2011. június 16., csütörtök

Vakáció 1.1

Már a vakáció első napját is állandó fenyegetettségben töltik:

reggeli után megparancsoltam, hogy a nagyszobából hordják el az összes holmijukat, mindet a helyére: szennyest a szennyesbe, tisztát a szekrénybe összehajtva, játékokat a ládákba, szemetet a szemetesbe, rajzokat mappákba, könyveket a polcokra, iskolacuccokat a táskából kirakva polcokra... igen, ezek mind a nagyszobában jelentkeztek feleslegként.

És azt mondtam: Apa dolgozik. Én is dolgozom. Egyikünk sem hajlandó egész nap veszekedni veletek, mert dolgoznunk kell! Pedig, ha lenne rá időnk, másra sem vágynánk... Mikor lejövök ebédet csinálni, ne lássam itt egy holmitokat sem, mert egy szó nélkül visszafordulok...


V.: és akkor játszhatunk tovább?



Kis idő múlva sírás a gyerekszobából. V. az. Mi történt? Á. ráfeküdt a csuklómra. Megnyugszom, nem tűnik veszélyesnek.

Kis idő múlva vigasztalás a gyerekszobából. Á. az.
"Ne sírj, V., törött csuklóval is lehet dolgozni!"

Vakáció 1.0

Kora reggel:

V.: Á.! gyereket várok!
Á.: jaj, ne már!
V.: De!
Á.: ki az apja?
V.: Még nem tudom. Leszel te?
Á.: nem érek rá most, keress mást!

Autóversenyzés zaja hallatszik. Berregés, dudálás, fékcsikorgás és szirénazaj. Vezényszavak, részeredmények. Berregés, dudálás, fékcsikorgás és szirénazaj. Ütközés, puffanások, csattanások. Berregés, dudálás, fékcsikorgás és szirénazaj. Eredményhirdetés.

V.: Már megszülettek, ikrek. Hármasikrek. Jössz főzni?
Á.: jó, de nem én vagyok az apjuk, csak vendég inkább



(remélem, ez is egy azok közül a párbeszédek közül, amik nem fognak elhangzani 10 év múlva!!!)

2011. június 15., szerda

Vásárfiak

Tegnap este, még épp időben, két és fél perccel azelőtt, hogy lefeküdtek volna, azt mondta V., hogy ma zsibvásár lesz az iskolában és kell vinni pénzt. Vagyis hogy nem kell, csak lehet. És ő persze szeretne. (más gyerekek visznek is be ilyenkor kisebb - nagyobb megunt vagy sosem kedvel dolgot eladni, hogy abból vásároljanak - Á. és V. tiltakozik, hogy ők nem adnak el semmit, minden holmijukért rajonganak.)

Nem igazán szeretem az ilyen rendezvényeket, mert minden elvünkkel mélységesen ellenkeznek. A gyerekeinknek körülbelül ezerrel darabbal több tárgyuk van, mint amennyire szükségük lenne, és ez is körülbelül ezerszer annyi, mint amennyit képesek rendben tartani. De persze mindenki visz ilyenkor pénzt, és az ember szíve elfacsarodna napközben a munkahelyén, ahogy látná maga előtt szegény kis Á. és V. szomorú arcocskáját, ahogy még az utolsó tanítási napon is szomorúan kell iskolába menniük, mert ott mindenki szórhatja és viríthatja a pénzét, csak ők sétálnak szegények pénztelenül és nincstelenül a lomok kincsek közt.

Mert szegény szerencsétleneknek még zsebpénzt sem adunk, abból a kőkorszaki megfontolásból, hogy nem járnak nélkülünk sehová, vásárolni velünk sem igen, így is több édességet szállítanak a nagyszülők és egyéb csokiosztogatók, mint amennyit helyesnek találunk. Így hát pénzük nincs.

Á. azt mondta, neki nincs szüksége semmire, van elég lom itthon, ő nem hord haza újabb dolgokat, amiket rendben kell tartani. Tetszetős elmélet, A. mája hízott, mint a tömött libáé, hogy az ő fia, az ő logikája, az ő nevelése.

De V-n látszott, hogy nagyon, nagyon-nagyon vágyik a pénzre, a vásárlásra, a szerzésre. Az én lányom, gondoltam pirulva, a vér nem válik vízzé.

Mondtam A-nak, hogy adjunk nekik valamennyit, aztán addig-addig latolgattuk, hogy mennyi legyen a valamennyi, míg elfeledkeztünk róla. Mert nekünk könnyű elfeledkezni a szegény gyerekek pénzéről, mert nekünk tömve a zsebünk, a más keserve fel sem ér a fülünkig. Mondjuk, addigra feküdtünk már épp.

Snitt.
Eljött a hajnal...

Aztán reggel, az iskola előtt kérdi V., hogy akkor most kapnak-e pénzt? Következett a táska és a zsebek turkálása, előkerül két 500-as. Sokallom, de ez a két egyforma és egyformán osztható pénz volt nálam, odaadtam azzal, hogy nem muszáj elkölteni, de persze, ha valamit nagyon szeretnének, vegyék meg.

Snitt.
Alkonyodik, hazatámolygok, sajnos non alcoholic üzemmódban, simán csak a fáradtságtól.

Ragyogó kék és kékeszöld szempárok fogadnak.

V.: 40 forintot visszaadtam apának!
Á.: pazarolt! én 160-at hoztam vissza.... megtarthatom?

Á. vett:

3 kisautót, amikkel állítólag autóversenyt fog játszani - kétéves kora óta nem játszik autókkal, mert nem érdeklik. Különben biztosan tudná, hogy van a gyerekszobában vagy 40 - 50 darab.

egy fekete üveggolyót zöld csíkokkal

bársonyos tapintású (sic!) kagylókat, darabját egy százasért (épp olyanokat, amilyenből kidobtunk az ideköltözésünk előtt egy ötliteres befőttesüvegnyit, mert már magunk sem tudtuk, hol gyűjtöttük őket... még a gyerekek születése előtt jóval)

három matricát

üvegkavicsokat


V. vett:

két felfújhatatlan, hosszúkás lufit

matricákat és kis papírképeket nagyon aranyos állatokról

gumigolyót, amiben csillámok vannak és gyönyörű, ugye, mami?

egy gyöngyökből vasalt nyulat, amit csak kicsit kell megjavítani "épp olyan, mint én! kék szemű, fehér nadrágos, rózsaszín pólóban, ugye, mami?"

kagylókat

üvegkavicsokat


Majd holnap gyöngynyulat vasalunk, meg autóversenyezünk kicsit a teraszon, mert holnaptól nekik itt a nagyon várt

            VAKÁCIÓ!!!!!!!!!!!


(remélem, a főnököm nem olvassa a blogomat!)

2011. június 14., kedd

Kertészkedjünk okosan!

Vágyjunk kertre mindig is. Még jobban! És még jobban! A vágyunk fő tárgya legyen a kertben való napozás és az  egész évben való gyümölcscsipegetés. Ha erős vágyakozásunk eredményeképp szert tettünk a kertre, vessük bele magunkat nagy elánnal: tegyünk bele napozóágyat. Feküdjünk bele. Nyújtsuk ki karunkat az óhajtott gyümölcsök vélt helye felé. És nyújtsuk... és nyújtsuk... és végül ássunk fel egy 2m x 2m-es részt nagy nyögések közt és fáradságos munkával, és ültessünk bele mindenfélét nyakló nélkül. Élvezzük, ahogy kikelnek az új kis növénykék. És még több. És még több. Csodálkozzunk el rajta, hogy azok, amiket mi ültettünk, lassabban nőnek, mint az általunk nem kívántak. A napozóágyat vigyük fel a teraszra, hogy ne csiklandjanak a hosszú füvek. Az ágyást felejtsük el egy időre, úgy egy-két évre. Innentől már csak pozitív meglepetések érhetnek. A méteres fű alatt eper bújik meg. Szedjük le az epret. Együk meg. Konstatáljuk, hogy az eper jó. És egyben azt is, hogy a csigák hamarabb érnek oda az eperhez, mint mi. Dobáljuk ki a csigák egy részét a kukába. Gazvágó ollóval vágjunk a gaznak frizurát, lehetőleg fiúsat. Találjunk az eper mellett fűszernövényeket is, az illatuk sokban segíthet a megtalálásukban. Konstatáljuk, hogy a fűszernövény jó: sokkal illatosabb és sokrétűbben felhasználható, mint a körülötte növő gazfélék. Várjunk egy-két évet. Csodáljuk meg némely fűszernövények és az eper kitartó ragaszkodását családunkhoz. Egy tavasszal anyák napi virágvásárlás közben vegyük észre a paprika- és paradicsom-palántákat. Engedjük el fantáziánkat és lássuk magunk előtt a kertünkben növekvő paradicsomot és paprikát. Ne álljunk ellent, vegyünk palántákat. Vigyük haza. Tegyük ki a teraszra azzal a gondolattal, hogy majd elültetjük őket. Néhány hétig dédelgessük ezt a gondolatot. Örüljünk, ha esik az eső vagy süt a nap. Veregessük vállon magunkat, mert a négy éve gyűjtött komposzt végre felhasználásra kerülhet. Mutassuk meg a gyerekeknek is a gilisztáktól hemzsegő fekete földet, ami a kidobott almacsutkákból, krumplihéjból és egyéb dologból keletkezett. Ültessük a paradicsomokat a friss földdel töltött nagy cserepekbe a teraszra. Lássuk be, hogy kevés a cserepünk. A paprikapalántáknak keressünk talpalatnyi földet a kertben. Ne bántsunk más növényeket, azok is élőlények. Képzeljük el, hogy eper mellett jól mutatna a paprika. Ültessük oda őket. Néhány nap múlva az eper közt találjunk lerágott paprikaszárat, lássuk, hogy a kertben élő csigák mindenek felett, még az epernél is jobban kedvelik a paprikalevelet. Örüljünk, hogy a napi 10-20 szem épp megérő eper közül egyetlen egy csigarágott sincs. Örüljünk, mert a paprika levél nélkül isa virágzik. Tervezzük meg a jövő eperföldjét, paprikanövénnyel körítve. Örvendjünk, mert a paradicsomok közül az első kettő megérett a cserépben.

2011. június 12., vasárnap

Világjárók

Szeretünk utazni és szerencsére gazdagok vagyunk. Fantáziánkat tekintve mindenképp. A pünkösdi három napot, és ha tehetjük, hozzácsippentve még egyet-kettőt már hat éve Afrikában és/vagy Ázsiában, Dél-Amerikában Nyugat-Magyarország dombjai közt töltjük. Mindig jól szórakozunk, mert más milliomosok régen látott barátaink társaságában töltjük az időnket, mostanra immár 7, mesekönyveken és állatkertben nevelkedett természettudós palántával.

Az utóbbi években láttunk orrszarvúcsordát szürkemarhákat a rizsföldön kukoricaföldön, láttunk színes, rikoltozó papagájokat kukorékoló kakasokat a bambuszerdőben nádasban, kergettünk kolibriket az esőerdőben cserebogarat erdőn - mezőn, követtünk tigrislábnyomot és a lábnyomok végén meg is találtuk a hatalmas csíkos tigrist macskát, féltük, majd megszelídítettük a hatalmas szürkefarkast kóbor kutyát.

Az idei évben ezidáig Boribon és Annipanni nyomait követve szedtünk édes, illatos szamócát, és szanaszét hagytuk a ruháinkat útközben, délután éhesen nekiálltunk bográcsozni, azt képzelvén, hogy a vadászatra induló férfiak majd hozzák a többiek hozták a hozzá való húst, és a végén füstszagúan ettük a hamuba sült pogácsát esett kenyérszeleteket.

Megállapítottuk, hogy a régi gyerekeink jól megnőttek, már alig sírnak, sokat beszélgetnek egymással (a lányok pld a ruhákról, a cipőkről, a ruhákról, meg a frizurákról, meg a ruhákról, a cipőkről, a ruhákról - és nem vesznek össze. A fiúk a fociról, harcokról, béna lányokról, veszélyes kirándulásokról, fociról, fociról, sakkró, fociról, és folyton összekapnak azon, hogy "én ügyes vagyok, ti meg bénák" a fociban, a sakkban, a veszélyeskedésben, a fociban... ) és önállóan alszanak röhögnek hangosan éjfélig a gyerekszobában, hogy a felnőttek   is nyugodtan aludhassanak ne tunyuljanak el hétvégén sem a maximum napi 4-6 óra alvásban. Az új gyerekek ugyanolyan tündériek, mint a régiek voltak 6 éve, és még 6 év múlva is velünk jönnek majd, mikor a nagyok alig várják majd, hogy üres legyen a ház pünkösdre és bulizhassanak egy nagyot szülők nélkül.