Rendezvényre megyünk

A spontán összeverődő tömegnél (strand, metró, karácsonyi bevásárlás) csak a programszervezett tömeget utálom jobban (gyereknap, május elseje, céges buli, stb), mert ilyenkor még jókedvet is kell szimulálni és folyton kimutatva élvezni kell az ottlétet. Nos, egy ilyen nagyszerű rendezvényre vagyunk hivatalosak holnap - nem a saját jó szántunkból.

Hogy miért megyünk mégis? A jó viszony megtartása végett, udvariasságból, hálából, szeretetből.

Mert egy baráti család vért, verítéket, utánajárást, kérincselést, protekciót, kapcsolatokat vetett be azért, hogy minket meghívhassanak erre a zártkörű csodarendezvényre, amit a cégük szervez, főként persze a cég dolgozóinak, hogy épüljön a sok kapcsolat, és ne akkor találkozzanak először a népek, mikor egymásnak kell ugrani a cafeteria-elemek miatt. És barátaink akkor szóltak csak nagy boldogan, mikor végre sikerült, mikor megvolt a mi jegyünk is. És mi nem fanyalgunk a barátainknak, amikor ők örülnek, hanem megyünk, mint a karikacsapás.

Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: szöcskeszöktetés, bakugratás, vándorgyűlés, nagy közös éljenzések, bográcsban főzés, kötéleregetés, versenyek mindenből és mindenkinek, díjak és kupák özöne, a fülünkön ki-be folyik majd a sok koncert, a szemünkön ki-be a sok látnivaló, erőnket, ügyességünket latba vetve szőjük majd erőssé a cég szövetét, hacsak ki nem derül, hogy mi a potyautas molylepkék vagyunk e szép szöveten. És mindezt sugárzó arccal, a jövőbe néző, bátor tekintettel, lelkesedve és vigyorogva tesszük egész nap.

A. tudja, hogy mennyire viszolygok az ilyesmitől, és bár ő sem rajong értük, sőt.... csak civilizáltabb lény, mint én, megígérte, hogy ő majd minden vadulásban részt vesz a gyerekekkel, ha igénylik. Én majd a szelídebb sátrak és árnyékok felé veszem az irányt - szerencsére a hely maga régi jó ismerősünk - és csendes szemlélőként vegyülök el a sportöltözékes forgatagban. Én is abban leszek.

És a gyerekeknek két napja kiséljenzünk itthon, hogy micsoda jó lesz a buli, hogy őket már az ebben való kétkedés szele se érintse.

És talán végre vasárnap legalább egyetlen napra eljutok a Tiszához is!

Vidám nyári játékok

1.
A következő játék igen egyszerű, kellékigénye szerény, bármely korosztály játszhatja, élvezeti értéke kétes ugyan, de világosan megmutatja, ki a legény a gáton. Kiötlője a kis martine úgy 8-10 éves kora körül, játszótársa a testvére, a 6-8 éves P., a gyakran kitalált ötletes játékok dacára még mindketten életben.

A játék kizárólag nagyon forró nyári napokon játszandó, mert úgy érdekes, déli 11 és 15 óra közt, amikor úgysem szabad fedetlen testtel napra menni. Pedig ezt még mi akkor nem is tudtuk, a naptejből kétféle létezett, 3-as és 5-ös faktorszámú, kényeskedő belvárosi hölgyek részére. Mi a nagymamánknál unatkoztunk csendben a kertben, lévén a buta felnőttek sziesztáztak a házban. De az alvás a csecsemőknek való, véltük akkoriban. És mi már nagyok voltunk, nem aludtunk hát. Hanem nagyon csendben játszottunk. A fekete lópokróccal, amit a fűre terített a nagymamánk, hogy ott üldögéljünk az árnyékban. Az árnyékban üldögélés az alváshoz hasonlóképp a csecsemők és az öregek dolga. Fogtuk hát a vastag fekete lópokrócot, és egyik csücskét felkötöttük a száraz barackfa ágára, így épp a földig lógott. Aztán az első bátor jelentkező a pokróc alá állt és szorosan magára tekerte azt álló helyzetében, majd fekete bugyorként állt a tűző napon, és állt, és állt, és állt... amíg bírta. A másik résztvevő az időt mérte, hogy meddig bírja. Mert neki annál majd tovább kell bírni. Mert nyerni mindennél fontosabb!

Este boldogan számoltunk be akkor épp mentőző édesanyánknak a nagyszerű állóképesség-felmérés eredményéről. Ő megismertette velünk a hőguta szót és bemutatott egy azonnali sápadást kreolról hófehérre. Mert aznap napoztatott fekete pokróc nélkül is többeket vittek kórházba a meleg miatt. És a pokróc alatt akár 80 fok is lehetett, vélte anyánk. Mi bírtuk! És büszkék voltunk rá.


2.
Néhány évvel korábban, vagy később, vagy tán épp abban az évben augusztusban apánkkal Rómába utaztunk. 42 fokot ígértek aznapra, így apánk kissé félve, de elszántan hurcolt bennünket keresztül-kasul az örök város nyilván örök aszfaltján, mert a háromévenkénti útlevél nem tette lehetővé az apácáknál (ahol laktunk) való hűsölést. Apám rajongott mindenért, mi kicsit untuk, de mentünk. Muszáj volt. Aztán találtunk egy parkot, apánk árnyékba vetődött, mi pedig megszálltuk a csodálatos, üres, nyugati felszereltségű, tehát izgalmas, szintén gondosan aszfaltozott játszóteret, amilyenben még nemigen volt részünk. És a csillogó eszközöket váltogatva  hintáztunk meg körhintáztunk, meg másztunk meg ugráltunk egyes egyedül a játszótéren. Órákon át. Apánknak addigra jártányi ereje sem volt,  estére (azóta már ismerem, milyen) migrénje lett. Másnap pisszenés nélkül ültünk a besötétített szobában, legfeljebb újabb törülközőt nedvesíteni mehettünk ki a szigorúan sötétbe burkolt fürdőszobába. Szórakoztatásunkra a vatikáni rádió neszezett alig érthetően.

Amikor végre

Amikor végre olyan idő van, amilyennek nyáron lennie illik, akkor

- az én szabadságom letelt és egy irodában ülök egy olyan számítógép mellett, ami negyedóránként lefagy a forróságtól

 - kétségbeesetten hív fel a nyár elején nálunk nyaraló N. és D. anyukája, (aki  - hálából, hogy ideadta a gyerekeit, most megkapta egy hétre a mieinket),  hogy a gyerekek nem akarnak strandra menni, pedig ez lenne az egyetlen értelmes időtöltés ma az országban

- és hiába köteleztem beszéltem rá őket, alig/nem mentek be a vízbe!

 - amikor hazaérek, és ömlik rólam a víz, Á. megkérdezi: miért vagy ilyen vizes? esik az eső?

 - és nem készül el a körtebefőtt, ami pedig nagyon jól jönne télen, de nem visz rá a lélek, hogy egy reggeli kávéfőzésnél huzamosabb időre bekapcsoljam a tűzhelyet

 - és egyébként is sokkal jobb a kertben bámulni az egyre hosszabbra nyúló alvó macskát

- nehogy elhiggyétek, hogy "soha sincs jó idő", mert ha kissé megkésett is, de erre vártunk május óta

 - és szélről legeljetek, fának ne menjetek! mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek!

 - és ne menjetek kórházakba, még időpontra sem, mert amikor az időpontot adták, még nem tudták, hogy épp most az összes orvos szabadságon lesz, hogy a különféle speciális vizsgálatokra házon belül is hónapokkal korábban kell időpontot kérni, mert ha nem, akkor hoppon maradtál, és jegyezzétek meg, hogy amit telefonon vagy előző alkalommal mondanak, hogy hogyan járj el (kell-e számot húzni, kell-e, szabad-e vagy netán tilos kopogni, mit kell magaddal vinni feltétlenül, hogy a személyidet csak "most az egyszer, kivételesen" fogadják el arra, hogy igazold, nem más nevében szúratod meg magad), az nemcsak azzal ellenkezik, amit az ajtóra ragasztott kétszáz cetli tartalmaz, de a valóban honos gyakorlattal sem egyezik egyik sem. Én anno egészségügyi szervezetszociológiából írtam a szakdolgozatomat, azzal a végszóval, hogy nem minden működik optimálisan, de nyilván a dolog racionalizálódni fog idővel. Egy picike dolgot felejtettem csak el: a mondat egyik szava elé odabiggyeszteni az "ir" hangsort...

és végül

Nyíregyházára értünk, jó későn este. Én eredetileg az osztrák határhoz szerettem volna menni, részben kontrasztot néz(et)ni, részben  németül beszélő vidéken járni, mert Á. németül tanul és szeptembertől V. is azt kezdi - és szerettem volna, ha tapasztalják, hogy mire jó. A. viszont azt mondta, hogy nem hajlandó egyhuzamban plusz 500 km-t autózni mindezért, jöjjünk haza, csomagoljunk ki, aztán induljunk tovább. Én viszont erre nem voltam kapható, ugyanis ha hazajövünk, nincs az a hat lovas szekér, ami A.-t elhúzná az időközben beérkezett munkák elől. Úgyhogy egy nagyjából útba eső hely kellett, hogy azonnal oda mehessünk. Szoktam néha Nyíregyházán is dolgozni, amikor persze sosincs időm másra, de mindenki azt mondta az ottaniak közül, hogy az állatkert is, a strandok is szuperek. Úgyhogy lett Nyíregyháza.

Azt kell mondanom, szinte minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat (kávét csak egy helyen tudnak főzni, ott  viszont tényleg jót).

Első napra strandot terveztünk, csúszdásat, hullámosat. V. kedvéért, mert imádja az ilyesmit. Felkeltünk, összecsomagoltuk a minimálöltözékünket, és odasétáltunk a strandhoz, nyitás után jó fél órával. Beálltam a nyáj mögé birkának  sor végére. Á. inkább a parkban bóklászást választotta, A. és V. pedig a körülnézést. Így aztán én tudtam meg legelébb, mintegy fél órás sorban állást  követően, hogy teltház van, nem engednek be senkit.

Kicsit elszomorodtunk V. olyan hisztiben tört ki, hogy bármely dackorszakos kétéves irigykedve bámulta volna, és közölte, hogy ő akkor is bemegy. És nem jön velünk sehová, mert tönkretettük a napját, sőt, az életét is. Együttérzően bólogattunk, és megígértük, hogy délután visszajövünk. V. közölte, hogy egy tapodtat sem mozdul, főleg nem velünk, mert mi vagyunk a hibásak. És nem jött. Kétévesen sem volt könnyű vele, de akkor végszükség esetén felkaptuk és vittük. Most legfeljebb végighúzni tudtuk volna a parkon, de öregnek és végtelenül tehetetlennek éreztük magunkat minden ilyen játékhoz. Olyan vacak dumákkal próbálkoztam - V. teljes megvetésétől sújtva - hogy a napunk olyan lesz, amilyenné mi tesszük, meg hogy találjunk ki más programot, csak rajtunk múlik, jó lesz-e a nap vagy sem...

Nem rajtam múlott, ez Nyíregyháza varázslata volt: mikor már azt hittem, menten agyoncsapom V.-t, mert utálok hiába szépen beszélni, megláttunk egy erdei kalandparkot. Szinte üresen. Nem néztük, mibe kerül (megfizethetőnek bizonyult egyébként), már be is utaltuk őket. A hisztis, soha többé semmit sem akaró V. és az állítólagosan tériszonyos Á. egyforma örömmel kúsztak-másztak, csúsztak a köteleken, és végre béke volt. Mi A.-val egy ideig fényképeztük őket, aztán lerogytunk egy árnyékos padra.

 Jó két óra múlva az éhség lecsalogatta a fáról a hobbitkölyköket (reggeli, második reggeli, ebéd, estebéd, vacsora, pótvacsora, harmadik vacsora...) Valami evős helyet keresve (bolt nincs, éttermek vannak) rátaláltunk a Tófürdőre is, ami - mint kiderült - nem a strand, sem az élményfürdő... és gyakorlatilag üres volt. Nem volt zárva, nyitva volt üres. Hangulatos tó, retrocsúszda, a tó partján csepegtetős várnak való homokos iszap, meleg vizű gyógymedence, kis gyerekmedence. Ebéd után azonnal bementünk, és zárásig ki sem jöttünk. Á. végig várat és öblöt épített, V. úszott és csúszdázott, én a meleg vízben gyakoroltam az ízületfájós öregasszonyszerepet - meglepően élethűen, A. pedig bámészkodott.

És olvastam, a Csíkszentmihályi kreativitást. Még nem végeztem vele, és ennek z időhiányon túl még egy oka van: a fordítás. Mindenképpen respektáland, teljesen érthetetlen, és felesleges, ha egy magyarul nem jól beszélő ember veszi a fáradságot és könyvet fordít. Reméljük, anyukája megdicsérte az igyekezetét. De bakker, van (kéne, hogy legyen) a könyvnek olvasószerkesztője, nyelvi és szakmai lektora. Az nem olvasta el? A könyv érdekes. Nem egy tudományos könyv, de érdekes. Viszont a magyar szöveg bosszantóan pocsék, és nemcsak az elütések, betűkihagyások miatt, hanem a nyilvánvaló félrefordítások és a magyar nyelv logikáját, pláne hogy szépségét nélkülöző szövegtákolás miatt is. Elolvasom azért, mert érdekel. De lehet, hogy közben megüt a guta.

Aztán voltunk még az állatkertben, ami még annál is szebb és jobb, mint amilyennek az elmesélések alapján képzeltem. Nyitástól majdnem zárásig voltunk ott, és nem láttunk még mindent. Mondjuk, mi A.-val egész életünkben nem kaptunk annyi bolti nyalánkságot (kürtős kalács, jégkása, bolti ebéd, bolti innivaló), mint amit a gyerekek elkértek annak fejében, hogy hajlandóak legyenek végigkísérni minket a napon, de szerencsére így nem alig hisztiztek.

Mondjuk így: aznap már nem. Mert másnap arra ébredtünk, hogy V. sír, Á. pedig azt magyarázza neki teljes meggyőződéssel, hogy megérdemelte a rugdosást, ami egyébként sem fájhatott neki. Mikor rászóltunk, abbahagyta ugyan a rugdalást, de velünk is vitába szállt, hogy V. milyen rossz karatés, nem tud rendesen célozni, ereje sincs - van neki, csak jószívű, ráadásul azt tanulják, hogy hogy ne ártsanak másnak, mondtuk, de Á. okoskodott tovább. V. pedig új sírásba és egyúttal a múltkori kétéves műsor helyett felnőtt női hisztibe kezdett: felöltözött, megállt az ajtóban és közölte, hogy többé nem él velünk egy háztartásban, amennyiben nem szabadulunk meg Á.-tól azon nyomban: Vagy ő, vagy én! Többet nem szívok egy levegőt vele! És persze vigasztalni sem hagyta magát, dacosan csapkodott, majd mikor azt próbáltam elmondani neki, hogy noha haragszunk Á.-ra és ezt meg is mondtuk neki, nem óhajtjuk nélküle tovább élni az életünket, mert ő is a gyerekünk és őt is szeretjük - na, innentől kezdve V. valódi fúriaként viselkedett, és azt mondta, hogy a "szeretjük Á.-t" állítás egyben magában hordja a "nem szeretjük V.-t" állítást, csalódott bennünk is és megy. És bevágta az ajtót és elment. Én meg hálóingben utána - mert itthon is azért kell zárnunk az ajtót, mert V. a vakmerőségig bátor és makacs és tényleg világgá megy. Amitől én félek. Visszahoztam. Rúgott, karmolt, harapott. Visszaérve azt láttam, hogy Á. békésen olvas, mint aki semmiről sem tehet. Megparancsoltam neki, hogy azonnal ágyazzon be, mindkettejüknek... és vigye ki a kávés- meg a kakaóscsészéket és hangos köszönjük! kiáltással adja oda a recepciósnak. Á. számára már az is nagyon komoly büntetés, ha neki kell V. helyett megcsinálnia valamit, pláne, hogy V. ugyanakkor semmit sem csinál, csak a sarokban térdel arccal a sarok felé - azaz Á. értelmezésében jogtalanul és pofátlanul pihen. Kivitte a csészéket nagy bőgve... és nem jött vissza. Addigra már felöltöztem, mentem körülnézni, Á. sehol. Attól, hogy ő megszökik, kevésbé szoktam tartani, mert nem túl bátor - épp ezért viszont nagyon megijedtem, hogy sehol sem látom, pedig az útra is kimentem, sehol. Reméltem, hogy nem az erdőben bolyong. 10 perc múlva jött be - a panzió közös mosdójából, addig őszültem megint egy sort. Mint láttam, Csíkszeredában még van az én hajszínemből néhány doboznyi.

Ez a reggel azért elgondolkodtatott azon, hogy vajon akkor pihenjük-e ki a leginkább magunkat és az okozza-e a legtöbb örömöt, ha a gyerekekkel együtt nyaralunk, vagy az, ha vágyakozva gondolunk rájuk, békésen iszogatva a kávénkat egy teraszon, majd szeretettel gondolunk rájuk egy kisváros főterén, ahol nem veszünk jégkrémet, vagy nevetve gondolunk rájuk egy hegy tetején vagy a tengerparton, anélkül, hogy félméterenként leülnénk, vagy a nyakunkba gyerekeket ültetnénk, míg a drága kis tündérpalánták otthon vakációznak a szép kertünkben...

Summázat: nagyon jó volt. Csak rövid, már ahogy az a nagyon jó nyaralásokkal lenni szokott. A legfőbb jóként megvan az április végi színem, sőt, talán már néhány nap a májusiból is, igyekszem még fejleszteni. És így, néhány nappal a hazatérés után már csak 5-6 mosás van hátra ahhoz, hogy visszatérjünk a normál kerékvágásba (de bevontam a nem velünk nyaraló ágyneműket is), és már csak két-három csomag nincs kipakolva. De már van körténk a körtebefőtthöz, meg elképzelésem a hétvégi nagy lecsóbefőzésről.

Csak annyit mondhatok,

hogy nagyon, nagyon-nagyon irigylem azokat, akik ezen a héten (is) szabadságon vannak! Pláne azokat, akik a Tiszánál, ahová én idén nem jutottam el - elképzelni is nehéz! - a  hideg miatt.