Spenót

Azt hiszem, elkészítettem életem legfinomabb spenótját.

Egy nagy fej vöröshagymát felvágtam nem különösebben apróra (nagyon ritkán vágom csak tényleg kicsire - pld. salátába, tojáskrémbe - mert a legtöbb ételhez öncélú és felesleges szenvedés csak a finomra aprítás), megtisztítottam három nagy fej (igen, fej, nem gerezd) fokhagymát, mindkettőt beleszórtam egy kislábasba és egy kis olívaolaj és vaj keverékén teljesen (szétmállóan) puhára pároltam őket - később sót, majd egy kis vizet is téve hozzá. Amikor minden hagyma krémszerűvé vált (kis tűzön célszerű csinálni, hogy ne égjen oda), beleöntöttem egy csomag kb. fél kilónyi friss spenótlevelet (bébispenót), fedő alatt megfonnyasztottam azt is - aztán botmixerrel nekiestem és homogénné kevertem. Egy púpozott mélytányérnyi lett belőle, de annyira finom volt, hogy még le se nyeltem egy kanállal, már sóvárogtam a következőre.

Vidám kis hétvégi zsarolászás

én: tegyél be egy mosást!
Á.: egy mosást? egyedül?????
én: igen, egy mosást egyedül
Á.: de hogyan?
én: válogasd szét színek szerint a szennyest és a legnagyobb kupacot tedd a mosógépbe
Á.: én ezt nem tudom jól szétválogatni
én: mert?
Á.: mert túl sok
én: szerintem szét tudod, csak szánj rá fél percnél több időt
Á.: jó, akkor berakom úgy, ahogy én gondolom
én: úgy, ahogy azt gondolod, most jól csináltad meg
Á.: nekem mindegy
én: nekem viszont nem mindegy, csináld meg rendesen
Á.: majd legfeljebb összefogják egymást a ruhák
én: és az jó lesz?
Á.: jó, mert akkor többször nem kell nekem csinálni
én: ez elég nagy tévedés
Á.: miért, rám bíznád a mosást egészen addig, míg minden ruhátokat össze nem mosom?
én: nem, inkább azt mondom, hogyha csak egy haja szála is görbül a ruháknak, akkor a tabletet és a gépet előre meg nem határozott hosszú ideig én fogom őrizni... odabent a munkahelyemen... szerintem nyárnál előbb ne számíts rájuk semmiképp
Á.: jó, akkor szétválogatom inkább rendesen

Egy rövid telefon haza

én: szia!
Á.:
én: halló! szia!
Á.:
én: hahóóóóó! mi van?
Á.: hogyhogy mi van?
én: hát hogy miért hívtál
Á.: miért, nem te hívtál?
én: nem, te hívtál
Á.: tényleg?
én: tényleg
Á.: ja, akkor biztosan azért, mert indulok haza

Így játszanak a véletlenek

Írtam a belga éttermi barátnémnak, ő pedig válaszolt - és az alábbi viccességekre derült fény:

nagyjából ugyanaz áll a névjegyeinken (nem név és cím, hanem végzettségek, foglalkozások) - nagyjából egyidősek vagyunk (még a szülinapunk is nagyon közeli) - és épp annyival idősebbek a gyerekei (egy fiú, egy lány) az enyémeknél, mint amennyivel ő idősebb nálam.

Krisztina

Tulajdonképpen megvan az ideális jelölt. Mindent tud, amit itt el kell végeznie - még többet is. Hajlandó lenne idejönni dolgozni. Még azért a pénzért is (ami nem egészen triviális), amennyit mi kínálnánk. De mi tovább keresünk. Hogy miért? Két oka van.

Az egyik ok az, hogy a megfelelőnek tűnő jelölt neve az igencsak ritka és különleges Krisztina. Ilyen nevű munkatársunk pedig már volt (ugye, milyen vészjóslóan cseng? Mondjátok csak ki: Krisztina. Krisztina!). És azzal a Krisztinával F. igencsak nehezen jött ki - utóbb aztán sehogy sem. Nem fogjuk visszavenni - mondja tehát most F. erre a másik Krisztinára.

A másik ok? Hogy van egy lány (nem Krisztina), aki ugyanakkor született (+/- egy hónap), mint F. lánya. Akár az én lányom is lehetne - sóhajtott fel F. Ezt a kislányt nem küldhetjük csak úgy el! - mondta. Úgyhogy nem fogjuk "csak úgy" elküldeni. Hanem majd hogyan? Mert érteni sajnos nem ért ahhoz, amihez itt nálunk értenie kéne. És a pénzt is keveselli (ez utóbbit jogosan - de mit tegyünk, ha pillanatnyilag ennyi  sincs van)

Firkantás a margóra

Meghirdettük ezt az egyszem állást. Nem hirdettük meg mellé, de azért én pontosan tudom, hogy ez inkább két, vagy legalábbis másfél munkakör egy pénzért - és nem nagy pénzért. Ez van, muszáj kihoznunk a lehetőségeinkből a maximumot. A jelentkezők száma még nem érte el a százat, de közelíti. Persze van, akit már be sem hívunk, mert az önéletrajzból is világosan látszik, hogy felesleges kör lenne mindkét félnek. Akiket behívunk, azokról sorra derül ki, hogy nemhogy a másfél munkakör követelményeit nem hozzák száz százalékra, de az egyikét sem, félig sem. Sok csúsztatás van az önéletrajzokban, na. De azért azt majdnem mind megteszik, hogy a megbeszélt időre eljönnek és igyekeznek a legjobb formájukat hozni - és hát ki tehet arról, hogy a legjobb formájuk sem elég nekünk? Ők jönnek sorban egymás után, mi pedig kikeressük közülük az emberünket. A többi sajnos hoppon marad - és a többség így továbbra is munka nélkül.

Ehhez képest:

Tegnap este az volt a feladatom, hogy vegyek 6-8 szelet különféle tortát, tegyem be őket egy jól zárható, stabil, erős műanyag dobozba, aztán adjam oda anyukámnak, aki elviszi külföldre a közel ötven éve ott élő húgának a születésnapjára. Otthon nem volt akkora dobozom, amit megfelelőnek tartottam volna - de tudtam egy boltot a munkahelyem közelében, ahol lehet ilyesmit vásárolni. A tortákat a doboz megvételét követően akartam csak megvenni (ez elég logikus sorrendnek tűnik, nem?) - így a dobozválasztásnál a szemmértékemre és a az ujjaimmal való méricskélésre kellett hagyatkoznom. Szerintem mindkettő elég jól használható, de szoros fizikai kontaktust feltételez a dobozokkal.

Bementem a boltba. Elég zsúfolt kis bolt, amolyan mindent árusítunk típusú. Szoktam itt vásárolni, mert gyakran kell ez-az, a bolt meg közel van. A kis ficakban, ahol a műanyag holmik vannak felpolcozva, két lány pakolt, épp a műanyag dobozokat rendezgették. Köszöntem nekik, ők nem köszöntek vissza, bár rám néztek, hanem beszélgettek tovább. Mondtam, hogy műanyag dobozt szeretnék választani. Itt vannak, mondták - de nem fértem tőlük oda a polchoz. Mondtam, hogy szeretnék közelebb menni, hogy kiválasszam a megfelelőt. Azt mondták, mondjam meg, melyik kell, mert ők onnan nem tudnak most eljönni. Nem tudtam, melyik kell, hiszen előtte meg akartam vizsgálni, hogy melyik milyen alakú, mekkora, hogy záródik, mennyire stabil és erős. Kértem, hogy a polchoz közel menve magam nézelődhessek a dobozok közt. Azt mondták, erre nincs lehetőség, nekik a dobozokat kell most rendbe rakniuk főnöki utasításra. Vagy mondjam meg, melyik kell, azt ideadják, vagy jöjjek vissza másnap. Mondtam, hogy személyes vizsgálódással maximum három perc alatt el tudnám dönteni, melyik dobozra van szükségem, de látatlanban nem megy. Sajnálják - mondták - ők nem fogják kirúgatni magukat az én hülye szeszélyem miatt, ha nem tetszik, menjek máshová. Ez nem túl kifizetődő üzletpolitika - mondtam én. Viszlát - mondták ők. Úgy mondták, mintha a nagykörúton vagy a közelében sehol másutt nem tudnék műanyag dobozhoz jutni. Mintha az övék lenne a nagy magyar dobozmonopólium. Mintha következmények nélkül megtehetnék azt, hogy elküldik a potenciális vásárlóikat máshová. Mintha nem értenék, hogy nekik attól van munkájuk, hogy a vásárlókat kedvesen, a vásárlói igényeket messzemenően figyelembe véve szolgálják ki.

Néhány saroknyira onnan találtam egy másik boltot - nagyjából hasonló árukészlettel, de jóval nagyobb alapterületen. Átláthatót, világosat. Kedvemre válogattam, meg is találtam a megfelelőt (és még néhány korántsem nélkülözhetetlen, ám látványos és érdekes kis bizbaszt) - és nagyon elégedette távoztam azzal, hogy ezentúl inkább itt szerzem be a teljesen nélkülözhető kis bigyókat. Mert még köszöntek is, befelé meg kifelé is.

Engem is be lehet ám csapni

A tegnapi utolsó jelölt Becsepataki József Imréné (nem). Megkérdezzük, hogy szólíthatjuk, azt mondja, Emőkének. F. ezután következetesen Enikőnek szólítja. Emőke eddig a második legígéretesebb jelölt (az elsőről majd még írok). Emőke - bár ezt hála az égnek nem kérdeztük meg - az első percekben elmondta, hogy már nem kicsik a gyerekei és már szülni sem szeretne. És ez a kinézetét tekintve inkább finoman önironikusnak, mint valóban fontos állításnak hangzott. Finom mosollyal nyugtázzuk tehát a nyilvánvalót. Emőke mosolyog, úgy tűnik, gondolkodni is képes, nem mindent tud, amire nekünk szükségünk lenne, de sok dolgot igen - és azt mondja, szeret és hajlandó is új dolgokat megtanulni. Nálunk persze ezt rögtön használni kéne, a szerény, kedves vállvonogatással kimondott "hát, próba - szerencse" mondata pedig azt sejteti, nem mérte fel teljesen, mit is vállalna, ha elvállalná - de valakit muszáj lesz választani (hogy miért nem nyert azonnali felvételt az, aki szerintem ezidáig toronymagasan az első... nos, arról majd még írok).

Ezen kívül egy gond van még Emőkével, mégpedig az, hogy önéletrajzban nem tüntetett fel születési dátumot (én ezt egyébként tökéletesen megértem, én sem szoktam, mert harmincötön felül jobbára azonnal kiszórnak azzal, hogy öreg vagy) - szóval, Emőke a kinézete alapján még körülbelül öt évet fog aktív munkavállalóként eltölteni. Persze lehet, hogy ez sok is lesz belőle - gondolom - de mivel azon kívül, hogy volt gyerekszobám, még a vonatkozó törvényeket is ismerem, nem szólok egy szót sem. F. azonban sehol nem a tapintatosságáról nevezetes (hogy a jogszerűséget már meg se említsem), úgyhogy kerek perec rákérdez, hogy "kedves Enikő! nem látom itt az életkorát!" Emőke lesüti a szemét - majd elrebegi a korát. Az én koromat. A mi korunkat. A közös korunkat. Azt a nyugdíjas igazolványra azért még nem jogosítót - és tényleg egy hajszálnyival többet, mint ahogy még általában szokás új babát vállalni. De azért még beleférne.

Kommunikációs készség

A kézfogása olyan, mintha egy kupac lerágott csirkecsontot helyezne valaki finoman a tenyerembe. Nem néz a szemünkbe, még az arcunkra is ritkán. Az ablakon többször is kipillant, miközben a haját csavargatja és/vagy begyömöszöli a fülébe. Az ablak sajnos nem ővele van szemben, hanem mivelünk, akikhez elvileg szól. Fél könyékkel mindvégig az asztalon könyököl, de sokszor két könyékre támaszkodva beszél. Igazából nem beszél, motyog. Szájról sem tudom olvasni, mit akar mondani, mert a száját szorosan zárva tartja beszéd közben. Amikor mi beszélünk, olyan csúnyán néz, hogy időről időre elbizonytalanodunk: minket gyűlöl máris vagy a fejében kavargó, máshonnan származó emlékei ennyire borzasztóak? Hiába kérdezzük, mit gondol, mire vágyik a kínált munkával kapcsolatosan, újra és újra visszatér korábbi helyeken elszenvedett sérelmeihez. Vagy vélt sérelmeihez.

Főnököm nem bírja tovább - ez azon ritka kegyelmi pillanatok egyike, amikor tökéletesen megértem őt - és megkérdezi tőle, hogy hogyan értékeli saját kommunikációs készségét. Nem a jelen teljesítményét, hanem úgy általában - mert leendő munkatársunknak nagy szüksége lesz arra, hogy jól kommunikáljon. Nem feltétlenül kell kiugróan jónak lennie, csak megnyerőnek, kedvesnek, érthetőnek.

A hölgy ezúttal nagyon komolyan, hosszan és jelentőségteljesen mered az asztalra és azt válaszolja, hogy bár tudja, hogy sem az őszinteség nem kifizetődő egy ilyen állásinterjún, sem az, ha valaki büszke arra, amiben tényleg jó - és nem is akar elbizakodottnak tűnni, mert fejlődnie azért mindig mindenkinek van hová - ő egyébként soha semmiből nem ad magának tízből tíz pontot, de hát senki sem tökéletes - de örül, hogy rákérdeztünk, mert épp a kommunikáció az ő legfőbb erőssége, tízből épp kilenc és feles - de azért láthatjuk mi is, hogy kicsit most alábecsüli magát a kedvünkért, mert tudja, hogy ezzel fogja belopni magát a szívünkbe.

Önállóan

én: Mennyire tud önállóan dolgozni? Milyen felelősségi köre volt az előző munkahelyein?
nemén: Jól tudok önállóan dolgozni, mindig is önállóan dolgoztunk. Megmondták, mit kell elvégezni és azt egyedül megcsináltuk. Ha valami nehezebb dologhoz értünk, kérdeztünk, megkérdeztük, hogyan szabad továbbmenni, merre kell haladni és csináltuk mindig önállóan a ránk szabott feladatainkat.

Mulatozós típus

Nagy Sándor egy makedón király volt, akinek célja a hódítás volt. Elfoglalta a görög területeket, Egyiptomot, a Perzsa birodalmat, egyszóval mindent az Indus folyóig. Sajnos igen mulatozós típus volt, így 33 éves korában meghalt.

Csillagos ötös poraira
béke poraira
csillagos ötös

Hogyan szerezzünk barátokat 12 pontban?

1. Hagyjuk otthon az előre gondosan elkészített ebédet (lecsó pirított darával).
2. Éhezzünk meg mégis a munkahelyünkön. Nagyon-nagyon.
3. Szaladjunk ki a közeli önkiszolgálóba, hátha van borsos áron vegán étel.
4. Totojázzunk sokat a falra kitett étlap előtt, különösen a köretekre koncentrálva.
5. Nézzünk ki bizalomgerjesztően a hülye sapkánkban.
6. A sok ember közül épp tőlünk angolul segítséget kérő hölgynek mondjunk el mindent angolul az étlapról - amit csak tudunk. Legfeljebb ő sem fog sóskát enni.
7. Segítsük őt továbbra is az ételválasztásban - amikor már nem a papír, hanem a hús-vér ételek előtt állunk. Azért itt érhetnek meglepetések...
8. Válasszunk csak zöldségeket, váljunk ezzel valamiért különösen rokonszenvessé.
9. Óvjuk meg az idegent attól, hogy egy nagy mélytányérnyi savanyú almapaprikát válasszon főételül (egyet azért vett)
10. Engedjük, hogy a mi sapkánkra üljön asztalunknál ebédeljen.
11. Titkoljuk el előle, hogy nem beszélünk angolul és beszélgessünk vele az aktuális magyar társadalmi és gazdasági helyzetről (angolul), valamint javasoljunk további városnézési útvonalakat is (ha enyém a témaválasztás, én beszélni tudok, csak nem értem, amit ő mond. Nyilván azért, mert belga nem ő az angoltanárom.)
12. Egy óra múlva döbbenjünk rá, hogy csak fél órás az ebédszünetünk. Sürgősen cseréljünk e-mail címet. Észrevétlenül húzzuk ki a sapkát. Öleljük meg egymást búcsúzóul.


És lám, máris egy (potenciális) baráttal többel fejeztük be az ebédet, mint ahogy nekiindultunk! Ugye, milyen egyszerű?

Istent játszani, farkasnak látszani

hát, körülbelül így érzem magam, amikor a meghirdetett egyetlen állásunkra jóval több jelentkezés fut be - és már be sem hívok mindenkit személyes találkozásra, de akiket igen, azokat a héten kell interjúztatni, és persze mind azt reméli, hogy ő lesz a kiválasztott, de csak egy embert veszünk majd fel, és a többi mind csalódott lesz és szomorú, még talán utálni is fognak - pedig nem izgulok sokkal kevésbé én sem, mint ők - és nyomaszt ez a kiválasztói szerep

Ki mondta?

Csodálatos dolog úgy sütni pizzát, hogy nekem nem kell enni belőle!

a) a híres olasz arzénes gyilkos
b) egy altruista szakács
c) én - de igazából azt akartam mondani, hogy jó úgy itthon pizzát enni, hogy nem nekem kellett elkészíteni

(segítségül annyit elárulok, hogy utána úgy röhögtünk, hogy egy fél csésze frissen főtt, illatos kávét kilötyögtettem a paplanhuzatra)

Veled úgysem lehet mit kezdeni, te mindig rossz kedvű vagy

- mondta a boldog új évem negyedik napján Á. válaszul arra a felvetésemre, hogy esetleg időnként nézzen körül abban a tekintetben is, hogy rajta kívül másnak mi lenne kedvére való.

Nem vidultam fel a mondat hallatán - és ez ismét bizonyíték lehet a szemében az állítása igazságára. Nem tudom, minden kamasz anyuka ilyen hülye-e, mint ő én, de iszonyú nehéz ez így nekem neki.