bánt engemet (pillanatnyilag): idehoztam az irodába egy csomó nyers zöldséget (répa, karalábé, uborka), héjastul, mivel otthon nem volt rá időm, hogy megtisztítsam őket - most pedig fáj a szívem, hogy a drága komposztalapanyag hullik bele a papírkosaramba és háztartási vegyeshulladékként végzi.

(bezzegarravoltidőm, hogy otthon finom karalábélevest és túrógombócot főzzek a többieknek - mert komolyan, a kajarendelésnek még a halvány, kósza gondolata is olyan mértékben tölt el szorongással, hogy inkább főzök reggel hatkor, mint azt meglépjem (totál sznob hülye vagyok, nem kérdés))

Aranyos családi kör

1.
Hazaértem a szülőiről, aminek tiszteletére kipingáltam a szememet. Megérte, szóvá is tették, milyen szép. Itthon végighevertem A. dolgozószobájában az ágyon és elkezdtük végigbeszélni a napot. Ekkor érkezett meg Á.: Hát te? megvertek? - kérdezte Á. ( úgy értem, Á. kérdezte tőlem - eddig ez inkább fordítva szokott lenni) Engem? miért? - csodálkoztam. Egy nagy monokli van a szemed alatt... behúzott valaki? - kérdezősködött tovább. Jaaaaa! - kapcsoltam végre - biztosan csak a szemfestékem kenődött el. Ja - mondta (csalódottan) - azt hittem, tüntetni voltál valahol.

2. A. is beszámol a napjáról - összefoglalva ennyi: főnöke, Michael egy barom. Miközben mesél, berobban V. is - és hallja ugyan, hogy A. épp morog, de csak megkérdezi, hogy hol a cica. A. - megszakítva saját magát (ezt utálja!) válaszol V.-nek: a macska egész nap a nappali asztalán hempergett, aludt, még horkolt is közben. V.-nek lassan leesik, hogy A. mondókájába vágott bele. Hogy jóvátegye, megjegyzi: ki kéne cserélni azt a hülye Michaelt a cicára! Jó ötlet - csak sajnos én elképzelem, hogy Michael naphosszat a nappalink dohányzóasztalán hempereg horkolva. Meg is osztom a többiekkel ezt a derűs képet - pukkadozva röhögünk azon, hogy a vörös szakállas Michael hogy nézne ki az asztalon. És apa! - kiabál a röhögéstől kicsordult könnyeit törölgetve V. - csak akkor adnál neki enni, ha rendes feladatokat osztana rád!

3.
Kevésbé vicces hogy csak a mai napon 80 (jól olvassátok, nyolcvan!)ezer forintnyi befizetni valóról kaptunk csekket, papírt, értesítést, hírt. Ja, ezek kizárólag gyerekekkel és iskolával (na jó, edzéssel is) kapcsolatos pénzek... és nincs még vége. És nem építtetünk aranyhidat egyikük talpa alá sem (tankönyv, osztálypénz, edzésdíj, felszerelés, versenydíj, önkéntes fénymásolási hozzájárulás... stb.)

az ingyenes dolgokról

Teli van szórva az ország plakátokkal, hogy mennyire klassz minden, különösen Magyarország meg az ő orrmánya - többek közt rettentő klassz az ingyenes étkezés az óvodában meg az iskolások egy részének, és van ingyen tankönyv is valakiknek (ez pont rádióhír, plakátot erről még nem láttam), meg vannak más ingyenesen megkapható ingyombingyomok is. Büszkén hirdeti a magyar állam (kormány), hogy megengedhetjük magunknak, hogy jelentős nagyságú társadalmi csoportok ingyen kapjanak dolgokat. Örüljenek neki (sőt, a plakátok szerint sokan már most boldogok), örüljünk mind. De én nem örülök. És nem azért, mert én nem kapok ingyeneztazt, hanem én kifejezetten annak örülök, hogy hála az égnek, nem vagyok én arra rászorulva. Mert nekem erről az nagy központi (és a nép számára kötelező) ingyenességről nagyon más a véleményem, mint amit ők elképzelnek és nyomatnának. Szerintem nem büszkeségre okot adó dolog ez a sok ingyencucc, a szegénységet és a központosítási törekvéseket és a hűbéri rendszer iránti elkötelezett vágyát plakátolja így ki az állam - érti, aki érti.

Aki ingyen kap dolgokat, az nem választ és nem dönt. Ajándék lónak nem nézzük a fogát. Más részeit sem nézzük. Az ajándék ló időnként szamár, nemegyszer egyenesen döglött szamár. Az ingyen kajában az van, amit mások belefőznek. Az ő ízlésük, az ő alapanyagaik, az ő döntésük (az ő szállítóiktól, az ő termelőiktől, az ő pénzükért... nem, igazából nem... a mi pénzünkért az ő kezelésükben), az ingyen tankönyvben az van, amit beleírnak. Nincs beleszólásod, ingyen kaptad. Minél több dolgot használsz az ingyenesen kapott dolgok közül, annál kisebb a választási spektrumod. És ha minden ingyen van, akkor semmi sincs, amibe beleszólhatsz. Ha pofázol, elvonjuk. És addigra már nem tudod, hol kéne mást venni, mit is kéne belefőzni, hogyan kellene valami mást írni, nem tudsz választani, mert sosem láttál mást, mint amit ingyen kaptál. Egy ideig még felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán más? Aztán már a kérdés sem. Pedig az is ingyen van.

Szeretnélek lebeszélni titeket az ingyenebédről, mert iszonyú sokba kerül.

üzenet

Kedves Laci! kedvel Saci

A türelem szobra

Ha megmintáznák a türelmet, biztosan szép macskaalakja lenne. A szép macskaalak - miképp a modell is - ülne csendben az üres tálkája mellett, csak a fejét forgatná esetleg arra némán, amerre jövök-megyek a konyhában. A szép macskaszoborba öntött türelem kivárná, amíg teákat töltök, szendvicset csinálok, becsomagolom az uzsonnákat, tágra nyílt szemmel, de csendben nézné, míg kikísérem Á.-t - és még azt is mozdulatlanul bírná, amikor befelé már egy tasakkal a kezemben jövök. Finoman megbökné a kezem a fejével, ahogy lehajolok a tálkáért, megvárná, míg kinyitom a kis zacskót. A türelem bájos macsakszobra ennél többet semmiképp sem mozdulna - de a modellnek bizony már mégiscsak sok volt a közel félórányi várakozás, két lábra ágaskodva várta a tálkát, nyeffentett két aprót, épp hogy csak hallani lehetett, aztán végül hangos dorombolással vetette rá magát a reggelire. Macskával élni boldogság.

Édes rózsám

Nem tudok ellenállni annak, hogy könnyű dolgokat kipróbáljak, még akkor sem, ha azok merőben eltérnek az én érdeklődésemtől, így talán nem is annyira egyszerűek, mint annak, aki már másképp is próbálta - mindegy is, a lényeg az, hogy ellenállhatatlanul vonzanak az új dolgok (és sok közülük később aztán váratlanul és megmagyarázhatatlanul mégis bekerül az érdeklődési körömbe). Márpedig egy csecsemőnek minden vicc új, én meg a kertészkedés terén, különösen rózsaszaporításban még az embrionális szintet is alig értem el - na de itt azt írják, hogy rózsát szaporítani igenis könnyű - szóval, nekiálltam rózsát nemesíteni gyökereztetni. Újságpapírt mindig dobnak be a kerületi ultrák - eddig legfeljebb zöldséget tisztítottam rajta, esetleg gyújtósnak használtuk a tábortűz alá, de most nemesebb feladatot szántam a heti adagnak - csapvíz is akad, nejlonzacskót is le tudok akasztani a szegről - rózsaszálakat pedig kértem anyukámtól, nála nő vagy ötvenféle rózsa. Bepapíroztam, bevizeztem, bezacskóztam - amint írva vagyon - és kitettem az előszoba egy setét zugába növekedni. Ott nálunk a kutya sem jár, sem madár, sem fehér holló - ez hosszú évek tapasztalata.

A (penészes papírkötegnek álcázott) rózsáim mára mégis eltűntek. Rögtön tudtam, hogy A. volt az, hihetetlen érzéke van hozzá, hogy számomra különösen fontos dolgokat kérdezés nélkül tüntessen el végleg a világból rendrakás címén. Inkább a komposztdobozt vinnéd ki naponta - mondtam majdnem sírva a muslincáktól hemzsegő doboz felett. Azért raktam oda, mert sötét, nyugodt, párás helyre van szükségük. Először nevetett, hogy épp olyan helyen vannak. Elég kétségbeesett és/vagy dühös fejet vághattam, mert aztán szó nélkül kiment és előkotorta a kukából a rózsaszárkötegemet. Kibontottam, hogy megnézzem, épségben vannak-e. Képzeljétek, az egyiken már elkezdődött a kalluszosodás. Azt hiszem, rózsatermesztő leszek.

(a kalluszosodásról azért érdemes azt megjegyezni, hogy én vázában már évek óta gyakran produkálom ezt a szintet (mármint a rám bízott rózsák), csak eddig mindig penésznek hittem, így nem nagyon vágtam fel vele, hogy ismét sikerült egy bizonyos időn túl is megőrizni a kapott virágot - ha lebuktam, többnyire azzal védekezem, hogy annyira ritkán kapok)

ma inkább olvastam

írás helyett
(a rengeteg takarításról - bár alig van látszatja - nem is beszélve)

én együltőhelyemben szeretem - úgyhogy ma ezt olvastam el, a héten egy másik napon pedig ezt - másképp jók, de mindkettő tetszett, mindkettő önéletrajz(szerűség), mindkettő elolvasható egy lélegzettel (bá rez az olvasótól függ inkább, én ezer oldalig többnyire egy lélegzettel szeretném - kár, hogy ritkán van olyan hosszú lélegzetnyi szabadidőm. például ma sem volt, és ezt a konyha bánja. de hát kit érdekel? ha a konyha bánja hát bánja, bánja kánya!)