Ellenállhatatlan vágy

V.-t napok (hetek?) óta figyelmeztetem, hogy rakja el végre az általam már rég szépen összehajtogatott ruháit (na, ilyen D.-éknél valóban nem fordulhat elő). Sokat eltett, de egy kupac mindig ott maradt. Szülinapi buliba készülvén azt mondom neki, nem indulunk, amíg az utolsó szálig el nem pakolta a holmiját. Ezzel a zárómondattal megyek zuhanyozni. Amikor kijövök, a ruhakupac mozdítatlanul hever korábbi helyén, V. a szoba közepén áll, ölében Cirókával. Már épp állati dühös fejet vágok, amikor V. ezt mondja:
Ne haragudj, de ellenállhatatlan vágyam támadt! - és magához szorítja Cirókát.

Egy különleges júniusi nap

Nem állítottam be az órát, azt gondoltam, alszom, míg bírok. De hát ember tervez...  végül erre ébredtem: Mami! Mami! Apa! Apa! Mami! Apa! Nézzétek! Süt a nap! Süt a nap és kék az ég! Ébredjetek! Mami! Apa! Süt a nap!!!!! Keljetek fel! Kisütött a nap!

ideje újragondolnom a napi rutinom egyes pontjait

Á. focizni készül a sportpályán D.-vel, én meg indulok épp nagybevásárolni, úgyhogy azt javaslom neki, vigyen kulcsot, de ha hamar abbahagyják a focizást az eső miatt, menjen nyugodtan D.-ékhez. Mert én nyugodtabb vagyok, ha nem egyedül van itthon, és ők meg szeretnek együtt játszani lakásban is.

Á.: azt sajnos nem lehet, inkább hazajövök...
én: nem lehet? hogyhogy? D. nem ér rá?
Á.: de, szerintem ráér...
én: akkor? nem szívesen mennél?
Á.: de, én szívesen mennék, csak nem lehet...
én: miért?
Á.: hát, nem örülnének a kosznak
én: a kosznak?
Á.: amit beviszek
én: vedd le a cipőd, törölj lábat...
Á.: de ha a zsebemből kiszóródik a homok, vagy ha a homokos zoknimmal összemászkálok mindent, akkor mérgesek...
én: D. teljesen tiszta marad focizás után?
Á.: nem, de azonnal megy fürdeni és átöltözni
én: egy ideális gyerek... és te miért nem szoktál?
Á.: mert téged azért nem zavar annyira a kosz...
én: miért, szerinted én örülni szoktam neki?
Á.: nem, csak tudod, náluk elég gyakran szokás takarítani
én: ó, bakker! én például itthon sokkal gyakrabban takarítok, mint szeretnék...
Á.: jó, de ők mérgesebbek is, mint te
én: akkor most hétvégén mindkét nap veled fogok takarítani, hogy ne csak arra emlékezz, hogy náluk nem szabad összejárni homokos talppal mindent...

A kötelező olvasmányok margójára, halvány grafittal

Gondolom, A Pál utcai fiúkat mindenki olvasta. Ha máskor nem, először és utoljára ötödikben, mert ötödikben az a kötelező. A rém. Ami régi és unalmas.
Vagy mégsem? Én szerettem. Szerettem korábban is és szerettem később is, aztán magam adtam Á. kezébe néhány éve. Elolvasta, mostanra többször is. Aztán idén ismét, hiszen ötödikes és most kötelező. Az ismerős anyukák arra panaszkodnak, hogy a gyerekeik fél évig nyúzták a regényt (ők nem Á. osztálytársai, mert az osztálytársanyukákkal nem beszéltem még ilyesmiről) nagyon unták, utálták, nagyon örültek, hogy végre vége, mert túlzottan sokáig gyötörték, aprólékos olvasónapló, az elolvasás tényét ellenőrizendő dolgozatok arról, milyen színű volt Csele kalapja, miféle tárgyak lapultak (és pontosan mennyi) Csónakos zsebeiben, meg effélék. Hát, úgy én sem szerettem volna.

De Á.-ék iskolájában nem így volt (megint megmutatkozott, sokadszorra az év során, hogy van alapja a jó hírnek és nincs a versenyistállósággal riogatóknak), ők sok mindent olvastak (Á. a János vitézt utálta nagyon - persze, hogy tündérország miatt), és a Pál utcaiak csak az év végén következtek, jól megalapozva Harry Potterrel, Erich Kastnerrel, meg másokkal. Nem volt olvasónapló (és azt hiszem, nem csak Á.-nak nem), nem voltak ellenőrző dolgozatok, hiszen az olvasás ténye kiderült mindig az órákon való beszélgetésből. De ezek sem tartottak hosszan, helyette négyfős csoportokban projektmunkaként dolgoztak rajta a gyerekek. Összevont órákat felhasználva elvitték őket 10-12 fős csoportokban, szaktanárok vezetésével megnézni a korabeli helyszíneket, többször is jártak a levéltárban, végigbarangolták a belső városrészeket, közben interneten információkat gyűjtöttek, meg képeket, és korabeli(nek tűnő) ruhákban fényképezkedtek (semmi jelmez, amit otthon találtak, abból), korabeli(ként is eladható) újságot írtak, ppt bemutatókat készítettek, totót és kvízeket a többi kiscsoportnak, és az egyes helyszíneken tartották meg előadásaikat egymásnak. Az igazi, nagy bemutató pedig hétfőn kora este lesz, arra a szülők is mind hivatalosak. Volt kedvük csinálni, ha az elején nem is volt könnyű a csoportmunka, ha nehéz volt együttműködni, úgy összeállítani valami komplett egészet, hogy mindenki munkája nagyjából azonos mértékben legyen benne. De nagyon is volt kedvük csinálni, szerették.

Hogy mennyire? Eléggé ahhoz, hogy nyolcan fiúk szövetséget alapítsanak, elnökkel, alelnökkel, jegyzővel, és Á. már a zászlóhoz is kért tőlem anyagot. Főleg sárga legyen - mondta - meg egy kis sötétzöld. Még nem találtam ilyet, de rajta vagyok az ügyön.

Meséltem A.-nak is, aki azt mondta, ez természetes, a kisfiúk mind ilyenek, társaságokat alapítanak, zászlókkal, jelszavakkal, titkos gyűlésekkel... csak konkrét cél és tevékenység nélkül... tette hozzá, szigorúan a kisfiúk titkos társaságaira gondolva. De én úgy érzem, megragadta a lényeget, mert a felnőtt fiúk is épp ezt csinálják. Társaságok, logók, névjegyek, fontos titkos gyűlések...

H5

A H5 és a H7 hév teljes vonalán korlátozások várhatók. Vagy nem is, a H1 és a H8? Vagy.... basszus, a H6 és a H2? Melyiken várható a fontos micsoda? Nem tudom. Mert egyikkel sem járok rendszeresen sehová. Tudom, hogy van szentendrei, meg ráckevei, meg gödöllői, meg... van egyáltalán több? Aha, egy csepeli! Feltételezem, hogy még több van, ha egyszer H9-ig számozzák, de melyik merre is jár?

Értem a magyarázatot, hogy a hévezni óhajtó külföldiek talán jobban megjegyzik a számokat, mint a számukra ismeretlen hangzású hosszú neveket, de nem lehetne a buta belföldiek kedvéért a hülye számok mellett azt is elmondani, hogy melyik hévről van szó? Én például néha utazom hévvel (többnyire tudom, hová, de egyáltalán nem tudom, hanyassal), de a rádióban bemondott számok hallatán hülyén állok. Annyira nem szokott fontos lenni, hogy leüljek megtanulni, viszont bosszantó, hogy a közlekedési információk egy részét nem vagy csak internet segítségével tudom megérteni. Nagyjából mintha GPS koordinátákat adnának meg a terelések helyéül. Hülyéül.

P.S.: az esti vásárlásból hazaautózva, messze minden hévvonaltól egy busz cammogott előttem komótosan, H5 jelzéssel. Hát ez nem a sors fintora?

Így működik

Az egyik pillanatban még nem tud felkapaszkodni a székre sem, a másikban viszont már az asztalról nem tud leugrani, mert mégiscsak felverekedte magát valahogyan (könnyű neki, erre szánja minden idejét, és van neki rengeteg. Ha mi ilyen intenzitással gyakorolnánk a saját tanulnivalóinkat, ahogy Ciróka teszi, nekünk is jobban mennének a dolgaink), aztán bárhol, ahol épp van, egy szempillantás alatt elalszik, de olyan mélyen, hogy odébb tehetjük anélkül, hogy felébredne! Ez utóbbira hamarosan én is képes leszek.

Ami nem ciki, meg ami ciki

Szerintem nem ciki, ha valaki nem ért mindenhez. Szerintem nem ciki az sem, ha egy miniszterelnök nem ért mindenhez (az mondjuk kívánatos, hogy legalább néhány dologhoz értsen). Az viszont ciki, ha úgy tesz, mintha mindenhez értene, jelen esetben árvízvédelemhez, katasztrófaelhárításhoz. Még cikibb, ha nemcsak úgy tesz, hanem ezt mélyen hiszi is, és hozzáértése teljes tudatában jó negyedórán át beszél magabiztosan a rádióban a vészről és a védekezésről - hozzáértés híján sajnos nyilvánvaló baromságokat is. Amit aztán kínos (úgy értem, főleg a hallgatóknak kínos) röhincsélések közepette helyesbít és közismert dakota közmondásokkal magyaráz. Aztán még ciki az is, hogy nincs senki a környezetében, aki figyelmeztetné arra, hogy ez ciki. Nincs, mert nem lehet. Ez viszont már több, mint ciki. És nemcsak hülyeségeket beszélni ciki, hanem a védekezési munkák egyszemélyű kézi vezérlésének folytonos hangsúlyozása is. Ami azért remélem, igazából nincs így, mert ha mégis, akkor viszi a víz a Gellért-hegy tetejéről a Szabadság-szobrot is.

Gumicsizmában járkálok a konyhában

Nem az évszázad áradása ért el bennünket, csak Ciróka tanult meg felmászni a nadrágom szárán, a szoknyámon, és ezek híján a csupasz lábszáramon is.

Dolce vita

A macskákon túli világ

Állítólag olyan is létezik. De abban vajon kicsoda Reiner Ferenc? És miért töltene el határtalan boldogsággal, ha egymás lábán taposunk egy nem létező  barackfa alatt? Más lenne, örömtelibb, mint mondjuk a vonaton a reggeli zsúfoltság? Születtek paródiák, de mind kevésbé vicces, mint az eredeti. Egyébként szerencsére a mi iskoláinkban nem énekelnek újszülött bárgyúságokat, ami megnyugtató. A munkahelyemen viszont az eddig kiutalt ebédjegyjuttatást bizonytalan időre visszavonták, fizetésre még egy darabig számíthatunk. De a darabot hónapokban mérik, ami mégis nyugtalanító. Miképp az is, hogy hirtelen meghalt egy tanár az iskolában. Nem volt öreg, hamarosan én is elérem azt a kort. Vagyis bízom benne, hogy elérem és meghaladom.

Júniusi meglepetésként kisütött néhány percre a nap, és én igyekszem a külvilág helyett a szívbéli feladataimra koncentrálni, mert a macskák közti békefenntartás igen nagy energiákat vesz igénybe, ha komolyan csináljuk.

Drámai féltékenység

Csak azzal nem számoltunk, hogy a mimacskánk hiába okos, mégsem értette az öthetes verbális felkészítőt arról, hogy jön majd egy új macska, aki akár a gyereke is lehetne, és ez milyen jó lesz neki, hiszen ő ivartalanítva van és nem is lehet gyereke, mert ezt talán maga sem tudta, így végig sem gondolta, hogy kéne neki egy idegen kismacska. De hát kapott egyet. És mi úgy gondoltuk fene nagy hurráoptimizmusunkban, hogy itt a kismacska, aztán jön a nagy, egymás nyakába ugranak, hiszen egy potenciális anyuka talált rá potenciális macskagyerekére, és majd megtanítja mindenre és már magunk elé vizionáltuk színesben, hogy a vörös és a fekete milyen bájos lesz egymás mellett. Nos, a valóság kissé más. Vagyis nagyon más.

A valóság az, hogy a nagy retteg a kicsitől, ezért úgy fúj rá, mintha a végzetes leheletével akarná kioltani a kicsinek az életét, V. persze védelmezi elszántan a kiscicát, a nagy viszont megsértődött, úgy általában is, mert szimatol, mint egy kutya és mindenütt a kismacskaszagot érzi, de V.-re különösen megharagudott, és V.-től nem fogadja el sem az ételt, sem a simogatást, szegény V. pedig zokog keservesen, hogy higgyük el, ő ugyanúgy szereti a nagyot, mint eddig, de a nagymacska már utálja őt, és hogy most mi lesz, mert kettészakad a szíve.

Próbálom nyugtatni, hogy néhány hét, és együtt dorombol majd az ölében mindkettő, de nagyon szeretném már mihamarabb látni, hogy igazat mondtam.

Vadászat

A félelmetesen felé rohanó pingponglabdától még ijedten hátrahőköl, de lesből már bátran ráveti magát a gyanútlan gömbre és legyőzi!

Ciróka

Ciróka egy vörös macskafiú. Egy simogatni való kis rókacica. Ezek az első képek róla, de gondolom (és nagyon remélem), idővel több száz követi majd még.

V. és A. most mentek el érte, én pedig itthon várom nagyon, holott sejtem, hogy végig fogja nyávogni az elkövetkezendő néhány éjszakát, be fog bújni az ágyunkba, összepisil ezt-azt, megrág és széttép más dolgokat, aztán meg oltás kell majd neki, meg mindennap friss máj, víz... V. könyörögte ki, hogy jöjjön,  de mind várjuk.