a város jelképe egy kifacsarodott térdű arany öregasszonyszobor

Azt álmodtam, hogy egy dunántúli kisvárosban jártam, ahol még sosem. Talán Kőszegen. Sétáltam a főtéren, fényképeztem volna a telefonommal a sárga vadvirágokkal (mint a réti boglárka vagy a gólyahír - de mélyebb zöld levelei voltak) benőtt ódon várat, a zöld fatáblás, sötéten ragyogó ablakaival - de nem fért bele a képbe sehogy, pedig gyönyörű volt: régi, szinte fekete kövekből állt, mégis hívogató és barátságos az egész, tökéletes kopottságában is. Sétáltam a bazalt macskaköves téren a várkastély előtt, hogy honnan befogható minden: a virágok arany fényei, a moha smaragd ragyogása, a faragott kapu, a tornyok - de sehogy sem fért bele minden úgy, ahogy élőben láttam. Ekkor lépett hozzám a piros kabátos nő és megkérdezte, a szobrot már láttam-e már. Nem, még nem - mondtam - sőt, egyáltalán nem is hallottam róla. A szobor pedig ott ült a főtéren a kastély közelében, észrevehető, de nem hivalkodó helyen. Kevesen veszik észre maguktól - mondta a nő piros kabátban - pedig színarany. Tényleg úgy csillogott, mint az olvasztott arany. Furcsa pózban ült a földön a szobor, öregasszonyt mintázott magasra rakott konttyal. Nézze csak a térdeit!  - hívta fel a figyelmemet a szobor térdeire a nő. De külön rámutatás nélkül is azonnal feltűnt: göbös, öregasszonyosan dagadt, de még annál is dagadtabb volt a térde és kifacsart pózban ült a földön, a két kicsavarodott lábszárát oldalt maga mögé hajtva. És fényesebb volt a mindkét térd még a szobor többi részénél is, pedig ahogy csak a nap ragyog, úgy csillogott többi is - de a csomós, dagadt térdei, mint ahogy a csodatévő szobroknál azok a részek, ahol a csodáért fohászkodók megsimítják a szobrokat, kiragyogott még a szobor általános ragyogásából is. A kezeit az ölében tartotta, kicsit fáradtan összekulcsolva - de mint aki másodpercekre pihent csak meg és azonnal folytatni akarja a munkát. Látszott a kezén is, hogy kemény munkához szokott.

Az igazi történetére nem emlékszem sajnos, de az biztos, hogy egy szegény öregasszony szobra volt, aki minden erejét a még szegényebbek vagy a nála is elesettebbek megsegítésére használta, az idejét mások istápolásával töltötte, még így szinte mozgásképtelenül is, élete vége felé szinte csak térden csúszva. Neki állíttatta a szobrot a város színaranyból. És nagyon büszkék rá mind az itt élők, mindennap eljönnek és megköszönik neki, amit életében tett a városért. Akkor úgy éreztem, hogy ha ilyen városok is vannak az országban, akkor talán nincs elveszve minden.

vidám rövid tavaszi viselet

én nem fogok aggódni,
nekem aztán nincs miért
ellátok a felhőkig,
lábam pedig földig ér

Cipő

Azt már meséltem, hogy vettem egy pár új cipőt? Mert aznap, amikor majdnem januári hideg volt a héten és ömlött az égből valami, épphogy eső, és olyan széllökések voltak, hogy kitépték a kezemből az esernyőmet, és jól kifordították, holott kifordíthatatlan, és meghempergették a mocskos városi latyakban - mondjuk az legalább nem volt ígéret, hogy meghempergethetetlen - aznap én meggondolatlan hülye azt a cipőmet vettem fel, ami textil lévén átereszti a felülről jövő vizet, és valahogy még (de a mechanizmus most itt kevéssé érdekes) a talpán át a lent lévő vizet is magába szívja, és a puha memory habos belső talpa azt magában is tartja, míg nem lépek - aztán lépek az ólomsúly nehézzé vált cipőben (mint egy bakancs egy vizes, agyagos talajon abszolvált hegyi túra után) és ahogy földet ér a lábam, fröccsen szanaszét a memory habban tárolt több liter koszos, hideg víz. Aznap (hihetetlen, de dicséretes: fűtöttek a munkahelyemen) mezítláb ültem az asztalnál, míg a csurom vizes zoknim és a cipőm a radiátoron száradt. De sajnos több kötelezően megteendő utam is volt azon a napon a városban és nem mindenhol állom meg a helyem mezítláb (bár az sem volt kevésbé ciki, hogy a cipőm literes tócsát engedett, ahol ültem) - szóval, végül is az utolsó két állomás előtt vettem egy pár száraz cipőt. Ez volt az elsődleges jellemzője, ami alapján kiválasztottam, hogy száraz volt. És nem textil borítású, hanem - elsőre, az árából ítélve - műbőr, de mit bántam én, csak szilárd száraz talaj legyen a lábam alatt. Vettem hozzá zoknit is. A délutánt boldogan töltöttem az új zokniban és az új edzőcipőben. A délutánra megszerzett száraz láb érzés sajnos azt már nem tudta megakadályozni, hogy estére remegve vacogjak - és gyorsan el is aludtam egy forró kádfürdő meg egy kádnyi forró teát követően. Reggel A. azt mondta, ilyen cipőt ő is hordana, csak inkább bőrt. Mondtam, hogy a minőség most nem volt szempont, olcsó volt és száraz. De azért később alaposabban is megvizsgáltam: ráadásul még bőr is. Mehetek vissza a világ végére a jövő héten, hogy megnézzem, van-e belőle A. méretében is (uniszex)

a mikromenedzsment nélküli élet - első tapasztalatok

Azt kell mondanom, elég korán elkezdtek érkezni az első jelek:

A. - annak ellenére, hogy (mint mondani szokta) ő nem háziasszonynak van otthon, hanem dolgozik, képes volt ki- és berakni a mosogatógépet, sőt, a mosógépet kétszer is, közben teregetéssel. ÉS!!!! nem dőlt be a tőzsdén a cég, akiknek homeofficeban tevékenykedik, őt sem rúgták ki - nem történt más, mint amikor húsz percet a nap folyamán elbambul vagy ne' adj isten, amikor lassabban old meg egy problémát. 

Á. - aki szokása szerint köszönés nélkül hagyta el a házat, mintegy kisurranva a felkelést követő számítógépezés után - dél körül elcsukló hangon hívott fel, hogy nem ünneplőben indult el, sőt, azt otthon is felejtette. Noha tegnap (amikor még az időm nagy részét mikromenedzsmentre fordítottam) körülbelül hússzor kértem, hogy készítse ki, készítse össze, pakolja be, ne felejtse el. Oldd meg - javasoltam derűsen  - persze hirtelen megsajnáltam egy kicsit, amikor sírva nyomta ki a telefont - de aztán arra gondoltam, hogy tizennégy és fél évesen képesnek kell lennie arra, hogy saját mikroügyeit menedzselje, ez nem az én feladatom.

Mint amiképp az sem az én gondom, hogy az otthon étkező V. helyett elkészítsem az elkezdett, de a már taglalt ügyek miatt nem teljesen befejezett ebédet. Rántást vagy habarást (ízlés dolga, ahogy szeretné) kellett volna még készíteni a főtt zöldbabhoz, hogy főzelékké váljon. És mivel már ezerszer főztünk együtt, mindkettő elkészítését ismeri. Frissítse fel elméleti tudását az internetről - mondtam. De nem ér rá, sietnie kell vissza szakkörre - méltatlankodott. Semmi gond, akkor legközelebb előző este készítsétek el apával, amit enni fogtok.

Rengeteg gond és teher lehullott a vállamról néhány óra alatt - figyeljétek meg, a végén még sportolni is lesz időm!

ja, és még valami

lelkiismeret-furdalás nélkül fel fogom venni a zoknijaikat (és használni bármely holmijukat), ha épp úgy van kedvem. szólás nélkül, ez legyen magától értetődő.

és beüt a mennykő

éreztem én ezt már tegnap. végül tízkor feküdtem le (hogyhogy ilyen korán?), vagyis minimum egy, de inkább eleve kétórás deficittel kezdve, mert tudtam, hogy hatkor kelni kell. még a felkelés előtt azt álmodtam, hogy lemegyek a vonathoz, csakhogy az az út, amin át kell kelnem a megállóig, fel van ásva. hosszú, másfél méter széles, és legalább másfél méter mély árok tátong az út jobboldalán, ameddig a szem ellát jobbra és balra is. a munkagödör mindkét szélén fagyott göröngyökből felhalmozott dombok - lehetetlen átugrani a beleesés és nyilvánvaló koszolódás nélkül. tuti, hogy nem érem el a vonatot, pedig időben indultam, van még vagy öt percem a vonat érkezéséig. hideg van, esik a májusi hó. (oké, itt talán tévedtem egy kicsit, mert álmomban május volt már). megkerülni minimum másfél-két kilométer (vagyis ha ott egyáltalán vége szakad az ároknak) - csapdába estem. topogok, méregetem az árkot, de sajnos azt álmomban is tudom, hogy nem állok azon az edzettségi fokon, hogy sérülés nélkül átugorjam. jön a vonat, elmegy, én maradok. mondhatjátok, hogy csak álom, az ébredéssel elmúlt. igen - csak a hozzá tartozó feszültség és fáradtság maradt meg, a hó és az árok nem.

(előtte még egy fehér kis kutyát is sétáltattam, másét, mintegy titokban - aztán szembejött egy pitbull, a kiskutya bebújt egy kerítésen, én imádkoztam, hogy vissza ne jöjjön - szerencsére a póráza a kezemben volt, elszökni nem tudott - de a pitbull fenyegetően acsargott kiskutya híján rám is - az valahonnan tudható volt, hogy a cuki kis fehérre már rég feni a fogait - szóval, ekkor még hiába virágzott minden és volt szép idő, a hideg veríték már akkor sem került el) - és ez is elmúlt ugyan - de úgy, hogy ebből átcsúsztam a másik álomba. a stressz maradt.

hatkor főzni kezdtem. fájt a fejem, elvágtam az ujjam - nem voltam még igazán ébren és nem voltam túl jókedvű sem. amikor minden főtt már, azt gondoltam, elugrom pisilni. benyitottam a fürdőszobába és úgy pattantam vissza az ajtóról, hogy a kilincs a karomba csapódott. nem, nincs rugós fürdőszobaajtónk. csak valaki hígagyú hülye az ajtó mögé halmozta fel a lehozott szennyest úgy, hogy az ezáltal nyithatatlanná vált. tudom, ki volt az, én veszekedtem vele még tegnap, hogy hozza le végre a sok mázsányi szennyest (ami fent gyűlik, mert ott fürdünk, de a mosógép lent van). kurvára fáj és kurvára kék. nem a szennyes és nem is az ég, az alkarom. és persze senkinek sincs ideje szennyest válogatni, főzni, mosni, vásárolni, takarítani, elpakolni (satöbbi) a heti három-négy edzés mellett - remélik, ezt megértem.

azt hiszem, itt tört el valami (nem a karom, az csak kék), megállíthatatlanul bőgni kezdtem. és én ezzel levettem a kezem róluk. azt a kéket. ezentúl csak magamra mosok, magamnak vásárolok, magamnak, de legalábbis a magam igényei szerint főzök. saláták lesznek és tea. és heti négy edzésen fogok részt venni (nem - de heti négyszer egy órát igazán sétálhatok, ha szép az idő és olvashatok, ha nem az).

Alváshimnusz

Ja, nem. Csak nyígás. Én folyton álmos vagyok. Mindig, mindig, mindig. Nekem napi kilenc - tíz órányi alvásra lenne szükségem. Aztán ha ezen kívül más kötött programom nem is lenne, elég jól jönnék ki a dologból. Csakhogy van. Épphogy életfunkciók, de van. Számoljunk csak! Aludnék minden este kilenctől reggel hétig. Mondjuk reggel elkészülnék egy óra alatt a fürdés-öltözködés (vécé, kávé, ezaruhamégsemoké). Nyilván nem főznék reggel mint ahogy szoktam, hanem szépen elmennék dolgozni. Mondjuk kilencre beérnék (persze, ha nyolcig készülődöm, akkor nem) és ott ledolgoznám a nyolc és fél órát (ebédszünettel így hivatalos, bár ritkán ebédelek) - vagyis fél hatkor már le is léphetnék. Ha szerencsém lenne (és miért ne lehetne akár szerencsém is néhanap?), fél hétre itthon lennék. A vásárlás ebbe nehezen fér már bele kilencig, de mondjuk vásárolnék is, akkor fél nyolcra érnék haza. Fél nyolctól fél kilencig megfőzném a vacsorát és/vagy (de főleg és) a másnapi ebédet, minőségi időt szánnék a gyerekeimre - együtt és külön-külön (ettől a minőségi idő dologtól hányok - tehát közben néha hánynék), aztán a párommal is (broáf) kölcsönösen minőségi szexben időben részesítenénk egymást, aztán kicsit takarítanék (tudjátok, mindennap csak tíz percig - mondjuk aki ezt kitalálta, nyilván csak elméletben élt még együtt gyerekekkel, pláne kamaszokkal), lelki fittségem megtartása érdekében mindennap olvasnék néhány oldalnyi szépirodalmat, testi fittségem érdekében tornáznék vagy sétálnék napi harminc rövid percet, aztán természetesen rendszeresen felhívnám a szüleimet és a barátaimat, mosogatnék, mosnék, teregetnék, ruhát pakolnék, a kertben is tüsténkednék napi néhány percet márciustól novemberig, megfürödnék és kilenctől az igazak álmát aludnám. Így igazán kipihent és boldog lennék minden reggel, hogy elértem: nem álmosan járok dolgozni.

talán hiba volt magyarázkodni

ööö.... nincs még vacsora... mert... tulajdonképpen nem jöttem túl későn haza... csak amikor hazajöttem, akkor muszáj volt lefeküdnöm a macskával... aztán egy kicsit még pihentem... ööö... mármint... ugye nyilván nem úgy (és egyetlen gyors mozdulattal behajítottam az éppen kibontott mozzarellát az evőeszközös fiókba, az ollót, amivel kinyitottam, a szemetesbe, a zacskót pedig a mosogatóba az elmosandó holmik közé) .... szóval... csak még nem volt időm főzni... de majd mindjárt...

Nem kell mindent túlcizellálni

Emelje ki azt, ami a teljes konferencia során leginkább tetszett!

"Az egész konferencia egésze"

Az ellendrukker

Szerveztünk egy konferenciát, most van épp. Dóri és én szerveztük, az ötlettől a megvalósulásig, az elejétől a végéig, a fülétől a farkáig, A-tól Z-ig, tetőtől talpig, az alfától az ómegáig, szőröstül, bőröstül, témástul, előadóstul, helyszínestül, kiadványostul, időpontostul, kajástul. Remélem, elég érzékletesen leírtam azt, hogy, mindenestül. Ketten. De a jófejség jegyében meghívtuk F.-et és még egy kollégát (P.), hogy vegyenek részt. Szakmai konferenciáról van szó, és mi úgy véltük, érdekli őket is. Mert minket érdekel. Nyilván kissé elfogult vagyok magunkkal, de kurva jó lett - a program, a helyszín, az előadók, a kaja - tényleg jók. Értékelőlapokat ugyan csak holnap fogunk kapni, de a szóbeli visszajelzések a résztvevőktől nagyon pozitívak. Nagyon. Pozitívak.

Két faszkalap ember van csak ellenünk: F. teljesen egyértelműen - és a befolyása alatt álló P. némileg. F. olyan fejjel ülte végig az első napot, mintha konkrétan kínozta volna valaki (nem), folyamatosan húzta a száját, ingatta a fejét, többször ingerülten felpattant majd leült, vörös és végtelenül bunkó pofával jött-ment egész nap. Már önmagában ez is nagyon zavaró, de nem érte be ennyivel.

Egyrészt a szünetekbe odasündörgött minden régebbi ismerősének és elmondta, hogy teli voltak tárgyi tévedésekkel az előadások (nem voltak teli, persze az ő véleményéhez képest eltérő vélemény volt, de hát ezt én természetesnek tartom) - illetve az egyik résztvevőnek azt mondta a fülünk hallatára (de nem előttünk, nem velünk egyeztetve, sőt, kifejezetten egy korábban létrejött megegyezésünk ellenében), hogy a cégünk vendége a konferencián, fogadja csak el ajándékba.

Az, hogy azonnal felrobbanok, az nagyon-nagyon enyhe kép ahhoz képest, hogy mit érzek. Mondjuk azt, hogy legszívesebben fejbe rúgnám egy vasalt bakanccsal (nyugalom, nincs vasalt bakancsom és egyáltalán nem tudok olyan magasra felrúgni) - mert hiába rokonszenves amúgy a résztvevő (mert tényleg az), az ingyen hely elvi kérdés (megtehetnénk, hogy osztunk ingyen résztvevői helyeket a szegényebb partnerek számára - de ő a leggazdagabb cégek egyikétől jön. És nem kért kedvezményt, sőt, el sem akarta fogadni, F. úgy tukmálta rá. A fülünk hallatára - de nem szándékosan jöttek épp a fülünk mellé). És az, hogy a néhány héttel ezelőtti megbeszélésünk ellenére tette, sunyin, aljasul - hát, arra nem találok szavakat. Egyáltalán nem. Hányni tudnék a főnökömtőlre, sugárban.