Bevásárlólista

- vásároljunk hazafelé?
- igen, mindenképp
- és mit vegyünk?
- nem tudom, én már úgy unom az ételeinket, folyton ugyanazokat esszük
- jó, és akkor mit hozzunk?
- hozzatok szokatlan dolgokat

Adalék a párkapcsolati őszinteség ingoványos témaköréhez

A.-ról nem szoktam írni, mert nem szereti, ha írok róla. De azért most írok mégis. Elnézi nekem, mert bolond vagyok. Szóval, A. önszántából soha nem olvassa a blogomat, de időnként egy-egy sikerültebbnek vagy viccesnek érzett bejegyzést meg szoktam neki mutatni, hadd lássa, mit zabáltok rajtam csinálok a fontos dolgok helyett. Az előző poszt szerintem kicsit vicces (a lefolyástalan vécécsészékhez képest mindenképp), és mivel nem egészen tizenöt perc alatt dobtam össze (fejben, miközben az emlegetett eldugult vécét próbáltam gyorsabb lefolyásúvá tenni), meg amúgy is lementem teát főzni, A. orra alá dugtam a telefonomat a blog kezdőoldalával azzal az eufemisztikus kísérőszöveggel, hogy nézd, írtam agy verset! (nyugi, nem fogom beküldeni az ÉS középtehetséges középkorúaktól válogatunk rovatába). A. egyik gyengesége, hogy az orra alá dugott telefonok ellen nehezen tud védekezni, így olvasni kezdte a szöveget - és nem egészen egy szempillantás múlva azt kérdezte: te elvitted ma beoltatni a macskát? de miért? Nem, nem is láttam ma a macskát - mondtam. De hát ez van ide írva - mutatta. Igen, de ez egy vers - mondtam. És akkor nem vitted el? - kérdezte. Nem. Ez egy fikció. Egy agyszülemény - mondtam. Hát, jó - mondta, és olvasott tovább. Aztán visszaadta. Na? - kérdeztem. Jó - mondta. Úgy, mint ahogy a vendégségben elé rakott sóskamártást dicséri az ember. Neked sosem mondták el magyarórán, hogy az irodalmi alkotások (még ha azok sekélyes fogalmi körben mozognak és bénácskák is) nem úgy tartalmazzák az igazságot, hogy minden szavuk igazolhatóan pont úgy történt? - kérdeztem. Nem szólt semmit, csak úgy nézett rám, ahogy akkor szokott, ha irodalomról esik szó. Nem megvetésként azonosítanám, inkább szelíd elnézéssel a gyógyíthatatlan agyi defektusaim iránt, amivel muszáj együtt élnie, ha enni akarja a főztömet. Ez így is van. És cserébe nem teszem szóvá azt, hogy ha az igazságtartalom részleges hiánya megemészthetetlen számára, akkor miért nem akadt fenn már a címen.

a htb dala

kiszaladtam reggeliért a kisboltba
elintéztem, hogy a macska legyen oltva,
összeszedtem és kivittem a szemetet
visszaköttettem a bácsival a netet
portalanra porszívóztam szobát, lépcsőt
megtaláltam, kicseréltem egy rossz égőt
felvettem a harcot a szorgos hangyákkal
ne hordják már ki a cukrot teli zsákkal
végignéztem, ahogyan a víz kiáradt,
gépet javítani sosem vagyok fáradt
ha már gép, hát varrtam egy szép függönyfélét
gyöngyökkel hímeztem ki a zoknik szélét
szomszédnéni receptjeit kiváltottam
veteményesben vakondra kiáltottam
az elszáradt gallyakat gúzsba kötöttem
mégis olyan kupleráj van körülöttem
kint is voltam, bent is voltam, ügyintéztem
közben üres perceimben ímélt néztem,
megfőztem az ebédet, egy gyorsan fogyót
kidugítottam vécét és a lefolyót
megöntöztem virággal a langyos vizet
csakhogy nekem ezért a kutya sem fizet
izgek-mozgok bár én nem vagyok motolla
nem bírom, ha fog rajtam az idő tolla
felhívtam az orvost, adjon időpontot
csak ne akkor, amikor a tömeg épp ott
nem érek rá üldögélni lusta módon
törhetem fejem egy új wifi kódon

Olybá tűnhet

(az előző posztban feltett kérdésből - egyébként hibásan - következtetve) mintha én nem kommunikálnék a szüleimmel. Szoktam. Szoktunk egymással. Talán fura családunk van, de talán mindenkinek fura családja van, és talán a miénk nem is tartozik a kirívóan furcsák közé. Talán csak nem tudunk más családok működéséről semmit, ami nem a felszínen zajlik. Talán a sajátunkról sem mindent. Vagyis nem eleget.

Írok két példát - egyik sem a mi családunkból való, de mindkét történet személyes ismerősömé, sőt, barátnőmé.

1. Jól szituált, magas társadalmi pozícióban élő szülők, egy szem huszonéves leánnyal. Ő Mónika. A szülők a társasági élet központjában vannak, szépek és gazdagok. Mónika inkább csúnyácska, ráadásul nem is a szülei menő foglalkozását akarja továbbvinni, hanem valami egészen mást. Egy hétköznapi irodakukac akar lenni. Mert azt szereti csinálni. Amúgy vicces és kedves lány, csak a rivaldafényt utálja. Az apját isteníti, nagyon jól kijönnek, szemben az anyjával, aki zugivó. A társaság nem, de Mónika jól tudja és megveti ezért. Egyszer az apja szolgálati útra megy, ahonnan nem tér vissza, váratlan szívrohamban (vagy hasonlóban) meghal. Hogy hol? A saját lakásában, huszonéves gyermekei körében. Az egyik idősebb, kettő fiatalabb Mónikánál. Egy másik városban élnek. Az anyjuk egy másik nő, közel harminc éve élettársi viszonyban Mónika legalább huszonéve házasságban élő apjával. Mónika összeomlik. Gondolom, a másik család is. Találkoznak egymással. Mónika megbocsájtja anyja zugivászatait, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az any fél éven belül meghal.

2. Jó beosztású, középpolgár szülők, egy szem, húszas évei végén járó lány. Az apja alkoholista, meghal hosszas betegség után. Az anya magába, de pláne munkába temetkezik. Nóra egyedül kezd neki a hagyaték rendezésének. Szeretne kiskori fényképeket találni magáról. De azok állítólag elégtek. Vagy valami más történty velük. A papírok közt viszont megtalálja a saját örökbefogadásáról szóló dokumentumok egy részét. Kis részét, de egyértelmű részét. Anyjához fordul megdöbbenten. Aki tagad. Azt állítja, ő szülte. De a papírok mást mondanak. Nóra kutatni kezd - mázlija van, mert van néhány ismerőse, akik a gyermekvédelemben dolgoznak. Kapcsolatok révén öt év alatt felgöngyölíti a felgöngyölíthető szálakat: eredeti neve Szilvia. Elmúlt már három éves, amikor örökbe fogadták, addig intézeti papírok sora. Elég lelketlen leírások Szilvike fejlődéséről. Az anya végig tagad. Nóra kapcsolatai révén megtalálja a szülőanyát és annak családját. Kideríti, hogy van egy bátyja is. Meg nagynénik. Meg egy nagymama. Nóra kideríti a címet. Odamegy valami házvásárlási mesével. A nagymama behívja az (addigra harmincas éveiben járó) ismeretlen nőt. Hogy miért? Nóra szavaival élve: basszus, én életemben először találkoztam valakivel, akire hasonlítok. Ugyanolyan volt öregben, mint én fiatalon! Nem fedi fel kilétét, a nagymama ennek ellenére fényképet ajándékoz neki a meghalt lányáról. Nóra így tudja meg, hogy szülőanyja néhány hónappal korábban meghalt.

Ti ismeritek a szüleiteket?

Nem az érdekel, a nevüket tudjátok-e, inkább olyasmik, mint mondjuk hogy ki a háziorvosuk, van-e életbiztosításuk, hol tartják a gyógyszereiket, egyáltalán, milyen gyógyszereket szednek milyen szabályok szerint, kik a barátaik, van-e megtakarított pénzük, mennyi a havi fix bevételük és kiadásuk, hol tartják a pénzüket, hol a dokumentumaikat, emlékeiket,  kit hívnak fizetett segítségül (ha hívnak egyáltalán valakit), ha ki kell vágni egy fát, vagy kaszálni, vagy kerítést javítani, milyen napirend szerint élik az életüket, milyen vágyaik vannak az életben, milyen elképzelésük a betegségekről, gyógyulásról, halálról, temetésről, általában és a sajátjukról, mi a pin kódjuk vagy a jelszavuk a gépen, milyen az egészségi állapotuk, vannak-e titkaik, amiket szeretnének egyszer valakire rábízni, vagy olyanok, amiket sosem árulnának el senkinek, van-e másik, titkos családjuk az ismert mellett valahol másutt, másik élettárssal, gyerekekkel, másik egzisztenciával, szóval, ilyesmik. Ha úgy adódna (ne adódjon - de hát van, hogy úgy adódik), hogy helyettük kell intézkedni, tudnátok mindent, ami szükséges?

Megvagyok!

Rám találtak, elemeztek, leírtak, lebuktam. Nem vicces.

Menthetetlenül naiv idealista vagyok

És ebben a dologban nem is szeretnék megváltozni - tiszta szívből drukkoltam neki.

A nap meglepetése

Á. tud nyers krumplit hámozni.
Majd felkockázva vízben megfőzni.
Aztán petrezselyemmel megszórva pörkölthöz megenni.