Országtorta

Nem esett messze az alma a fájától. Azaz az országtorta az országtól. Állítólag csupa nemes anyagból van összerakva: dió, mascarpone, körtezselé, csokoládé, marcipán - meg még néhány dolog, amit nem tudtam megjegyezni, mert nagyon sok összetevője van. Ettől azonban akár lehetne eklektikus is, de finom. Ez a torta azonban rossz. Nem kicsit rossz, nagyon rossz. Hibás koncepció, hibás tervezés, minőségi anyagok nagyléptékű elherdálása. Majdnem ehetetlen. Viszont rettentő drága.

Először azt hittem, pusztán egy amatőr cukrász túl sokat akaró és túl keveset fogó tévedésének estünk áldozatul. De hát állítólag neves szakmai zsűri vizsgálta terméket. A benne foglaltakat, a külcsínt és az élvezeti értéket is. Több tortát is megvizsgáltak, és ezt hozták ki győztesnek.  Nem hiszem mégsem, hogy szakmájában neves zsűri lett volna a bíráló. Egy alkalmatlan alkotást egy hozzáértő zsűri nem emelt volna piedesztálra, legfeljebb egy politikailag jól fekvő. A sok jóból összerakott szart nevezték meg mint az idei év egyik országjelképét. Ennek aatortának nem élvezeti, hanem élvezhetetlenségi értéke van. Vagyis nincs értéke, mert nem élvezhető. 

Ez volt az első országtorta, amit életemben megkóstoltam. Korábban sosem gondoltam végig, de úgy tűnik, tán valami homályos elvrendszer volt amögött, hogy távol tartottam magam egy ilyen elnevezés édességtől. Viszolygást éreztem már az ország torta elnevezés hallatán is. Mézesmadzag. Lehet, hogy a jövő év tortája majd Így hívják. Ez most teljesen véletlenül és így kivédhetetlenül került elém, A. és V. hozták anyukám névnapjára, holott - ha jól tudom - augusztus huszadikáig be sem mutatkozott volna ez a szörnyszülött a nagyközönség előtt.

Ha jót akartok magatoknak, csak olyan ország tortájából egyetek, ahol amúgy rendben mennek a dolgok, mert ez a ner központú átgondolatlan undor, mint íz átszüremlik az édességekbe is, de nem nyomja el az édeskes íz a posványt.

A fészbuk megmondja! Ájlávfész!

Basszus, életemben először szembesültem azzal, hogy a tesóm és én hasonlítunk egymásra!* Van egy remek kis adatlopó fb játék (úgyis mindenki mindent tud rólam, nekem már mindegy), ahová be kell tenni az arcképedet és az kiadja, milyen lennél ellenkező neműen - hát, basszus, nem térek magamhoz! A különböző képeimre az öcsém különböző életkorú fázisait kaptam vissza, illetve egyszer Á. arcképét... szédületes! És atyaég, hogy milyen jóképű pasi lennék!

(Szonya Kata előző poszt alatti észrevétele nyomán megerősítem posztban is: nem tetszik a rendszer! (és tudok jobbat!) - hátha...)

* annyira nem hasonlítunk amúgy, hogy volt két olyan ismerősünk is, akivel mindketten évek óta jóban voltunk, de fel sem merült egyikükben sem, hogy tesók vagyunk, míg az iwiw-en ki nem derült, hogy mindkettőnket ismernek.

Reményhal

Nagyon durva, hogy a nálunk most is tomboló 27 fokra (Celsius) úgy érzem, kellemesen hűvös az idő. Úgy tűnik,  veszélyeztetett, nagyon engedelmes függőként hozzászoktam a meleghez  - ugyanakkor látom ebben a történetben reményt is arra, hogy dédunokáink majd vígan hemperegjenek a 80 fokos homokban egy hűsítő, 60 fokos tengeri fürdőzés után. Ha megfelel majd akkoriban táplálékként a reszelt bazaltkő forró mészkőgombócokkal, kagylóhéjjal (és már miért ne felelne meg?), akkor garantáltan nyert ügye van az emberiségnek.

a per vagy a kastély avagy a fekete szőrű, fehér viasz vudubaba átka

A. rendelt egy könyvet Japánból. Á. is rendelt egy pólót Amerikából. Gazdag gyerek, vasmunkás volt négy napig. Mindketten jó hónapja rendelték. A. szobája van a legközelebb a bejárathoz, ezért ő szokott ajtót nyitni a postásnak és más fura lényeknek. A postás rendszeresen csengetett, de nem hozta A. könyvét. Hozott nekem ajánlott leveleket (bár én nem rendeltem őket Japánból vagy Amerikából), amiket folyton alá kellett írni. A. kifakadt miattuk: mit gondolhat rólunk a postás? Miért, mit? - értetlenkedtem én. Hát hogy valami bűnözők vagyunk... olyan kellemetlen már, hogy folyton be kell csengetnie, hol a bíróságról jön valami, hol valamelyik minisztériumból. Nem osztoztam A. félelmeiben. Szerződéseket küldenek és igazolásokat (visszamenőleg), nem az elfogatóparancsot ellenem. De A. tovább nyavalygott. Aztán megjött Á. pólója. Ezen nagyon kibukott: hol a könyv? Utánanézett a postai nyomkövetővel.

Még jó, a csomag ugyanis a könyvvel épp utazott vissza Japánba. Ez meg mi a fene? felhívta az ügyintézőt a postánál. Némi klasszikus zeneélmény után kapcsolódott az ügyintéző. Hát, igen, visszaküldték - mondta. Hogy a francba? - udvariaskodott A. Hát, elégtelen volt a címzés, nem lehetett tudni, kinek jött és hova. Hülye japánok - dühöngött A. De még vissza lehet fordítani a csomagot, ha befizet 895 forint díjat. Vállalja? Mit tehetett volna mást A., vállalta. Már így is sokba volt a könyv, mert szállították is. Vám nem volt (talán). Vállalta és nézte mindennap tízszer minimum a képernyőt, hogy hol van a könyv. Ami az edzőtáborba már kellett volna. Kézbesítés alatt - írta a rendszer. De ez postásnyelven mást jelent, nem azt, hogy már hozzák. A. elutazott a táborba a könyv nélkül, szomorúan. És rám bízta, hogy figyeljem a küldeményt, ha megjön, legalább fényképet küldjek róla (nem postán, ímélben!), kíváncsi rá, hol hibáztak a japánok (akik amúgy eléggé precízek, nem ez volt az első segédeszköz, amit küldtek)

Tegnap egész nap a postást lestem, nem jött. Oké, voltam a kertben is meg vécén is, de csak röviden. Este becsöngetett a szomszédnéni egy postai cédulával, hogy itt volt a postás, de mondta neki, hogy nyaralunk, mert nincs itthon az autó, úgyhogy ne is próbálkozzon, csak adja neki a cetlit. Nekiadta a cetlit, a könyvet visszavitte Japánba a postára. És én nem bántottam a nénit. Pedig gondolhatjátok, mennyire szeretek elmenni a postahivatalba a csomagért!

Ma elmentem. Odaadom a cetlit, elmegy a kisasszony a csomagért. Hozza, aláíratja velem, hogy átvettem, személyi is kell. Van. Odaadom, aláírom, átveszem. Aztán egy gyors váltással rákérdezek, hogy miért nem hozzák ki január óta az újságjaimat. Tőlünk rendeli? - kérdik. Nem - ismerem be. Csak a feladó tud reklamálni - mondják. Az a kiadó. Akiknek amúgy már írtam és már válaszoltak, hogy majd utánanéznek a postánál. De még nem történt semmi. Rendelje meg tőlünk, akkor biztosan kézbesítjük - javasolják. Ez nem zsarolás? - merül fel bennem a kérdés. Az újságjaim drágák és már ki vannak fizetve, nem rendelek másodpéldányokat, várom, hogy az ügyintéző kapcsoljon. De sajnos nem túl gyors észjárásúak itten a postánál. 

Hazahozom A. könyvét. A címzésen fehér cetli, rajta kézírással A. neve, címe. A név bekarikázva filctollal. Eh - gondolom - ezt nem tudták a japánok abszolválni! Az eredeti címzés nejlonban van, arra van ráragasztva a kézírásos cucc. Kinyitom a nejlont, kihúzom az eredeti feladóvevényt vagy mit, amin a hibás cím szerepel. Előre kuncogok. Talán összekeverték az utcanevet a névvel - vagy mittudomén. Nézem a japánok által címzett borítékot. A név stimmel, bár elé írták, hogy Mr. és a keresztnevet vették előre. A cím tökéletes. Van utcanév, házszám, város, ország és irányítószám is. Sírva fakadok. A japánok nem rontottak el semmit. A Magyar Posta áldozatai vagyunk. Ismét.