Egy apró tévedés

Szeretném felhívni az illetékesek figyelmét egy apró, de talán nem teljesen elhanyagolandó tévedésre. A budapesti tömegközlekedési cég járművei valószínűleg elég jól (ld. Bettelheim) eleget tesznek a szemétszállítás követelményeinek, ugyanakkor nem elégítik ki a személyszállítás néhány alapvető elvárását. Meglátásom szerint célszerű lenne átnézni a feladatokat leíró dokumentumokat, hátha a "t" betűk megfelelő helyeken "ly"-ra való kicserélése nyomán szükségszerűen bekövetkező szemléletváltozás kedvezően hatna az ily módon újradefiniált utazóközönségre.

Ugyanakkor lyovábbi súlyos lyévedések elkerülése végelyly szerelyném figyelmezlyelyni minden olvasómaly, hogy a fenly emlílyelyly javaslaly koránlysem oldhalyja meg a világegyelyem minden felmerülő problémájály!

Az új iskola

A tanítás természetesen az új iskolában is csak szeptember 3-án kezdődik, de úgy látszik, nemcsak ébren foglalkoztat a dolog. Mert ébren nagyon foglalkoztat: sem sötét nadrágja, sem fehér inge, sem cipője nincs még Á.-nak, pedig nagyon jól időzítettem a dolgot, már tél óta nem vettem nekik szinte semmit, hogy majd helyesen tudjuk elkölteni az iskolakezdési utalványokat, nem úgy, mint tavaly, amikor nagyon helytelenül, de kényszer hatása alatt sört (is) vettünk belőle - de úgy látom, az előrelátásom nem volt elég, mert ahol elfogadják az utalványt, ott 7000 Ft-nál kezdődik a fekete farmernadrág, ahol van 2-3000-ért is, ott az utalvány nem érvényes, ugyanígy van ing 4000-ért, utalványos helyen, de van 900-ért is, de ott az utalvány nem játszik, cipőt még nem is néztem, mert tudom, hogy attól garantáltan gutaütést fogok kapni, az meg nem hiányzik, mert még itt vannak a fejemben az agyrázkódás nyomai is, így megint csak ott vagyok, ahol a part szakad. Egy szó, mint száz, ébren is, de az ébrenlét mellett álmomban is intenzíven sokkol a dolog:

Az évnyitón voltunk, ami a szülőknek is kötelező volt, vagyis egy újabb szülői értekezlet a tanteremben, míg a gyerekek az ünnepségen voltak az udvaron vagy valahol másutt. Mondtam Á.-nak, hogy a kijáratnál találkozzunk, ott várjon majd meg, és mentem a többi szülővel értekezni. A terem meglehetősen régi padokkal volt berendezve, és nem hagyományos padsoros, hanem színháztermi elrendezéssel, azaz a padok oldalról is egymásnak voltak tolva, nem volt köztük folyosó. A padok felfelé is folytatódtak, mint a tornaöltöző padjai, így mindenkinek a feje felett 20-30 cm-rel volt egy polc és valami vaskampó a kabátoknak - amitől az egész nagyon sötét és levegőtlen volt. Nekem sikerült helyet foglalnom Á. számára a leghátsó jobboldali ülésen, mert úgy gondoltam, így a könyöke is jól el fog férni, nem kell senkin keresztülmásznia, meg még némi fény is jut hozzá a terem végében pont felette lévő ablakokból. Roppant büszke voltam az előrelátásomra, hogy ilyen tuti helyet foglaltam Á.-nak - míg ki nem derült, hogy a polcocskáktól a hátsóbb sorokból a tanár úrnak is csak a hasa látszik, a feje nem, ráadásul hiába kotorásztam a cuccaim közt, kiderült, hogy nem vittem magammal papírt, és nincs mire jegyzetelnem. Kértem a körülöttem ülő anyukáktól, de ők arra hivatkozva, hogy a gyerek füzetéből nem téphetnek ki lapokat, mert azt később büntetik, nem adtak lapot, még úgy sem, hogy megígértem, holnapra egy teljesen ugyanilyen füzettel kárpótolom őket. De hát ők ezt már bekötötték, mondták. Megígértem, hogy be is kötöm. De már ráírták a gyerek nevét is - volt az újabb ellenvetés - és ezt már én is komoly akadálynak láttam, hiszen az ő írásukkal nem tudom ezt otthon pótolni. Beletörődtem tehát, hogy nem jegyzetelhetek. Azt persze nem értem, hogy nálam miért nem voltak ott Á. cuccai, ha mindenkinél voltak füzetek, de pont ez nem aggasztott akkor. Végül is hozzám fordult egy anyuka, hogy mondjam meg, jó matekfüzetet vett-e. Egyértelmű volt, hogy nem, mert nem négyzethálós volt, hanem méhsejtmintás. Ebből a lapból így adhatott - meg is örültem neki, de akkorra kiderült, hogy vége is az évnyitónak, meg kell keresnünk a gyerekeket. A folyosóra érve láttam, hogy az ELTE volt Pesti Barnabás utcai épületében vagyunk, gondoltam, hogy kizárt, hogy itt a gyerekek kiigazodjanak. Ahogy azon gondolkodtam, hogy fogom így Á.-t még a tanév vége előtt megtalálni, valaki hátulról erősen meghúzta a hajamat, majd mérges kiáltásomra egy ismeretlen arc bámult az arcomba. A sosem látott arc A. arcának bizonyult, én meg felébredtem.

A legmorbidabb átverés

Most, hogy gőzerővel kéne dolgoznom, lassacskán eszembe jut  a nyaralásunk minden apró mozzanata, mondhatnám, azokhoz menekül vigaszért a tudatalatti tudatom a rideg irodai valóság elől.

Épp Keszthelyen jár az agyam, a kastélyban. Iszonyat tömeg volt, de kivártuk a sorunkat és horror árú jegyet váltottunk a "kastélybelső és hintómúzeum" kombinációra, de hát azért oly szép a kártya, hogy múlassuk az időt belőle, mint az urak. A kastély részint szép, részint lepukkant, a gyerekeknek ugyanúgy tetszett a cipőre húzandó flanellpapucs, mint ahogy annak idején nekünk tetszett, amikor zömmel külföldi kastélyokat látogattunk papucsban. Ment a csúszkálás ezerrel, persze nagy titokban, mert mondtuk, hogy nem ildomos, a még élettani giccskorszakát élő V.  elalélt minden csillogó holmi láttán, hogy jajdegyönyörű, Á. meglepő hatékonysággal vadászott helyesírási hibákra az amúgy az optimálisnál ritkásabban elhelyezett tájékoztató feliratokon, A. elámult a könyvtárban elhelyezett ismertetőkön, mert azokat még írógéppel írták, így lassan joggal képezik a kiállítás szervez részét, közben azért persze egy-egy valódi kiállítási tárgyon is megállapodott a szemünk. Miután így végigcsúszkáltunk a nagyközönség számára megnyitott tereken, őszinte sajnálattal adtuk vissza a remek csúszkapapucsokat, és elindultunk a kerten át a hintók és kocsik megtekintésére. Útközben a gyerekek készítettek néhány jó képet idegen emberekről, idegen lábakról, a torony felső harmadáról, egy fatörzs feléről és egyéb izgalmakról, el is tesszük mindet emlékbe.

A hintók közé érve megtekintettük a szánokat, az ilyen-olyan közönséges és különleges kocsikat, majd befordultunk egy hosszú terembe, amelyben szintén végig hintók és kocsik állnak kétoldalt (ahogy ígérték, hintómúzeum), a terem végében pedig, a leglátványosabb főhelyen, szépen megvilágítva egy aranyozott, üvegezett, fehér hintócsoda áll. A terem ajtaján belépő kislányok mindegyikének úgy háromtól harminchárom éves korig egyként hangzott fel a sóhaj az ajkán: én abban akarok utazni! A szülők persze világosan megmondták, előbb a spenót, aztán a desszert, tessék szépen végignézni a postakocsikat, utazószekereket, minden egyebet, a fő látványosság csak ezek elfogyasztása után következhet. De lehet az az enyém? utazhatok majd abban az esküvőmre? - sóhajtoztak, nyivákoltak, áhítoztak és hisztériáztak a kislányok vehemenciától és neveltetéstől függően eltérő módokon, de kivétel nélkül mind. Persze, kincsem, igen, gyöngyöm - turbékolták az apukák a lányaiknak, utazhatsz benne, lehet az tiéd, csak várd ki türelemmel, míg odaérünk.

(a képet a netről szedtem le, nekünk épp kifogyott az elem a gépünkből)

Aztán viszontagságos, hosszú úton csak odaért mindenki az Esterházy család üvegezett, aranyozott tört fehérre festett, pompázatos gyászhintajához.

szép új világ

Reggel azzal dicsekedtek a rádióban, hogy ez a munkáltatók által adható szép kártya milyen nagyszerű találmány, milyen csodálatosan egyszerűvé teszi az emberek életét, mert bárhová is menjenek az országban, a kártyájukkal tudnak szállást, meg étkezést és még kulturális eseményeket is fizetni, így boldogságuk határtalan. Emlékeim szerint régebben ezt az ún. pénzzel is meg tudtuk tenni, sőt, bővített szolgáltatásként át lehetett konvertálni más pénznemekre is, ha az ember úgy gondolta, hogy másutt számára megfelelőbb dolgokat tud vásárolni a munkája ellenértékeként.

Gyötrelmek

Ha úgy érzitek, túlzottan optimisták vagytok, és felelőtlenül elkezdetek hinni abban, hogy a világ jó, tegyétek azt nyugodtan, amivel én gyötörtem ma magam: először elolvastam Merle-től a Mesterségem a halált, amit már olvastam régen tizenévesen (most meg rákerült a Kindle-re), de most még a korábbi rettenetnél nyomasztóbbnak tűnt, aztán este pedig megnéztem Móricz Árvácskáját, amit nyolcévesen olvastam először, de akkor anyukám a filmet nem engedte megnézni (most, hogy láttam, teljesen egyetértek vele), és valahogy addig-addig tolódott, hogy a sokszori olvasás után a filmet most láttam először.

Mindezekkel természetesen nem összemérhető, egy lapon is alig említhető, de ma estére sikerült végre üvegekbe gyömöszölnöm az összes hazahordott szilvát, amit már nagyon untam csinálni, remélem, mielőtt legközelebb házitündérkedésre adom a fejem, valaki nagyon komolyan megkérdezi tőlem, hogy tényleg, igazán, őszintén akarom-e, még úgy is, hogy én magam nemigen szeretek semmilyen lekvárt, egy félliteres üveg lekvár nálam évekig kitartana, ha bírná egészséggel. Talán a málna kivétel, de azt épp nem tettem el, mert nem volt elég kicsi üvegem öt-hat szem málnányi lekvár számára.

Mégsem csak képek

Úgy látszik, sosem fogok tudni egybefüggő szöveget alkotni a nyaralásokról, pedig... úgyhogy legalább képek.

Ezt az imádkozósáskát vasárnap délelőtt tízkor láttuk a szigligeti strandon:

Szigliget egészen biztosan az ország egyik leggyönyörűbb helye. És mi kifogtuk a legpatkányabb szálláshelyek egyikét, ahol azt képzelik, hogy a svédasztalos reggeli párizsit tartalmaz meg műtejből gyúrt trappistát félbevágott zsemlével és napközis teával. A szobákon a spaletta nem volt nyitható, így egy hetet töltöttünk barlangi sötétben kelve - és még vagy három oldalnyi "apró" problémát említettem meg az igazgatónak utóbb. Válasz még nem érkezett. Az ár alapján persze nem gyanakodtunk, mert akkor nem itt szálltunk volna meg.

A sötétséghez szokva később bementünk a tapolcai tavas barlangba:

Tapolca igazán gyönyörű kisváros (amit el is várunk tőle, hiszen anyukám tízéves koráig itt gyerekeskedett (aztán azt mondták neki, ne gyerekeskedj már itt!)), sőt, a korábban meglátogatott Keszthely is szép - de vagy mi vagyunk szörnyűek, vagy nagyon pechesek, mert ahány vendéglátásra szakosodott intézményt kerestünk fel, ott mindenhol vagy halál taplók voltak, vagy nagyon amatőrök (és az amatőrséget nem ellensúlyozták átlagon felüli kedvességgel. A tavas barlang kivétel, itt kedvesek voltak, bár nagyon minimális a kötelező kontakthelyzet, nekik könnyű)

Aztán egy itthon töltött éjszaka után hipp-hopp, már a Tiszánál is voltunk (ami egyébként nagyon jó volt, de az agyrázkódós napon ezt nem annyira éreztem):

Várakozók:

Erre vártak:

...és nem vártak hiába! Megtalálták a megtalálhatatlant. Ástak, ástak, majd Á. így kiáltott: "vííííííz! nagyon hideg víz! ez jóval fagypont alatt van!" egy leendő elméleti fizikustól vagy matematikustól vagy vegyésztől és/vagy focistától elvárjuk, hogy már gyerekkorában felfedezzen valami fontosat. Gyerekkoromban, amikor mi ástunk így, mi dinnyét hűtöttünk be, meg vizet, limonádét - és egész napokat töltöttünk itt.

Én meg erre vártam nagyon:

Csöpögtetős vár. Ismeritek? Órákig kell ülni a bokáig sem érő vízben, belemarkolni az iszapba és elmélyülten csöpögtetni, hogy minél vadregényesebb tündérvár legyen a végeredmény. Ez persze csak egy nagyon kezdetleges munka, mert alig másfél órám volt rá, és azalatt még úsztam is egyet (a Tisza vize a legselymesebb dolgok egyike) - szóval, ülni, bambulni, iszapozni, csöpögtetni simán felér egy egész hetes bármilyen terápiával!

A rettenthetetlen

Szegény A. fülhallgatóval a fülén, majd párnával a fején próbált dolgozni, mert a szomszédék garázsából pokoli gépzúgás és gépsivítás zavarta órákon át a csendet, amiben pont jól tud dolgozni. A. dolgozószobája épp a szomszédék garázsával határos. Végül nem bírta tovább és átment, hogy megkérdezze, mit csinálnak. Elmondták neki. Kiderült, hogy a szomszéd ma úgy döntött, kiássa a háza pincéjét. Vagyis hogy ás a házához egy pincét. A garázs alá. Ahol addig semmiféle pince sem volt. Mert a felesége megkérte rá, hogy ásná ki, hogy legyen hol tárolni a télire való rengeteg hagymát és krumplit, amit ők ketten megesznek egy tél alatt. A bácsi nekilátott hát. És a több órányi kísértetzaj eredményeképp büszkén mutatott rá a garázs betonpadozatán egy tenyérnyi területű, néhány centi mély gödröcskére, hogy ezzel végzett eddig. Egy kis elektromos kézifúróval dolgozik. És túl van a nyolcvanon. Nem a pincének szánt lyuk mélysége, a bácsi életkora. A. nagyon tapintatosan tud hümmögni, ha úgy látja, a világ némely történései szembe mennek a józan ésszel - hát tapintatosan hümmögött.

Befőző Masa befőzdéje

A Tiszáról a sok szép emlék mellett hoztunk haza némi szilvát is. Meg ringlót. Nem sokat, 15-20 kilónál nem taksálom többre. Így hát az utolsó szabadságnak felfogható napomat a végeláthatatlan ruhamosás mellett szilvabefőzéssel töltöm. Színesítem. És panaszkodom A.-nak, hogy nincs több üvegünk.
Van egy csomó - mondja ő.
Hol? - kérdem én.
Odafönt - mondja ő. És tudnia kell, mert a padláson ő az úr.
Hozd le őket, mert a lentiek elfogytak - kérem én.
Nem tudom lehozni, teli vannak lekvárral - mondja ő. Nem viccből, komolyan.
Akkor nincsenek is üvegek! - akadok ki én.
Na jó, ha úgy érted, akkor nincsenek - látja be ő.

Aztán úgy megsajnált, hogy kiásott nekem még néhány üveget a földből, vagy valahonnan máshonnan, és most még üvegtetőért is elment, meg fahéjért és szegfűszegért, pedig vasárnap esténként ilyet sosem szokott.

És a nyár...

Először a Balaton környékén nyaraltunk. Aztán pedig a Balaton környékén nyaraltunk. Csak kicsit odébb. És persze hazajöttünk közben, kénytelen is, kelletlen is, örömmel is. A bal térdem még most is olyan, mint bármelyik tíz év körüli kisfiúé: kicsit karistos, kicsit heges. Mondjuk, a bal térd ezáltal nem áll nagy összhangban a testem többi részével, ami viszont (sajnos? szerencsére?) egyáltalán nem olyan, mint a tízéves kisfiúké. Képek a nyaralás első hetéből:

Megnéztük a csillagokat, meg távcsövön a Napot. Aztán felmentünk egy közeli várba:

Kezdetben oda felfelé, aztán onnan lefelé nézelődtünk:

Á.-nak még virágot szedni is volt ideje:

Aztán hazajöttünk, hogy megnézzük az idei termést:

V. követte a macska példáját:

Aztán másnap továbbindultunk...

Izé

Az van, hogy nem tudok nemet mondani, vagyis nagyon nehezen mondok nemet, és közben feszengek, de nem szeretek feszengeni sem, úgyhogy ha nem muszáj, mégsem mondok nemet, mert amúgy különben meg olyan megható és kedves dolog, hogy valaki kíváncsi rám. Ja, a játékokról meg díjakról van szó. Az a helyzet, hogy igazából nem szeretem őket. Ha viszont valaki rám gondol, azt mégiscsak megtisztelőnek érzem és úgy gondolom, hogy nem helyes visszautasítani, mert az olyan rátarti dolog - és végül is miért is ne tudnék néha olyan dolgokról is írni, amik történetesen nem nekem jutottak eszembe. Nos, a sok nyavalygás után egyrészt válaszolok Gneke kérdéseire, másrészt mégiscsak azt kérem, hogy ha nem nagyon muszáj, ne nekem utaljátok ki ezeket a díjakat meg lánckérdéseket, hanem inkább annak, aki őszintén örül neki. De persze köszönöm.

1. Mi jut eszedbe erről a számról?
egy eleven focicsapat

2. Van-e valamilyen kötődésed, személyes emléked a 11-es számhoz kapcsolódóan?
Á. novemberi - bár szívesebben írom betűkkel a hónapokat, mint számokkal

3. Szerencseszámod-e a 11? Mondjuk megjátszanád-e a lottón?
nem

4. 11 dolgot mondj magadról, ami legelőször eszedbe jut ha magadat kellene jellemezned! Lehet külső vagy belső tulajdonság, amit fontosnak tartasz!
ezt egyszerűen kihúzom :)

5. A gyermeked/gyermekeid 11 hónapos koráról mi jut eszedbe?
 Á. már tudott állni, folyton jött-ment, szerette a magozott és hámozott szőlőt, aggódtam, hogy túl sovány (ezt írtam róla akkoriban: kikotorja a padlóközökbõl a tömítést, a falból a cementet, festéket, megeszi a pókot, hangyát, minden koszt, szöszöket, lehullott leveleket, bármiféle papírt, de még a fotel aljáról is lekaparta a ráragasztott minőségi tanúsítványt, szóval, mindent - kivéve a számára feltálalt kajákat, mert azokat valami születetten királyi legyintéssel küldi a fenébe") 11 hónaposan jött az első nagyon ijesztő krupp rohama (és akkoriban vettem észre, hogy tesója lesz, így lemondtam az épp felkínált kutatói státuszról, amire előtte évekig vártam)

V. már szaladgálni is bőven tudott, sőt, kísérletezett az első szavakkal is. Ekkor kezdtem úgy érezni, talán mégis lesz haja neki is valamikor, mert néhány szőke pihe növekedésnek indult a fején. V. imádta a babákat, a játékbabákat és az igaziakat is. V. bármilyen magas mászókára felmászott, ami különösen úgy volt ijesztő, hogy alacsonyabb volt a kortársainál, úgyhogy számtalanszor kaptam meg a játszótereken (főleg a Szigetre jártunk), hogy milyen felelőtlen anya vagyok, hogy hagyom. Nem hiszem, hogy az voltam, tudtam, hogy nagyon ügyes. És pokolian bátor - úgyhogy a vélekedésekkel ellentétben nagyon figyeltem rá.

6. Te milyen voltál 11 évesen?
zárkózott, undok, magányos

7. Milyennek képzeled a gyermeked/gyermekeid 11 évesként?
olyannak, mint amilyenek most, hiszen Á. mindjárt 11 lesz, és V. sem áll nagyon messze tőle - szerencsére minden tekintetben sokkal jobbak nálam

8. Milyennek képzeled magadat, a világot 11 év múlva?
 remélem, én vagyok nagyon pesszimista...

 9. Fel tudsz-e sorolni 11 tárgyat, dolgot amit a legfontosabb számodra? (amit magaddal vihetnél egy lakatlan szigetre)
nem... remélem, sosem kerülök lakatlan szigetre

10. 11 helyet, országot, várost, épületet nevezz meg, ahová szívesen elmennél! Lehet közte olyan is, ahol már voltál, de szívesen visszamennél!
nincs.... vagyis sokkal több van... Olaszország mindenképp, Tátra, Prága, Normandia, Amsterdam,Tisza, Párizs... egyébként meg mennék bárhová

11. És végül 11 kedvenc: lehet (vegyesen) könyv, zeneszám, keresztnév, sportág...
szintén nincs, vagyis szintén sokkal több - nem tudok ilyesmikre válaszolni