felkerül a pont az i-re

a korona a fejre tüdőre

a kullancs a térdhajlatra

 - tudtam, hogy szeretnék még néhány dologra figyelni a folytonos kézmosás,  mindent fertőtlenítés,  ruhacsere, táskamosás, senkihez nem közelítés, mégis mindent beszerzés, családot jól tartós, munkát jól végzős, szemmel verést nem engedős napi rutinok mellett - igen, ezek épp az apró, de annál gusztustalanabb kis lények, a kullancsok voltak

Lesz még nyár?

Erre vártam egy hete minimum, hogy jelentsék be, hogy bezárják az iskolákat, karantén lesz, itthonmaradás. Mármint a gyerekeknek. Meg A.-nak, aki home officeban nyomta eddig is. Én egy kicsit tudok itthonról dolgozni, de korántsem mindent. Nem vagyok megkönnyebbült. A drukk, hogy zárják be végre, átfordult masszív szorongásba. A szüleim sorsa. A gyerekek sorsa - Á. ugye elvileg a tavasszal kezdi az érettségit. A ballagás - gondolom - elmarad. Kisebb gondunk is nagyobb annál - de azért mégis. A szociális életük egy része az iskolában, mint térben zajlik. Zajlott. Két szerelmes kamasz. Két aggódó kamasz. A szkeptikus A. A szorongó én. Három, esetenként négy ember összezárva. Itt azért van tér, vagy legalábbis van mindenkinek becsukható ajtaja. Van kert, van macska. Sokan nehezen fogják bírni összezárva. A szüleimet rávettem, hogy ne kóricáljanak. Csak kenyérért sem kell beutazni Budapestre. Otthon kell maradni. Hetekig. És lehet, hogy nem fogunk találkozni soha többé egy ideig. Zakatol az agyam. Betegség, halál, munka, iskola, érettségi, tavasz, nyár... meg hogy mit főzzek? Hogy nekem kell minden áldott nap négy emberre főzni? Vásárolni ki fog? Szájmaszkban? Mit nem fertőtlenítettem le eléggé? Mi van, ha már elkaptuk? Egyik nap sem fogom tudni, nem én hozom-e haza nekik. A szüleimet nem merem meglátogatni. Miért, miért, miért ilyen kibaszott seggfejek az emberek? terrorizmus, háború, haditechnika, vírusok, békétlenség, tömeg, gyűlölet, öldöklés, stadionok, kisvasút... minek? Nem lehetne, nem lenne jó (tudom, gyermeteg és utópisztikus és szentimentális) békében élni? Harácsolás nélkül? Koronás pestisjárvány nélkül?

mennyire szánalmas, ahogy vesszük a lisztet

mennyire szánalmas, ahogy - ha alkalmatlan, suta eszközökkel is - próbáljuk menteni az életünket. Végtére is minek? Túlnépesedtünk, eltunyultunk, a szüleim öregek, én magam sem vittem véghez nagy tetteket ezidáig - és feltehetően ezután sem fogok, nem vagyok pótolhatatlan sehol (leszámítva a szűk környezetemet, mert nekik azért igen) - és mégis, ilyen marhaságokon jár az eszem, hogy hogyan élhetnénk túl.

Gyakorló hipochonderként köhögni kezdtem. Hétfőn járt nálam egy (kissé beteg) ügyfél, akiről később kiderült, hogy közvetlen rokona valakinek, aki egy légtérben dolgozik azzal, aki miatt lezártak egy irodaházat. Most, hogy írok, a fejem is fájni kezdett. Mondom, gyakorló hipochonder vagyok, mesterfokozat. Mostam-e kezet elégszer? Mostam-e kezet mindig, mielőtt bármihez hozzáértem volna? Hát, nem. Pedig jóval többször, meg fertőtlenítő is van nálam, meg amúgy sem vagyok teljesen elhanyagolt. De persze mégsem. És kívülről nyilván szánalmas a sok liszt, a cukor, pláne a nyígás. De belülről őszintén félek.

paradox gondolatok

Majd ha vége a vírusnak és mind meghaltak*, akik kiröhögtek amiatt, hogy tarhonyát** vásároltam, de én*** életben maradtam****, akkor majd én fogom a képükbe vágni, hogy lám-lám, igazam volt, helyesen cselekedtem***** és ti ostobák voltatok, úgyhogy most magatokra vessetek, amiért meghaltatok, ráadásul jöttök egy bocsánatkéréssel is. Aztán kiengesztelődne mindenki, ők szépen leporolnák magukról a koporsókat meg a földet, én főznék egy jó olajos-cukros tarhonyát******, megvendégelném a sok kis hülyét, folyna a sárga lé******* hencidától-boncidáig, és élnénk********, míg meg nem halnánk

* éhen vagy fertőzésben

** ami elfogyott! - de van még rizs és cukor meg olaj

*** és mindenki, akit ismerek, sőt, még azon túl is

**** a tarhonyának, az olajnak meg a cukornak köszönhetően

***** és a cukor meg az olaj nem kér kenyeret, ha mégsem kell, majd elfogy máskor

****** mert maradna annyi

******* itt a levesre szoktak gondolni, de nekem mindig a sok pisi jutott róla eszembe és nem értettem, miért muszáj a lakodalomban az utcára pisilni... nem is vágytam lakodalomba soha, olyan büdöskés dolognak éreztem
******** mint Marci Hevesen

Oda a fatalizmus

anyukám mára beteg lett

addig éltek, míg meg nem haltak

Vírus van. Sok mindent tönkretesz - többek közt az ünnepélyes diplomaosztóm sem lesz megtartva, és persze nyilván egy buta kis selyemmajom vagyok, hogy ilyen vén fejjel sem tudom ezt elengedni - de az a a helyzetet, hogy - mint már írtam - még soha egyetlen diplomaosztómon sem volt jelen senki a szeretteim közül* Ezt egyszerűen nem bírtam még feldolgozni**. Írtam már talán azt is, hogy utána elmegyünk ünnepelni az étterembe. Csakhogy nem lesz utána. Diplomaosztó volt, nincs. Eltűnt, megette a vírus. Nem lesz. Egyesével szabad bemenni, ha valakinek kell a papír a zabhegyezéshez*** - nekem kell, úgyhogy majd beslattyogok. Szóval akár jók lesznek a megrendelt ruháim, akár nem, már mindegy, mert ünnepség nem várható. Már a március tizenötödikéket is lefújják - mondjuk ott épp nem vagyok érintett. És akkor most felmerül kérdésként, hogy lefújjuk-e az ünnepi étkezést is. Mert hogy annak a diploma ünnepélyes átvétele lett volna az apropója. Hogy eljönnek a szüleim, megnéznek és életükben először és utoljára büszkék rám. Mit mondjak most nekik? Hogy ne jöjjenek be a városba  a kinézett étterembe semmiképp, mert veszélyes lehet rájuk nézve? Mikor érdekelte az őket, hogy én mit mondok? Mikor érdekelte őket bárki más? Ha ők jönni-menni akarnak, akkor ők jönni-menni fognak, mindhalálig. Talán ez lesz számukra az utolsó együtt töltött vacsora. Akkor jól választottunk, mert exkluzív meg minden. Nincs arra semmiféle garancia, hogy túlélik a következő hónapokat - még vírus nélkül sem. Vírussal pláne nincs. Nincsenek jó állapotban - apámnak mostanában volt légszomjas tüdőgyulladása (de megmentették), anyukám csak elfogyóban van, mint a hold, vagy mint a tudós macskája. Akkor miért ne vacsoráznának előtte egy jót velünk? Búcsúvacsora - aztán lesz, ami lesz. Kissé fatalistának képzelem most magam a szüleim tekintetében. Nem tudom őket semmiben megakadályozni, nem tudom őket semmitől megvédeni - leginkább önmaguktól nem - nem vagyok nagyobb befolyással az életükre, mint bárki idegen - ők mindig is a maguk feje után mentek (igaz, nem is szoktak mást hibáztatni akkor, ha elbuknak). Szóval, elmegyünk vacsorázni, aztán lesz, ami lesz. Ha más nem, legalább vidáman nyammogva emlékszünk majd rájuk. Vagy ők ránk - mert ki tudja, mi fog majd történni végül.**** Vettem is egy csomó immunerősítő vitamint, néhány fürt banánt, némi lencsét és rizst a rosszabb napokra*****, meg egy kis csokit szomorúság ellen.

* leszámítva azokat, akiket az adott (mindenkori) felsőoktatási intézményben ismertem és szerettem meg - de ezek közül soha senki nem avanzsált családtaggá, megmaradtunk mindig haveri szinten

** na jó, azért nagyjából helyén kezelem az ügyet, csak szeretek nyígni rajta

*** ne nézzük le a zabhegyezést! Kukutyinban például egyenesen vezető iparág.

**** legszívesebben persze napokig zokognék keservesen és azt üvölteném, hogy a kurva anyátokat, nyomorult vírusok, és hamut szórnék, meg villámokat meg köveket - de mire lenne jó mindez? (amúgy ismét beteg vagyok, a fülem, a hajam, a torkom - borzasztó!)

***** mert a múltkori nagy felvásárlásom már erősen apadóban van (a paradicsomos tarhonya - ha emlékeztek), úgy tűnik, még túlélőkészletet halmozni sem tudok rendesen

Sajnálattal közöljük, hogy

Lefújták, elmarad, újratervezik, máskor tartják meg, nincs lehetőség, a körülményekre való tekintettel, kérjük szíves megértésüket, minden külön értesítés helyett, majd értesítjük

Patyomkin várost felzabálta a pára

- de hát már Petőfi is megmondta, hogy a víz az úr, a halmazállapot változásainak követése pedig alsós tananyag. Most erősen vintage kinézetű a konyhapult. Nem csúnya, csak használhatatlan - úgyhogy ellátogattunk A.-val az ikeába egy jó koronavírusért konyhapultért és mosogatógépért. Vettünk is rögtön*, meg minden mást is. Most még azon gondolkodunk, hogy az eddigiekhez képest szinte már elenyésző** összegért csináltassuk-e újra a teljes alsó szekrénysort, mert az ikea azóta méretet váltott és a 30 cm már 30,1 cm, nem pedig 29,3 cm. Még felmérjük, megéri-e erre a kisidőre. Adele nem jön hozzánk, mert lefújtak minden külföldi csereutat - ami V. számára szomorúbb, hogy ő sem mehet Olaszországba tavasszal. Én kissé megkönnyebbültem a központi lefújás miatt, jobb, mintha én nem engedném és velem veszne össze. A helyzet persze amúgy sem megnyugtató, én nem bírok ilyen fenyegetésben élni*** - aggódom a szüleimért (és a gyerekekért és A.-étr és magamért, aki még mindig nem gyógyultam meg teljesen, az állkapcsom kattog, a hajam fáj - de persze megyek dolgozni, mert nem hiányozhatok minden héten három napot, hogy aztán kvázi tünetmentesen járjak megint egy keveset) Remélem, legalább a netről rendelt ruhák jók lesznek rám (és elég jól mutatok majd legalább valamelyikben ahhoz, hogy ne felmosórongyokba*** öltözve kelljen részt vennem az ünnepélyes diplomaosztón, ahová a szüleimet is elhívtam*****)

* úgy értem, még kétszer vissza kellett menni, meg ide is kijött egy ember, és majd hat hét múlva újra bemehetünk személyes egyeztetésre, hogy mikor hozzák ki (és szerelik be újabb vagyonokért)

** képzelhetitek!

*** úgy értem, bírok, csak nem szeretek, bár már némileg hozzászoktam, köszönhetően a tudjukkinek

**** amikor még lázadó ifjú voltam és a gimiben a nagyon sokadik beírást kaptam amiatt, hogy nem volt rajtam az iskolaköpeny (amit gyűlöltem) és mert tarisznyával jártam, ami nem tartotta stabilan a könyveimet (?), akkor a heti zsebpénzeimet összegyűjtve vettem két kék kockás flanel felmosórongyot, amire gombokat és kapcsokat varrtam és ezt hordtam köpenyként a továbbiakban, valamint vettem egy szögletes, fedeles világospiros műanyag vödröt is, amit stabil táskaként funkcionáltattam a tanév végéig. Megfelelő közegben szerintem lett volna bennem több fantázia is - ezek az egyedi kezdeményezések azonban csak méla undort váltottak ki az osztálytársaimból, támogatást nem. A szüleim a saját köreiket rótták, barátaim pedig nem voltak.******

***** még soha egyetlen rokonom sem volt jelen egyetlen diplomaosztómon sem, úgyhogy ez az utolsó esélyük, hogy ilyesmin részt vegyenek (remélem, nem épp ebbe fognak belehalni)

****** voltak, de, khm... olyanok, akik viszont már rég nem jártak az iskola közelében sem

Hulljon a mérgese!

nemén: Merre vagy?
én: Nem tudom pontosan, már a közelben kavirnyálok
nemén: Olvasd le az utcanévtáblát!
én: Nem láttam jól, túl gyorsan mentem valami Máriás Mihály utca
nemén:  Kicsoda?
én: Hülyenevű Mihály utca... de megint utcasarok jön, lelassítok, ha nem jönnek mögöttem
nemén: na? megvan?
én: Meg, egyszerűen csak Mátyás király utca