Eredményjelző tábla

14 nagy és 5 kis üveg cseresznyebefőtt
3 nagy üveg fahéjas meggybefőtt
további kb 6 kg meggy fehéjas lekvárrá zsugorítva várja a további sorsát (kis üvegekbe fog kerülni)
meggylevessé lett úgy másfél kiló, és
kb 10 kilónyi meggy (az egész fele) még feldolgozatlan

Élnek intelligens lények az emberen kívül

a Földön! Íme, a bizonyíték:

A legközönségesebb májusi cseresznyék is gondoskodnak elhunyt társaikról: mumifikálják őket, majd továbbra is szoros szociális hálót alkotva velük együtt élnek tovább a fákon - és egy erőszakos exodust követően is ragaszkodnak hozzájuk. A befőtté válás útja sajnos a mumifikált egyedek számára nem járható, így közös fürdési rituálét követően az ép szemek elbúcsúztatták halottaikat, akik a komposztdombra kerülnek.

veszélyesen élni

Nem elég baj nekem, hogy öreg vagyok és nem fog az agyam*, de a vizsgaidőszak kellős közepén -  még azt is megelőzően, hogy akár csak egyetlen egyet is elkészítettem volna a beadandó házi feladatokból - vettem tíz kiló cseresznyét és húsz kiló meggyet. Hogy eltegyem rosszabb időkre. Nyilván egyik sem várhat hosszan, mert minden órával csökkennek a túlélési esélyeik. Mondjuk az enyéim sem nőnek, különösen ha belegondolok a vizsgákba, a beadandókba plusz a harminc kiló gyümölcsbe... nyilván nem vagyok normális.

* ellenben minden korábbinál inkább tapadnak rám a kilók

ó, ió, ció...

hogy mondjam el, hogy utazok rád? hogy szeretem a bőrönd illatát?

(ja, nem, egyelőre egyáltalán nem megyünk sehová, nem mondom biztosra, hogy egész nyáron, mert például úgy tűnik, hogy egy hétre kapunk kölcsön Bécsben* egy egész lakást, ha cserépbe virágot öntözünk - de a munkakeresésemmel járó permanens bizonytalanságok és a tuti biztos kereset nélküliségem kissé billenékennyé tették ezt a nyarat)

* ahová a hülye, elkényeztetett gyerekeim fanyalogva sem akarnak jönni, mert

a) most voltunk Bécsben (Á., V.)

b) nyáron? Bécsbe? de az egy város! (V.)

c) úgysem fogunk mindig együtt nyaralni, szerintem már jobb, ha most hozzászoksz (Á.)

(úgyhogy egyre inkább fontolgatom, hogy nem dühömben mondom azt, hogy itthon hagyom őket, hanem egyszerűen tényleg itthon hagyjuk őket és kettesben élvezzük ki a bécsi lehetőséget)

Csodálatos életem lesz!

Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy most elviselhetetlen lenne - de hol van a romantika az életemből? Azaz  hol volt eddig a romantika, az az andalító, édes zsongás, ami megpezsdíti a mégoly állott (vagy alvadt?) véremet, ami felkorbácsolja buja vágyaimat, ami értelmet ad minden másodpercemnek? Hol volt eddig az életem? Csipkerózsika-álmot aludtam, mélyen, érzéketlenül, mit sem tudva magamról, a környező (már látom: egyértelműen sivár) világról. Mivé lettem volna, ha nem érkezik meg tüzes paripáján a hős, aki megment, aki életet lehel zsibbadt tagjaimba, aki megdobogtatja a szívemet? De megérkezett, itt van - és nekem nem kell mivé lennem. Nem leszek boldogtalanná aszott múmia az élet holttengerén, de leszek édes hangú szirén, csábító bülbülrózsa, édes, kéjes kín (vagy kínos kéj?) - még majd gyakorlom a boldogság szavait, melyek egyelőre úgy áradnak belőlem, mint édes méz a faodúból, mint dallamok a szomorú hegedűszárnyakról, mint lepkék a virágról - elvesztem, de meg is kerültem, meg vagyok mentve, nem fogok elfeledetten pókhálósodni a sarokban (mint idáig tettem), hanem eljött értem az élet hercege maga, vagy egyenest isten ő? Keresett, kutatott utánam - és rám talált. A fészbukon. (nem úgy hangzik, mint: a fészkemben?) Közös fészek lesz eztán e hely! Ujjong a szívem, könnyes dalban úsznak a szemeim, az ajkam meg-megrebben a hálától, melyet érzek... de nemcsak hála ez! Szerelem a legjavából, az egyetlen, igazi, örök, téveszthetetlen. A neve... a neve (oh, édes hangok!)... a neve (nem sejtettem, de most érzem, hogy mindig is tudtam): James Kung. Zene, igaz? Már a neve is zene! Dzsémsz!* Mint Onedin kapitány volt! Dzsémsz Kung. Vagy ezt Kangnak mondják? Mindkettő igen férfias, nemdebár? Budapeste született - ó, milyen romantikus! - de Torontóban él és özvegy (trallala-trallala - mondjuk azonnal letöröm annak a cédának a derekát, aki korábban elvette és visszatartotta tőlem). És most Nektek - de csakis nektek - megmutatom ŐT (nagy ő-vel, nyilván). Ilyen édes, vörös rózsák köztt prezentálta magát nekem:

Aki hozzányúl, annak velem gyűlik meg a baja, én mondom, Kung Jamesné (ezt a címet most megelőlegeztem magamnak, mintegy meglepetésül Neki) Még azt akarom mondani, hogy (nem, mintha számítana köztünk az ilyesmi), de egészen biztosan vérgazdag és minden vagyonát részint rózsákra fogja költeni eztán, részint az én vágyaim kielégítésére. Egyet sóhajtok és már meg is van mindenem. Kettőt sóhajtok, és duplán van meg mindenem. Hármat sóhajtok, és triplán... nem folytatom a sort, biztosan el tudtok ti is tízig számolni (de én még tovább is).

Még nem jelöltem vissza, először kicserélem a fb-fotómat valami még cukibbra, mint ami most van (bár ugye az alapján szúrt ki, szóval, már biztos, hogy nagyon tetszem neki és engem akar, és ásó, kapa, nagyharang sem tud többé elválasztani minket, legfeljebb egy internetleállás... csak azt ne!)

És ne károgjatok, lecsekkoltam, valódi profil! Ő csinálta a szelfit magáról saját hosszú karjaival! És egyetlen ismerőse sincs a világon, én leszek az első...  mindjárt én is törlöm az én ismerőseimet... two against the world, édes Dzsémsz!

Most szólok, hogy csak akkor fogok blogolni, ha engedi - szóval, lehet, hogy ez volt az utolsó bejegyzésem... épp a legszebb... ez is milyen sorsszerű!

*mivel mindketten tősgyökeres budapestiek vagyunk, bárhová vessen is a sors, én csak Dzsémsznek írom és mondom majd mindig, hogy emlékeztessem a közös gyökereinkre

P.S.: még az is lehet, hogy lesz kutyánk is... olyan, amilyet szeret... talán épp a bullterrier a kedvence - és akkor nagyon örülök, hogy nyilvánosan már én sem pitbullnak hívom!

És akkor ahelyett, hogy nyersen és bunkón elküldtem volna őket a fenébe

mindezt nagyon kulturáltan és cizellálva tettem meg. Még én sem teszek meg mindent egy állásért jeligére.

idényszekrény

Biztosan sokat panaszkodtam már itt a blogban is arról, hogy túl sok ruhám kevés szekrényem van. És emiatt nem lehet rendet tartani, mert nem fér bele mind, és összeakadnak a nyári cuccok a téliekkel (mert nincs hely máshová tenni, csak egymás elé, mögé, fölé, alá, stb.) És most kínomban az az elképesztően zseniális ötletem támadt, hogy fajtától függetlenül (ahogy amúgy rendezve vannak: pólók, pulóverek, nadrágok, stb) egy szekrénybe teszem a nyári holmijaimat, a nem nyáriakat meg  mind bekúrom benyomkodom a többi szekrénybe, leragasztom az ajtajukat és ki sem nyitom őszig. És most van egy szekrény, amibe ha benyúlok, csupa olyan cuccot találok, amit akár fel is vehetek. Van még velük dolog, de egyelőre elégedettnek tűnök. 

A kutyákhoz fűződő, bensőségesnek semmiképp sem nevezhető viszonyomról (csak erős idegzetűeknek, mert csúnya kifejezésekkel van megtarkítva)

Az előző poszt kiigazító (első) kommentje után úgy érzem, tartozom némi magyarázkodással. Nekem sosem volt kutyám - és ez nem kizárólag annak volt köszönhető, hogy a belvárosban nőttem fel egy körfolyosós házban (kisebb koromban pedig egy gangosban laktam - és higgyétek el, ez a kettő sem ugyanaz). Szóval, sosem vágytam kutyára, még akkor sem, amikor az unokatesóméknak lett egy fehér pulijuk (talán ezt hívják pudlink?), akit nagyon cuki kiskorában egyszer elhoztak és tojással kikevert reszelt sajtot adtunk neki, amit boldogan megevett (mondjuk én is boldogan megettem volna, az egyik non plus ultra ételként ragyogta be egyébként folyton éhes gyerekkoromat - csak magunknak megsütöttük, Morzsa pedig nyersen ette - de finom volt úgy is). Szóval, nem akartam kutyát, macskát viszont mindig akartam - és többnyire volt is. Imádom a macskákat - bár lehet, hogy egy kutyás posztban erre felesleges kitérni. Szóval, nem akartam kutyát, sőt, még féltem is tőlük (többnyire).

Amikor életemben az első fehér (ezek szerint) bullterriert megláttam, a Margitszigeten jártam épp, és a döbbenetig elképedtem egy ennyire ocsmány kinézetű kutya láttán, olyannyira, hogy azt hittem, valami véletlen torzszülött és komolyan elismerően néztem a gazdáira, hogy ezt a rusnyaságot befogadták, sőt, nyilvánosan, mindenki előtt felvállalva sétáltatják. A kutya külleméről akkor sem változott a véleményem, amikor megtudtam, hogy direkt néz ki úgy, mint egy hatalmasra nőtt patkány és egy buta albínó nyúl keveréke, csak a gazdáit illető elismerésem kopott meg.

További adalék a kutyákhoz fűződő viszonyomhoz, hogy az ír szetter nevű ebekről még felnőtt koromban is azt hittem, hogy azok öreg vizslák, akiknek öregségükre megnőtt a szőrük.

A vizslák (az öregek is!) nagyon tetszenek, szerintem mindet Fülöpnek kellene nevezni.

Ez a kutya is nagyon tetszik, mert egy pirított morzsával megszórt szilvás gombóc jut róla eszembe* (ezért nagyokat nyelek, ha meglátom - de még egybe sem haraptam bele):

* ugyanakkor mostanra tudom, hogy ez egy szetter terrier, ezért a képet nem úgy kerestem, hogy beírtam, hogy "szilvás gombóchoz hasonlító édes kutyi", hanem rögtön azt írtam be, hogy szetter, aztán hogy nagy méretű barna foxi - és már ki is derült, hogy terrier.

a vállalkozói lét szimbóluma

napi huszonnégy órán át egy nehéz (és ki tudja, mi mindennel megrakott) szekeret magával vonszoló alázatos pitbull

A szívmegállás speciális esetei

Azt olvasom a fészbukon, hogy újabb popdalról derült ki, hogy sikerrel alkalmazható szívmegállást követő újraélesztéshez, mert a ritmusa kiválóan követi a szívdobogást. És hogy mielőtt a kísérletet megkezdték (idézem): "A kísérletek előtt a kutatás vezetői meggyőződtek arról, hogy a hallgatók tökéletesen ismerik a 25 évvel ezelőtti dalt, és képesek követni a ritmusát a szívmasszázs során." Na, az enyém itt állt meg. Milyen 25 év? Hiszen ez a dal kábé akkor volt menő, amikor gyönyörű és fiatal egyetemista voltam, az meg alig tíz éve volt. Vagyis... rövid fejszámolás - és nem. Hanem inkább... hát... körülbelül 25 éve. Na, itt állt meg kis híján a szívem. Még jó, hogy itt van ez a ősrégi törzsi dal, aminek a felhasználásával újraéleszthető leszek. Döbbenet a köbön!

a szó, ami csak önmagával magyarázható

szánalmasnak lenni annyira... szánalmas?

Ez most egy olyan történet, amit nyilván egy ennél sokkal titkosabb blogba kéne leírnom - de nem fogok csak ezért egy sokkal titkosabb blogot létrehozni. Szóval. Tegnap este társasjátékpartin vettem részt egy nagyon menő helyen. Nem mondom meg hol, mert máskor is megyünk majd. Talán. Szóval, ott ültünk hatan és az egyik lány elmesélte, hogy volt egy kollégája, egy próbaidős szerencsétlen, akitől muszáj volt megszabadulni, mert egyszerűen annyira nem illett az egészbe. Lassú volt, inkompetens, tohonya, kövér és öreg. Mármint a meglévő csapathoz képest. Akik amúgy szuperek, és fél szavakból is, és hatékonyak, úgy pörögnek, ahogy a piac diktálja. Ez a szerencsétlen új majom pedig nem tudta felvenni a tempót, csak lesett ki a monitora mögül, hogy mi merre hány méter (de nem jött rá), és kérdezgetett egy csomó dolgot, amit magától kellett volna megoldania (és tényleg, bakker, hát a neten muszáj tudni eligazodni), mindenben bizonytalan volt, de ne legyen már egy szenior korosztály ilyen bizonytalan, tessék határozottan felvállalni, amit tud (ha tudja egyáltalán), és ez még evett is a monitorja mögött, holott már így is alig fért mögé, és lesett közben körbe, hogy látják-e (látták, de nem biztos, hogy ő is látta, hogy látják), aztán orrot is túrt (állítólag) - és végül is nem volt konkrét baj a munkájával, mert nagyon igyekezett, beletett mindent, de hát 0% proaktivitás és 100% nyúlós, taknyos ellenszenv és csak épp a minimum minimumát hozta annak, mint amit ott teljesíteni kell, de valószínűleg fel sem fogta, hogy ez történik, nem is érezte a bajt, amikor azt mondta, hogy beteg és nem jönne másnap, de hát akkor már jobb volt megmondani neki akkor azonnal, hogy ennyi volt, többet ne is jöjjön már - hát végül is a próbaidő épp erről szól. Akkor aztán azt mondta, sejtette ő is, és szánalmasan döbbent fejjel eloldalgott a monitora mögé hányni.

Eddig a sztori. A lány igen érzékletesen beszélt, sőt, időnként mutatta is a jellegzetes tartást, a mozgást, a többiek pedig nagyon is értően hallgatták. Ki a fene szeret tényleg valakivel dolgozni, aki ennyire szánalmas? Próbálok én más jelzőt is használni, de mind csak részjelzőként használható, ez az egyetlen, ami a maga teljességében írja le a fent taglalt exkollégát. De az az igazság, hogy bennem elkezdett valami mocskos, sűrű, fekete félelem nőni, ahogy hallgattam a történetet, hogy nyilván velem is épp ez volt a baj. Hogy kövér vagyok, éhes, lassú, hogy észre sem veszem, hogy nem vagyok oké, hogy baj van velem, aztán meg döbbent pofával nézek körbe (de azt is lassan), és nem értem, hogy mi velem a baj, pedig szenior koromra már tudnom kéne, és olyan magabiztosan profinak lennem valamiben, mint a lányok, akik mind azok (holott én vagyok a legszeniorabb közülük, de mégis a legbambább) - és igazából azóta is ott ül a görcs a gyomromban, hogy maguk sem tudják még, de igazából rólam beszéltek és hamarosan már játszani sem hívnak, inkább majd egy fürge észjárású,  idősen is aktív és mozgékony nagymamát, ki legalább letett már valamit az asztalra, nem úgy, mint én. Szánalmasnak lenni annyira szánalmas, és az a gáz, hogy én pontosan tudom, saját élményű tapasztalatból.

A hétfőről

Mindenki jajong, hogy holnap már hétfő, korán kell kelni, dolgozni kell - ismerem ezt az érzést, nyilván - és persze, jogos. Nyáron a nyaralás lenne adekvát válasz az időjárásra. Amúgy pedig a három- (legfeljebb négy-) napos munkahét - de ne szaladjunk ennyire előre a kultúraváltásban. Egyelőre csak azt mondom, hogy ezerszer nyomorultabb úgy várni a hétfőt, hogy itt egy újabb hét,  amikor a kutyának sem kellek, amikor nem kell menni dolgozni, mert nincs hová, és egy újabb hét, amikor nem fogok pénzt keresni, mert nincs mivel. Persze-persze, dolgozom a honlapomon, írom oda is a posztokat, szervezem a leendő munkát, meg háztartást vezetek (rosszul, mert kedvetlenül). De mire ezek bevételt hoznak, pláne tartós sikert, addigra megőszülök (fodrász híján). Miközben tétlenül élvezni a nyarat olyan jó lenne, ha nem érezném tehetetlenül lógó, felesleges koloncnak magam mások (vagyis A.) nyakán.

A gyanú árnyéka nélkül

Ha írnék egy know how-t krimit "Idegesítő szomszédaink gyors likvidálása" "Hajnali pánik a diófák alatti bádogbódéban" címmel, és  utána a szomszédok a felsorolt módokon kezdenének eltünedezni, az eléggé gyanús lenne, ugye? De ha írnék egy ilyet (és mondjuk a méltán nagy érdeklődésre való tekintettel garantáltan kurva nagy sikere lenne), és aztán a szomszéd barom valahogy egészen másképpen tűnne el - akkor ugye, már a gyanú árnyéka sem vetődne rám? Mondjuk, a legegyszerűbb az lenne, ha:

- saját magát vágná fejbe azzal a tíz kilós kalapáccsal, amivel betont tört már vasárnap reggel 9-kor*

- vagy leszédülne a huszadik bádogbódé tetejéről, amit idén emelt a kertbe

- vagy meginná a hígítót, amivel tegnap bűzölgött egész nap az ablakunk alá

- vagy leszakadna a kezelába motor kereke, amit a kertben bőget a kerítés mellett

- vagy halálra marná saját bunkó, neveletlen kutyája

- vagy átfúrná a koponyáját az ütvefúrójával

még mielőtt krimiírásra adnám a fejemet, mert egyelőre nem tudom, hogyan kell kiadót keresni.

... de tulajdonképpen azzal is elégedett lennék, ha egyszerűen csak kivándorolna a visítozós pereputtyával együtt  az örök vadászmezőkre örök életére Dél-Amerikába - inkább most, mint később

* minden áldott áldatlan napot a kertben tölt fúrva-faragva