Derült égből

Ugye, mindenki találkozott már olyan váratlan, nem látható, így természetesen nem is tervezhető, de előre még csak nem is sejthető eseményekkel, aminek a bekövetkezte nyomán őrült kapkodásba fogott, mert látszott, hogy kifut az időből, ha nem lép azonnal?

Nálunk is beütött egy ilyen, nem is tudom, hogyan is mondhatnám el közérthetően, hiszen valami teljesen fura, előreláthatatlan dolog ez, amire mi egyáltalán nem is számítottunk, hogy ez majd így hirtelen egyszer csak bekövetkezik, és itt lesz a nyakunkon, hogy itt ül rajtunk és fojtogat és szorít, pedig ki látta ezt előre? Milyen jóstehetség, jövendőmondói tálentum kellett volna ahhoz, hogy mindezt előre lássuk?

Mondjuk, talán valahol, a tudatunk, a zsigereink mélyén talán éreztük, talán motoszkált ott valami, de hát az még egy nagyon messzi valami volt, ami majd egyszer fog csak elkövetkezni, a szivárványszín ködből elősejlő távoli jövő egy majdani pontján. Mert most még mások vannak soron, mi majd azokat a másokat, az épp soron lévőket, akik tőlünk oly messze vannak még jól, alaposan megfigyeljük, hogy ők mit tesznek és hogyan cselekszenek, amikor elérkeznek a válaszúthoz, ahhoz a válaszúthoz, amelyhez mi még dehogy is jutottunk el, hiszen olyan közel van még mindenféle múlt, olyan nagyon intenzív a jelen, hogy a jövőt kutatni, elemezni, arra tételesen felkészülni dehogy volt nekünk még időnk! Hogy is lett volna? Meg mikor? Szólt valaki nekünk, egyenesen hozzánk fordulva, komolyan, felelősen? Mondjuk valami olyasfélét, hogy hé, család! 2011 van! Dehogy szólt! Magunknak kellett volna ráébrednünk, apró, észrevétlen kis jelekből összeraknunk, hogy teendőnk van? Ki szólt? Ki mondta?

De 2011 lett. Ugye? Észrevétlen lopakodással megjelent 2011 decembere. Hát, most azt hiszem, elhagytunk valahol úgy négy évet. Legalább annyit. Ott tartottunk, hogy általános iskolát keresünk a gyerekeknek. Bár, épphogy végeztünk az óvodamizériával, de igazán jól sikerült, szinte kár is volt még otthagyni. De azért néztünk iskolát, mert.... hogy is? Á. 7 éves lesz hamarosan? Jó, akkor nincs mese, nézünk iskolát. Végignéztük becsülettel a tanító néniket. Hogy mégis melléfogtunk? Mi mindent megtettük, kérem. De melléfogtunk. Nagyon. Igaz, a felhozatalból ez látszott a legjobb választásnak. De aztán a sors keze juttatott nekünk kárpótlást, kiigazította a csorbát, és most már minden rendben van. Éljük víg napjainkat. Igen, tényleg, a jó szerencse évében V. is elkezdte az iskolát, emlékszem. Nála már - félig bennfentesként - jobb esélyekkel indultunk neki a választásnak. És pont úgy is lett, ahogy gondoltuk, jól jártunk! Vagy még annál is jobban. Szóval, most az a feladatunk, hogy éljük víg, gondtalan napjainkat, meg ne érintsen semmiféle változás szele! Az iskola rendben megy, már egyedül járnak, mindenki ismeri őket, mindenki szereti őket, mi is szeretünk mindenkit, akit szeretnünk kell, és boldog együttműködésben egyesülünk az iskola és mi, a család és a közösség, és boldogan élünk, míg...


... míg a derült égből ránk nem omlik a plafon, hogy drága elsőszülöttünk negyedikes, és van még egy bő hetünk arra, hogy újabb iskolát válasszunk neki az elkövetkező nyolc fontos évre, van majdnem tíz napunk arra, hogy jelentkezzünk felvételizni, hogy a konkrétumok szintjén beszélgessünk arról Á.-val, hogy mit is gondol ő a jövőjéről, hogy melyik iskola az, ahová jövő ilyenkor egyedül is el tud menni és ahonnan haza tud jönni mindennap épségben? Hogy melyik tetszene neki? És hogy mi lesz az itteni barátaival, akik végre vannak? Jaj.

(és innentől kezdve hosszú sorokban jajszó következik, kapkodásnak látszó tépelődés és jajgatás, és jajgatás, hajtépés, hamuszórás, és jajszók megint...)

Rémhír születik

Ma reggel gyors voltam, hamarabb nyitottam ki az internetes híreket, mint a szememet. Egy szlovákiai hírrel kezdtem. Ezt olvastam:

"Annyi orvos mondott fel, hogy nincs ki elássa a betegeket. A súlyos eseteket ide irányíthatják."

De hová? - tettem fel a kérdést. Vajon hová irányíthatják azokat, akik már az  elásásnál is súlyosabb esetnek minősülnek? És tényleg olyan rossz a helyzet Szlovákiában, hogy sírásók híján (nyilván nem keresnek eleget, így elhagyják vagy az országot, vagy a szakmát) az orvosokat kötelezik a legvégső teendőkre is?????

Szerencsére a csodálkozástól úgy kinyílt a szemem, hogy belefért még egy "L":
"Annyi orvos mondott fel, hogy nincs ki ellássa a betegeket."

Még én sem vagyok jól, de inkább gyógyulok önterápiával, minthogy elássanak...

Tökéletes vagyok, de nem látszik, így nem nyomasztok vele senkit

Összetettben minden bizonnyal tökéletes vagyok, csak nem szabad túl egyoldalúan rám nézni. Hogy miből gondolom? Abból, hogy ilyen változatos, a tökéletlenségeimet különböző aspektusokból firtató kérdéseket tesznek fel nekem különböző helyzetekben, különböző emberek:

Nem vagy te túl idétlen?
Nem vagy te túl szigorú?
Nem túlzottak az elvárásaid?
Nem vársz túl keveset tőlük?
Nem vagy te egy kicsit hülye?
Nem okoz gondot nekik, hogy az anyjuk nem nőtt még fel?
És az, hogy valószínűleg nem is fog?
Nem vagy te túl liberális?
Nem vagy te túl konzervatív?
Nem veszed túl komolyan a dolgokat?
Nem idegeskedsz te túl sokat?
Nem veszed te túl lazán az életet?
Nem gond, hogy túl keveset vagy velük?
Nem kötöd őket túlzottan magadhoz?
Nem engeded őket túlzottan szabadjára?
Nem érzed, hogy megcsinálsz helyettük mindent?
Nem látod, hogy mindent maguknak kell megcsinálniuk?
Miért hagyod, hogy folyton rajtad lógjanak?
Eleget foglalkozol velük?
Miért foglalkozol velük folyton?
Miért nem hagyod őket kicsit önállósodni?
Miért hiszed, hogy ezt meg kell velük is beszélni?
Miért nem hagyod felnőni őket?
Miért aggódsz ennyit miattuk?
Te nem aggódsz sosem miattuk?
Nem kéne velük többet beszélgetni?
Miért hiszed, hogy mindent tudnod kell róluk?
Nem gondolod, hogy ezt azért tudnod kéne róluk?
Miért viszitek őket mindenhová magatokkal?
Nem viseli meg őket, hogy nem mehetnek veletek?
Nem sok az, hogy minden hétvégén van valami program?
Nem kéne hétvégenként valami programot csinálnotok?
Miért nem hordanak pulóvert?
Miért vannak így beöltöztetve?
Miért főzöl mindennap?
Nem halnak éhen, mikor napokig nem vagy otthon?
Mégis, mit esznek olyankor?
Nem gondolod, hogy ehhez azért még kicsik?
Nem gondolod, hogy túl nagyok már ehhez?
Nem terheled őket túlzottan?
Miért nem terheled őket jobban?

A többségükre az igen, a nem, a talán, a de, és a csak válaszokkal, bonyolultabb esetekben pedig ezek megfelelő kombinációinak kiválasztásával tökéletesen meg tudok felelni. Amelyikre viszont ezek közül egyik sem alkalmazható, arra azt mondom: mézes kenyeret.

Hétköznapi ördögűzést végzek, majd mikor visszatámad, menekülésre fogom a dolgot

Így írtam még kora reggel, mikor azt hittem, túljárok a betegségek eszén:

A hétvégén sikerült jelentős javulást véghez vinnem, vagyis gyógyultam rendesen. Hogy mitől?
Először is nem mászkáltam a hideg, nyirkos, ködös, esős, szeles, szmogos, sötét városban. És nem találkoztam tüsszögő, köhögő, harákoló, hangosan lélegző, könnyben úszó szemű, vöröslő orrú, orrfújós és orrfolyós emberekkel, legfeljebb akkor, ha tükörbe néztem. Ez már majdnem a fél gyógyulás.
Aztán aludtam sokat, amennyit csak bírtam. És sokat bírtam, napi 10-14 órát is.
Mindezek mellett ittam, ittam és ittam. Többet, mint a gödény, mert az csak átcsorgatja a csőrén a vizet, de belé nem sok kerül. Én viszont magamon csorgattam át ébrenlétem minden órájában minimum fél liter majdnem forró teát. Hársat, bodzát, csalánt, kakukkfüvet, kamillát, echináciát, körömvirágot, zsurlót, citromfüvet, csipkebogyót, borsmentát - mindent, ami volt. Mézzel és anélkül is. Ittam almateát: az alma héját levágtam (az almát másra használtam), a szép piros (és vegyszertelen) héját leöntöttem jó meleg vízzel és áztattam egy éjszakán át.
Ittam mézes-fokhagymás meleg tejet is. Elsőre bizarrnak hangzik, de szerintem messze jobb íze van, mint a sokak által kedvelt műanyag löttyöknek, és nagyon hasznos.
És fokhagymát ettem fokhagymával. Rengeteget, a hétvége alatt 5-6 teljes fejet nyersen. Így:
vajas pirítós kenyérrel,
céklasalátában (főtt céklát megreszeltem, nagyon sok aprított fokhagymát tettem hozzá, kicsi sót, és némi tejszínt),
meg ettem céklát főve (mint fent) és nyersen: (a nyers céklát reszeltem meg - ez macerásabb, mint a főttet - reszeltem hozzá almát 1:1 arányban, kicsit megsóztam, öntöttem hozzá egy kis olívaolajat, és kakukkfűvel fűszereztem),
és ettem fekete retket - csak meghámoztam, és kész.

Mire beértem dolgozni, már sejtettem, hogy reggel kicsit elarcoskodtam a dolgot, mert az orrom ismét a duplájára nőtt, lélek(zet) rajta se ki, se be, a bentről kellemesen tavaszinak tűnő szeles napsütésben is ömlött a könnyem, izomlázam lett az állandó köhögéstől, a beszédhangom épp olyan, mint ahogyan a helyzet egészét jellemezhetem: basszus. Úgy érzem, öregedtem vagy tizenöt évet, mire beértem ma. És mire véget ért a nap, még húszat legalább. Úgyhogy hazafelé megadóan a gyógyszertár felé vettem az irányt és felszerelkeztem mindenféle vegyszerekkel, és itthon azonnal be is vettem kétfélét. Nem, mintha a továbbiakban nem hinnék a fokhagymában és a többi növényben, de azt hiszem, a meleg ágyból való felkeléssel és a városban való kevéske, de szükségszerű jövésmenéssel olyan támadási felületet nyújtottam a félig kiűzött ördögnek, hogy összefogva a hideg és tüsszögős haverjaival, újból levert a remegős lábamról.

A leggyanúsabb

És mami! Tudod mi a leggyanúsabb a Mikulásban? Hogy mindig azt hozza, amit szeretünk! Hogy nem tud tévedni!

Így múlatjuk az időt dél körül

Korán megebédeltünk, hogy A. és a gyerekek elmehessenek A. családjával is megünnepelni Á. szülinapját . Eredetileg ők jöttek volna hozzánk, ha nem dönt le a lábamról a kórság, és nem válok veszélyforrássá a kisgyerekek számára. Így csak útra készítem őket, magamat pedig ágyba dugom újra, ha elindultak. És alvás előtt olvasni fogok. Nem tudom, mit.

Amikkel legutóbb végeztem: Móricztól A boldog ember és Karinthy Ferenctől a Mi van a Dunában?

Á.-nak koszos a füle (mint mindig). Tisztítom (mint mindig, ha hagyja). Á. nyekereg, hogy inkább jó lesz neki továbbra is a koszos fül. A. azt mondja: mindjárt jön a Mikulás, aztán fültisztító pálcikát hoz neked ajándékba. Mire Á. így replikázik:
Mindjárt jön a Mikulás, de előbb a kimúlás!

V.: és nekem mit hoz?
A.: a tiszta, szimpatikus gyerekeknek csokit.
V.: és a szimpatikátlanoknak?

Közben beengedődik a macska, iszik egy kis tejet a tálkájából, majd felül a konyhaasztal mellé V. székére.
V. lelkendezik: Szeretne olyan intelligens lenni ő is, mint mi vagyunk, asztalról enni! Nézd, még kezet is mos! (valóban, a macska gondosan mossa a mancsát a vágyott ebéd előtt - nem úgy, mint a gyerekeim, akiknek külön szólni kell ezért)
V.: szerintem azért ült ide, mert érzi a darált hús szagot!

Aztán Á. bemutatja legújabb tudományát: helyből felugrik, fél kézzel elkapja a húzodzkodó rudat, leng, majd leugrik.
Á.: nem bírtam tovább, mert zsíros a kezem!
én: előbb kezet kellett volna mosnod, mert így a rúd is zsíros lett, lecsúsztok róla
Á. berohan a fürdőszobába, hallom, hogy folyik a víz, aztán kijön, újra felugrik... most sem jó, mert vizes! vizesen is csúszik!
én: fogj egy szivacsot, állj fel a létrára és töröld le rendesen!
Á.: de túl magasan van!

A betegséggel járó hasznosságok

Betegnek lenni egyáltalán nem jó, semmilyen betegség sem. Az enyém most épp a torokfájás felé tolódik a fejfájás felől, a köhögés felé a lázasság felől. Még mindig pocsékul vagyok, de már másképp. Lám, van változatosság, ami nem gyönyörködtet.

Viszont aludtam több, mint tíz órát egyben. Péntek óta kétszer is. És aludtam napközben is. És még a mai napon is erre készülök. Van restanciám bőven.

Ma reggel pedig, torokfájást enyhítő szert keresvén (nem találtam) rendbe raktam a gyógyszeres ládát. Nem doboz, láda. Hatalmas és átlátszó falú, hogy könnyű legyen keresni benne. Könnyű is. Csak megtalálni nem az épp azt, ami kéne. Kidobáltam belőle mindent, ami lejárt (egy nagy zacskóba, amit elviszek majd a gyógyszertárba leadni, amikor veszek torokfájást enyhítő szert). És közben emlékeztem.

Mintha csak valami abszurd nosztalgiarendezvényen vennék részt. Csak nem a zeneszámok követték egymást, és nem olyan emlékek, hogy erre a számra lassúztam először (gőzöm sincs róla, mikor és kivel lassúztam először), ezt hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont (gőzöm sincs róla, mit hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont), ez szólt, mikor először csókolóztam (erre azért emlékszem, de épp nem szólt semmi mesterséges, inkább csak tücskök és szúnyogok).

Szóval, az emlékek jöttek szépen, egymást követve:  ezt a kúpot akkor kaptuk, miután először hallottuk Á.-t 10-11 hónaposan krupposan köhögni. Emlékszem a jeges rémületre, hogy nem tudok mit csinálni, és mindjárt megfullad. Aztán a kúpot sosem adtuk be neki, másnapra kiképeztem magam alternatív kruppgyógyászatból, de mindig mániákusan vittem magammal, hátha muszáj lesz. Sokára nőtte ki Á. a kruppot (igazából pszeudokruppot), és még mindig nagyon ijesztően ugatva tud köhögni. Mint én. Anyukám sokszor mesélte, hogy én is kruppos voltam, pokrócokba csavarva, ölben vitt be éjjel a kórházba, ahol gégemetszéssel fenyegették, azt mondták, hagyjon ott, majd meglátják, mit tehetnek. Nem hagyott ott, hazavitt és napokig ölben hurcolva sétált velem a hideg utcán, én takarókban, ő a totális kimerültségben. Én is így tettem Á.-val: bundazsákba raktam és sétáltunk.

Aztán krémek: oltás hűtésére, atópiás dermatitiszre, napkiütésre - ezek V. miatt kerültek hozzánk. Mert a legkisebb, bármilyen külső hatásra is azonnal kiszáradt, kipöttyösödött, felhólyagosodott, viszketett. Egy érzékeny bőrű borsószem királykisasszony. Persze, végül a krémek többségét nem kentük rá, csak amennyit nagyon muszáj volt. Ő nem krupposan köhögött, hanem asztmásan. Ez az apai vonal.

Ampullareszelő. Hogy féltem Á.-nak is, V.-nek is odaadni a K vitamint. Kanálból adtam, de féltem az esetlegesen belekerülő apró üvegcserép miatt, hogy hátha nem veszem észre.

Köhögéscsillapítók és lázcsillapítók. A felnőtteknek szólókat dobtam most ki leginkább, a gyerekeké sajnos el szokott fogyni, még úgy is, hogy nem itatjuk őket ezzel nyakló nélkül. Akkortájt használtuk a legtöbbet, amikor az ovit elkezdték, aztán egy évvel később, mikor ideköltöztünk: Á.-nak épphogy elmúlt a tüdőgyulladása, amikor költöztünk. Aztán az első éjjelt azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk kihívni a helyi ügyeletet (nem sikerült), mert sikított a fülfájástól. Rá két napra kijött rajta a bárányhimlő. Két héttel később V.-n is. Addigra Á. a második tüdőgyulladását nyögte. Azóta viszont alig voltak betegek, súlyosabb semmi, úgyhogy ha semmi más jót nem is találnék benne (nagyon jó itt, mindenestül!), akkor is újra és újra kérném és támogatnám a belváros mihamarabbi elhagyását. Ma már A. sem menne vissza, de nem volt könnyű rávenni, hogy kijöjjön.

A köptetők jobban fogytak minden más szernél, szinte üres üvegeket dobtam ki.

Sebhintőpor, jód. Nem kellettek, szerencsére. Nagyobb sebesülés nem volt. A kisebb sebesülésekre meg elégnek bizonyult a tiszta víz meg az idő. Nem a vasfogú, hanem amelyik begyógyít.

Kiváltott, de be nem adott antibiotikumok. A régi dokinkkal lehetett egyeztetni: felírja, de én csak akkor adom be, ha... Többnyire nem kellett. Ez a mostani nem tárgyal, nem egyeztet, kötelez rá. Én meg nem váltom ki, vagy ha kiváltom is, nem adom be. A gyerekek állapota azt mutatja, nem teszem rosszul.

Utazásokra gondosan beszerzett, de soha ki sem bontott hashajtó, hasfogó, hasfertőtlenítő. Örülök, hogy nem kellettek, ne kelljen egyik sem sűrűbben, mint eddig!

Torokfájástalanítót persze nem találtam, így tovább iszom a mézes teákat, és majd holnap veszek valami szopogatós tablettát, mert az bezzeg mindig elfogy.