hinta

Az a baj ezzel a tétlen várakozással, hogy az egyik pillanatban biztos vagyok abban, hogy negatív vagyok, hiszen ha pozitív lennék, nyilván már értesítettek volna - és bosszant a hosszas bezártság, a másikban viszont megint fáj a fejem és teljes keringésösszeomlást vizionálok, ami ellátatlanság hiányában következik majd be, ami különösen fájó amiatt, hogy már tudhatnám, mi a helyzet, ha nem ebben a kurva stadionországban élnék.

48+

Több, mint negyvennyolc órával azt követően, hogy egy fáradt, szomorú szemű ember levette és elvitte a mintáimat egy rozoga mentőautóval, még semmit sem töltöttek fel az ügyfélkapum mögé. Ami azt is jelenti, hogy a következő tesztet leghamarabb hétfőn kérheti meg nekem az orvos, amit - az elsőből ítélve - csütörtök körül fognak megint levenni, aminek - a mai tapasztalatok alapján - jövő hétfő előtt nem lesz eredménye. Vagyis a jövő hetet még valószínűleg itthon kell töltenem. Meg a következő felét is.

És nincsenek nagy illúzióim a jövőt illetően, mivel most is épp egyedül vagyok itthon - a családból bárki bármelyik nap hazahozhatja.

Nem tudok magamról

Benne vagyok-e az új ezrelékben? Vagy majd holnap? Ők már tudják? Vagy én fogom előbb tudni? Megannyi ok a fejfájásra. A köhögésre persze mindez nem ad okot, az valami mástól lehet. Talán megakadt a torkomon valami. Talán több dolog is. Várok, takarítok.

Mintavétel és önismeret

Tegnap délelőtt hívtak, hogy jönnek tesztelni és azt várják, hogy addig ne egyek, ne igyak. Este hatig ideérnek - mondta a privát hívás hangja - és messzinek tűnt az este hat egyetlen korty víz nélkül. Négyig pakoltam, takarítottam, négytől sorozatot néztem (The Big Bang Theory - azt hiszem, kábé végtelenszer megnézve is tudok rajta nevetni). Végül fél nyolc után hat perccel csöngettek.

Egy elcsigázott beöltözött ember és egy olyan mentőautó állt a kapu előtt, amit mintha a nyolcvanas (?) évekből irányítottak volna ide:

A képet a netről szedtem le, ez egy tisztes, szolid példány - ami nálunk járt, az ennél jóval viharvertebb volt, orrán egy távoli határközeli város nevével. Meg is kérdeztem attól a láthatóan hullafáradt embertől, aki az autót vezette és egyben a mintát is levette (btw: szerintem eredetileg sima sofőr volt, akit valamivel rávettek arra, hogy tanulja meg a pálcikás módszert), hogy onnan jött-e. Mondta, hogy nem - de vidékről jött, csak kevésbé messziről. Naponta ingázik, csak úgy, mint számtalan vidéki sorstársa. Előttem már volt Pest megye számos - a mi házunktól kifejezetten távol eső - pontján.

- Én vagyok az utolsó címe? - kérdeztem

- Á, dehogy! Este hatkor még idebasztak tíz új címet, hat még hátra van - mondta szomorúan.

Aztán megkérte, hogy tölthesse egy kicsit nálunk a telefonját, mert - mint mondta - ebben a kurva autóban nincs semmi és nincs nála power bank. Tölthette, hogyne tölthette volna - sajnos csak 13%-ig sikerült feltornászni, míg elindult. Macskája is van? - örvendezett - nekem is van otthon, három is - így közeledtünk egymáshoz emberileg, mielőtt a pálcikáit a torkomba és az orromba nyomta volna.

Nem kellett kimennem és beszállnom a mentőautóba (mint például az egyik kollégámnak), megkérdezte, van-e a kertkapunál világítás, és mikor igennel feleltem, azt mondta, hogy akkor ez jó is lesz mintavételi helynek. Röviden adatot egyeztettünk, hogy biztosan én legyek én, de elég volt a nevem és a születési időm bemondása. Kipipálta. Leültem, lecsavarta a kémcsövek csavaros, pálcikás tetejét, az aljukat megfogtam én, egy kis torokpiszkálás - én nem bírom az ilyesmit, de ez még kellemetlen sem volt, aztán egy kis orrpiszkálás - ez is csak attól volt kellemetlen, hogy csiklandozott és féltem, hogy kitüsszentem. A pálcikát a mintával bele kell tenni a folyadákot tartalmazó kémcsőbe, kicsit megkevergetni, rázárni.

Kihúzta a telefont, elküszöntünk, további jó munkát kívántam neki, és elbúcsúztunk. Kint hosszan piszmogott még - gondolom, kesztyű, maszk le, mintát elrendez - ilyesmik lehettek. Aztán ő elment a további címeire, én pedig pizzát rendeltem.

Önismereti rész:

Csak a tudat volt nehéz, hogy este hatig nem szabad sem enni, sem inni. Kibírni könnyű volt, mert egy kicsit sem voltam éhes és csak épphogy szomjas. Rá kellett döbbennem, hogy sokszor minden külső utasítás nélkül is ez a normál napirendem. Vagyis: simán elég lesz innom napközben, az ételt csak a szemem kívánja, a testemnek nincs szüksége rá olyan gyakorisággal és mértékben, ahogy napi szinten rágcsálok.

Valamint:

A beöltözöttek is emberek. A ruhájuk ijesztő, meg a kontextus, amiben értelmezem őket. Nem kell pánikrohamot kapnom minden alkalommal, amikor meglátok egy beöltözöttek által vezetett mentőt. Majd szépen leveszi, hazamegy, megfürdik, a töltüre dugja a telefonját, vacsorázik, megpuszilja a gyerekeit, aztán bezuhan az ágyba, hogy másnap újra beüljön vidéken a rozoga kis mentőautójába, hogy újabb potenciális betegeket teszteljen. Tiszteletet érdemel, elismerést és támogatást (nem focijegy formájában)

Továbbá: meg tudom majd nézni az ügyfélkapun, hogy mi a helyzet. Köhögök és fáj a fejem. Egyik sem túlzottan erős. Ne romoljon sosem!

Meghajlunk előtte mind*

hiszen a kényszer nagy úr.

* nem, dehogy

Stockholm szindróma*

Elveszett a szupermaszkom, amit innen szereztem. Mindig a táskámban van, de vasárnap elég szarul voltam, úgyhogy felvettem itthonra is - de aztán rájöttem, hogy nem tudok benne főzni, enni, inni - szóval levettem és egy konyhaszékre akasztottam. Aztán felhoztam és emlékeim szerint az íróasztalomra** tettem - aztán nyoma veszett. Vagyis egyrészt nem veszett el nagyon, mert csak itthon használtam, másrészt hajlok rá, hogy több cucc van a szobámban, mint egyes kistelepülések teljes tárgyi vagyona (és igen, egy részük nyilván sosem kellett korábban és sohasem fog kelleni a jöbőben sem, csak úgy vannak).

Pánikroham, halálfélelem, önostorozás, a család riasztása: elveszett a szupermaszk.

Aztán mikor már jeges verítékben pakoltam át legalább harmadjára a szobám mind a 8674532 millió tárgyát, akkor arra gondoltam, hogy miért ne nézhetném meg akár a táskámban is a szokott helyén? És képzeljétek, ott volt.

És akkor én a tök üres szobámban az addigra könnyben és verítékben úszó, de immár megkönnyebbülten mosolygó arcomra húztam a maszkomat, és boldog voltam, hogy létezik, hogy megvan, hogy megvéd, hogy számíthatunk egymásra, és amikor A. feljött, hogy ebédelek-e vele, akkor itt talált boldogan ülve a maszkban, amin kissé meghökkent - de aztán arra is hamar ráébredt, hogy én ma nem ebédelhetek vele, így csak legyintett lemondóan, én pedig végül is levettem a maszkot, annak ellenére, hogy egészen jól kapok benne levegőt is.

A mentő még nem jött a teszttel - lesz majd nagy felfordulás és pusmogás a kis falusi utcánkban, ha megjelenik.

* én is tudom, hogy kissé sánta hasonlat, de ezt tudtam kitalálni
** az íróasztalomon minden is van az utóbbi 100 évből - a múltkor például 10, 20 és 50 filléres érmékkel találkoztam teljesen spontán, miközben tollat*** kerestem
*** amiből tegnap találtam minimum 100, de inkább 1000 különféle darabot

Anomália újból színre lép

sőt, kezdem azt hinni, hogy a 2020-as évad minden darabjában főszerepet kapott. Erősen törtető karakter.

Van ugye az alapértelmezett pollenallergiám. Aztán megfáztam, mert pucéran aludtam a vályogházban egy fél éjjel - míg nagyon fázni nem kezdtem. Addigra - úgy tűnik - késő volt már. Jött a hőemelkedés, vacogás, köhögés, fej- és torokfájás. Egy részük megszűnt, de a fej - és torokfájás némi köhögéssel kiegészítve mindmáig tart. Nem vészes, de nem is kellemes.

Mivel mindenféle emberekkel dolgozom egyénileg meg csoportokban is, és mivel a tünetek akár a C19-re is utalhatnak, nyilván felhívtam a háziorvost, hogy mi van. Pénteken lett hőemelkedésem, vagyis hétfőn beszéltem vele. Kikérdezett és azt mondta, hogy tesztelni kell. A munkahelyem pedig azt, hogy kettő negatív PCR teszt és egy üzemorvosi engedély után térhetek majd vissza. A háziorvos azt is mondta, hogy ő akkor most (hétfő délutén) értesíti a mentőket, aztán majd ők felhívnak, hogy mikor jönnek. Jó előre fognak telefonálni, mert előtte 5-6 (más források szerint 8-10?) órával már nem szabad enni sem inni, még vizet sem. Meg azt is mondták azok, akik már átestek a teszteken (eddig a kollégáim negatívak lettek), hogy úgy készüljek, hogy ahhoz képest, mint amit mondtak a mentők, hogy mikor jönnek, simán előfordulhat 4-5 órás késés is.

Ennek - többek közt - az is lehet az oka, hogy a tesztelő egységek kevesen vannak, vidékről (is) jönnek - és, hála Anomália jelenlétének kötelesek egy lista szerinti sorrendben tesztelni, ami szerint előfordulhat az, hogy két szomszédos lakásban élő ember közt elhúznak háromszor a halálfaszára város túlfelére, azután pedig visszatérnek ugyanoda, ahol már jártak. Ez ugye sem időben, sem kilométerpénzben nem tűnik optimalizált megoldásnak.

Anomália feltűnik ott is, hogy amennyiben valaki tünetmentes kontaktja valakinek, aki igazolt beteg, az két heti elzárást kap - vagy fizetheti maga a tesztjét. Ha a munkahely hozzájárul, dolgozhat home office-ban. Egy ismerősöm az ilyetén való tizennégy napos otthonléte tizenkettedik napján kapta meg az őt erre kötelező határozatot - valamint e-mailen! a piros cédulát, amit (amelynek valamilyen reprodukcióját) ki kellett ragasztania a kapujukra már tizenkét napja. Mivel a képernyőt nem kívánta kitenni, nyomtatója meg nincs otthon, marad a zsírpapíron kopírozás (ha valaki még emlékszik ilyesmire), vagy a szabadkezes rajztechnikák bármelyike.

Anomália újabb szerepében az én munkahelyemen nem engedélyezett a home office - annak ellenére sem, hogy egész tavasszal így dolgoztunk (hatékonyan - bár nyilván a személyes varázs egy részét veszítve) - vagyis én nem vagyok ugyan rosszul (hála az égnek), de nem dolgozhatok, hanem táppénzen ülök.

És hétfő óta - most ugye csütörtök van, jegyzem fel az utókornak - még nem hívtak a mentők, hogy jönnének tesztelni. Vagyis legkorábban ma este jöhetnek, vagyis legkorábban hétfőn jöhetnek újra, vagyis legkorábban szerdán juthatok el legkorábban az üzemorvoshoz, vagyis a két teljes hét hiányzás akkor is garantált, ha az ember tünetmentes kontakt vagy enyhe tünetes allergiás. Már bele is fájdult a fejem.

És hát komolyan elgondolkoztat, hogy vajon aki ezt egyszer végigcsinálja, az fogja-e jelezni, ha kiszabadulván a karanténból három nap múlva újra kontaktszeméllyé válik vagy enyhe tüneteket észlel magán, vagy azt mondja, hogy figyelgetem még megam, mielőtt újabb tizennégy napra elzárnának táppénzre (jobbik eset), vagy mindenféle juttatás nélkül úgy, hogy még pluszban fiztnem kell a TB-t is magam után (rosszabbik, de abszolút létező verzió)? Mert igen, ha tünetmentes kontaktszemély vagy és nincs több szabadságod és nem tudsz home officeban dolgozni, akkor ez a sors vár rád.


UPDATE: most hívtak (10.46), hogy este 18 óráig jönnek, addig vizet se igyak.

Folyomány

A rendelkezésemre álló karanténidőt rendrakással töltöm* - melynek folyományaként világossá vált például az is, hogy hátra lévő életemben soha többé nem kell golyóstollat és papírt (sem) vásárolnom**

*oké, rendrakással is
** vagyis csak akkor, ha tovább élek 650 évnél és a továbbiakban tollal, füzetbe írok mindent***
*** a blogot is

no comment

agylágyulás

Tűnékeny tüneteimről

Tünet az, ami tűnik, nemdebár?

Nos, nekem a hétvégi rosszullétből alig maradt valami. A hőemelkedések megszűntek. A köhögés erősen csökkent (de amúgy is nem száraz, hanem hurutosabb fajta, produktív köhögés volt). Az időnkénti hátfájás megszűnt. A torokfájás sokat enyhült, ez az izlandi zuzmó tudhat valamit. Vagy a sós karamella fagyi a hagendázstól*. Ami makacsul kitart, az egy enyhe, de ettől még zavaró permanens fejfájás és egy még enyhébb bőrfájdalom (?) - tudjátok, mint amikor lázas az ember. De nem vagyok az. Extrém pillanataimban 36 fok alatti értékeket is produkálok** Az allergia miatti tüsszögés, orrfolyás, orrfájdalom, szájpadviszketés megmaradt.

Még nem telefonáltak, hogy jönnének tesztelni - a híreket olvasva ez így természetes, tökre szégyellem magam, hogy ide is el kell jönniük (kétszer is), pedig szerintem kizárt, hogy a koronavírus lakna bennem - ez egyben némi szomorúsággal is eltölt, mert jó lett volna ennyire lazán átesni rajta és termelni annyi ellenanyagot, hogy rendszerváltás legyen belőle soha többé ne támadhasson meg. Jó, tudom, hogy ez nem így megy, de nem tudtam még lejönni a mágikus világképről sem, ami rendesen a gyerekek sajátja. Most már látom, gyerek vagyok: fagyik és varázslatok közt élem a mindennapjaimat. Biztosan ezért sem lesz soha felnőtt karrierem - de nem bánom (hiszen gyerek vagyok), csak a nyúl meg a Mikulás jöjjön el minden évben.

*azt igyekszem nagyon lassan enni, hogy csak a számat érje a hideg, a torkomat semmiképp - és tudom, hogy nem is kéne fagyit ennem, mert tovább hízlal, holott én fogyni szeretnék (muszáj) - de ez a fagylalt annyira finom, hogy nem bírok lejönni róla - vagyis ez így nem igaz, mert részint baromi drága, részint ritkán látok, tehát mondjuk ötször ettem a teljes nyár folyamán, de A. most hozott két dobozzal is - és ha tudom, hogy van, akkor sajnos nem nyugszom addig, míg kéjesen el nem nyalogatom az összeset (igen, a család rovására is garázdálkodom)

**a normál hőmérsékletem 36,5

Színes ősz

Miután a munkahelyem kötelező jelleggel felruházott, olyan feleslegesnek látszó ruhadarabokat vettem magamnak, amelyek jóval színesebbek, mint amilyenekben amúgy járok: lett egy világos türkizkék őszi dzsekim, egy kanárisárga cipőm - egy fekete nadrággal és több fekete pólóval. Pulóverból, sálból eddig is sokfélét hordtam. Milyen klassz lesz majd ilyen rikító színekben járni, ha újra kimehetek - addig pedig az új ruháimat nézegetve és kuglert izlandi zuzmópasztillát szopogatva gyógyulok itthon.

karanténkertészet

Tegnap, ahogy üldögéltem - még nem karanténban, csak jó szélre a háziorvos telefonjára várva - a kertben, hajladozni láttam valamit a terasz kövéből kinőve. Messziról is kábé biztosnak tűnt, de közelről nézve és szagolva a sejtés bizonyossággá változott: egy szál kapor. Nem lenne ebben semmi különös, hiszen tonnaszámra szórtam ki a kapormagokat tavasz óta a jobbnál jobb komposztföldekkel megtöltött különféle cserepekbe, ibrikekbe, ládákba és tálkákba - de egyik sem nőtt magasabbra 3 (azaz három) centiméternél. Pedig locsoltam, óvtam, gondoztam - ha kinőtt egyáltalán némelyik. Erre ez partizánakcióban a legmostohább kürülmények közt is él és virágzik!

Mutatom (a nagy kék kakukkfüves kaspó mellett van a kinőtt kapor - sorban pedig különféle edénykék - minimum a felébe kapormagot szórtam, epszilon eredményességgel)

 ez pedig a juharfánk reggeli árnyéka - laza átkötéssel: de ennék most egy fánkot!

Egészségügyi zárlat

Tíz nap. A főnököm már elsírta magát.

Itthon is hordjon mindenki maszkot (tegnap próbáltam, de nem tudok maszkban főzni - enni - inni - aludni - fogat mosni pláne nem), izolálódjunk, külön fürdőszoba és wc használat (nem megoldható), sok szellőztetés (megoldható), nem tehetem ki a lábamat itthonról (imádom, hogy van kert), nem fogadhatunk vendéget, majd hívnak a mentősök, hogy mikor jönnek, de holnap még biztosan nem, mert sok a munkájuk.

Amúgy szerencsére jobban vagyok, mint tegnap. Majd igyekszem nagyon kellemesen és hasznosan eltölteni.

halapenyó

El kellett néhányszor olvasnom, mire rájöttem, miről beszélt az a nő a fb-on

Mindennek eljön az ideje

Most, hogy szétszedtük Á. régi ágyát és kiraktuk a bejárati ajtó mellé, vettünk egy újat, azt tegnap éjjel A. és Á. összeszerelték - a csomagolóanyagok, és a hetekkel ezelőtti festés maradványai még kidobásra várnak, most, hogy befőzésre váró zöldségek, gyümölcsök és a rajtuk csámcsogó, nem befőzésre váró muslincák ellepik a konyhát, most, hogy félúton vagyok növények átültetésével és ellep mindent a dzsuva, most, hogy még mindig nem sikerült helyet találni - és ezért kipakolni sem - a nagyon lélekvidító, de igen sok eszközzel járó egyéni vállalkozásom kellékeit, és emiatt a nagyszoba rendje és portalansága is erősen akadályozottan valósulhat csak meg, most, hogy épp átállni próbálok a nyári ruhatárról az őszi - télire, vagyis ruhakupacok hömbörögnek naphosszat keresztül-kasul az életünkön, most, hogy elkezdődött az iskola, az egyetem és a munka, vagyis senki sem ér rá a háztartással foglalkozni, szóval most Á. időszerűnek látta, hogy ma először elhozza hozzánk bemutatni  (bár én ismerem őt tíz éves kora óta, hiszen Á. osztálytársa volt, de A. és V. nem találkoztak még vele) Lizát, akivel egy éve járnak.

Örülök neki, hogy végre jön - annak kicsit kevésbé, hogy épp ma... de a lényeg, hogy örülök.