retrospektív

Kedves olvasók! Az elkövetkező napokban időutazásra hívlak küldelek benneteket, mivel én nettelenül fogom süttetni a hasam valahol Európában, így nem várható, hogy a blogban új bejegyzések szülessenek (vagy ha mégis, az eléggé meglepne, sőt, megdöbbentene és a blog további sorsát illetően elgondolkodásra adna okot - na, de nem akarok crackereket festeni a falra) - szóval, olvasgassatok nyugodtan korai nagyszobát - és mivel feltehetően nem emlékeztek minden korábbi bejegyzésre, semmivel sem lesz unalmasabb, mintha friss bejegyzéseket kapnátok nap mint nap. Persze azt elismerem, hogy a nagyon feledékenyeknek izgibb lesz, mint a jó memóriával rendelkezőknek - és csakúgy, mint a bankoknál ismert eljárás esetében, az esetleges új ügyfelek járnak majd legjobban, mert nekik több évadnyi ingyenes szórakozást (avagy hatalmas dózisú altatót) nyújtok át egyszerre.

Csak önzetlenül!

V.: cicamica, cicamicám, cicuskám, micuskám, egyetlen bogaram, kicsi kincsem, gyöngyvirágom, drága szépséges kisbabám (és így tovább)
cica: miaú, miaú, miaúúúúú
én: adtál már neki enni?
V.: nem
én: akkor adjál, látod, hogy éhes
V.: most inkább nem adok
én: ????
V.: nem akarom, hogy csak azért szeressen, mert etetem

csöcsere miatt a szalon zárva van!

 - hirdeti egy kiírás a szalon (?) ajtaján. Én tulajdonképpen csak egyetérteni tudok a dologgal, amíg odabent csöcserésznek, addig tényleg jobb az ajtót zárva tartani - na de ha nem nyitva tartás idejére időzítenék az aktust, akkor nem is kéne nagydobra verni.

Ezért úgy haragszom

V. rajzai - amit a szülinapjára kapott jobb agyféltekés rajztanfolyam első napján készített és amit a harmadikon - a képen ugyanaz a személy látható:

Egyrészt egyértelműen elfogult vagyok, mert imádom a kislányomat, és szerintem az a természetes, ha az ember elfogult a gyerekével - mert ki más legyen az vele, ha nem én? Másrészt az elfogultságom nem vak, én sem tartom minden egyes művét, alkotását, megmozdulását tökéletesnek, isteninek és felülmúlhatatlannak - de vannak olyan rajzai, írásai, mondásai, tettei, amiktől az elolvadásig meghatódom és csak hápogni tudok, hogy ez te csináltad? Ó, V., én el vagyok ámulva-bámulva tőled, egészen különlegesnek tartalak, stb., stb. (már ahogyan azt az elfogult anyukák szokták). Szóval, én erről a rajzról azt gondolom, hogy eléggé jól sikerült - vagyis hogy nagyon jól, és szerintem felülmúlja az "átlagos", 11 éves gyerekek által készített rajzokat (bár tudom, hogy átlagos gyerek meg átlagos rajz nincs is - de ez szerintem még a nem átlagosak közül is kiemelkedik)

V. ma ezt a rajzot majdnem odaadta a nagymamájának ajándékba. Tudom, hogy az volt a szándéka, hogy végigmutogatja mindet, a nagymamája ámuldozik egy sort, aztán meghatódik, hogy V. neki adja a legszebbet. A terveknek megfelelően V. elkezdte megmutatni a rajzait - mire a nagymama ilyenképp  fanyalgott: mit rajzoltál le? egy büdös cipőt? és ez? ez mi? egy majom? (macska volt, nem is rossz) hát ez? ezt hogy kell nézni? ló? de hát a lónak legalább egy milliméterrel szélesebb a mellkasa és keskenyebb a térde (a nagyi nem lóidomár, sem műlovarnő, sem grafikus, sem...) és ez mit akar ábrázolni? egy krumpli? ja, állítva nézzem? akkor mi? egy élére állított krumpli? V. szája már biggyed lefelé, de azért előhúzza a fenti két rajzot is - nézd nagymama! ezt rajzoltam első nap, ezt a harmadikon. A nagymama megnézi: De ilyen csúcsos száj élőben nem létezik, hogy nézne ki?! És hát ennek ferde az álla! mintha épp begyulladt volna a foga! És a nyakát is kitekerték  - kacag saját humorán a nagymama. V. megállja sírás nélkül, elteszi a rajzokat, a nagymama nem kapja meg ajándékba.

Aztán még a nagymama szeretné megmutogatni a másik unokákról készült fényképeket, amiket mostanában küldtek át nekik: nézzétek, milyen ferde a kisfiú foga! én már elvittem volna fogszabályzóba (8 éves, ilyenkor még nem szabályoznak - amúgy nem különösebben ferdék a fogai, csak a frissességtől kuszák)... és itt a kislány.... nem csúnya, helyes pofija lenne... de milyen vézna! csoda, hogy egyáltalán felvették iskolába! (nagyon szép, törékeny alkatú kislány - kb. mint az anyja - és az apja sem nagyon más típus: alacsony, vékony csontú)... és itt volt valahol a legkisebb (3 hónapos)... nagyon csúnya rajta, mint egy manó.... nem találom.... azt hiszem, kitöröltem, olyan csúf rajta...

Eszünk, iszunk, jót mulatunk, mindenkiről (magunkat is beleértve) meghallgatunk még néhány kellemetlen hírt (A. kopaszodik és nagyon öregszik, sápadt, én egyre kövérebb vagyok, V. sem fogja elkerülni a sorsát, az én alkatom, Á. mogorva és túl magas) - aztán elbúcsúzunk. Búcsúzóul a nagymama utánunk kiált: küldjetek majd képeket a nyaralásról, sosem küldtök, nem tudok mit mutogatni a barátnőimnek, pedig mindig kérdezik, hogy miért csak az egyik alomról van képem...

Nem fogunk küldeni.

(az unokáit következetesen nem szólítja a nevükön, csak "a kisfiú" és "a kislány" titulus jár nekik - én egyszer, még vagy tíz éve azt válaszoltam arra, hogy hogy van a kislány meg a kisfiú, hogy mindketten jól vannak, a férfi épp nincs itthon, a nő pedig fáradt kik? kérdezte a nagymama - és hogy van az öregnéni?  - kérdeztem tőle rejtett udvariassággal - de nem értette: kire gondolsz, martine?)

Kispad

Nem, nem a focipálya melletti kispadra gondolok (bár jó honpolgárként elolvastam a fociakadémiákat elemző belga szervezet által közzétett és/vagy kiszivárogtatott anyagokat is, amiken jó honpolgárként röhögtem is sírva is fakadtam, mert igazából elképesztő, hogy hogy lehet egy ország (amelynek én is tagja vagyok, jaj) ennyire félelmetesen balfék, meg lúzer és pöffeszkedő egyszerre) - szóval, nem arra a kispadra gondolok.

Hanem azok a kispadok járnak az eszembe, amiket a falvakban meg még az alföldi kisvárosokban, de még Budapest peremkerületein is látni lehetett az én gyerekkoromban. Ezeken a padokon, meg a melléjük tolt sámlikon, hokedliken ültek az öregemberek, a nénik és bácsik - ki magában bámészkodva, kik pedig csoportosan, és néztek. Nézték, ki megy, ki jön, kivel van, miben van, mit hoz, hogy néz, merre forog - vagyis mindent tudtak mindenkiről, és nyilván ki is beszélték az arra járókat, ki csak magában, kik meg szájról szájra adván a szót, amúgy pletykaként. Az arra járókkal köszöntötték egymást ha kellett, ha nem, volt, aki megállt egy negyed (vagy fél, egész, stb.) órácskára, mások szaporán  továbbsiettek - de belvárosi gyerekként nézve ennek volt egy olyan otthonos, őskort idéző, romantikus hangulata, amit eleinte igen szerettem.

Később, amikor volt falu, ahová gyakran jártam, megtanultam félni, sőt utálni is a kispadon ülő ismeretlenek némelyikét, vagyis közülük azokat az anonimitásba burkolózókat, akik rendszeresen jelentettek rólam és barátaimról a szüleimnek - sosem hittem, hogy az igazság érdekli őket, inkább a hír (és a sok budapesti tizenéves mindenképp hír volt a faluban akkoriban) - és időnként egészen cifra, sőt, megdöbbentően szürreális dolgokat is meséltek rólam, rólunk. Egyszer például azt telefonálták meg apámnak, hogy a háztető gerincén ülve kukorékoltunk a holdra éjnek évadján, mint a boszorkányok -  hogy nagy buli volt, azt én készséggel elismerem, de hazaérve az éjjeli háztetőn kukorékolásért kapott pofon őszintén meglepett.

Ilyen előzmények után persze talán az tűnne természetesnek, hogy örülök a kispadok elkorhadásának és a kiülős beszélgetések megszűnésének - de képzeljétek, nem. Hiányzik a szememnek a sok öreg bácsi és néne - de persze nem várhatom, hogy a szüleim korosztálya, akik amúgy is kissé szégyenkezve mondták, hogy hát, az öregekkel nincs mit tenni, de majd kihal ez a cikiség is más hasonló dolgokkal együtt, és ők inkább Illést meg Rolling Stonest (a progresszívebbek, persze) hallgattak, tőlük igazán nem várhatom, hogy ők ácsolják újra a kispadokat, hogy hurcolják ki a sámlikat, hogy fejkendőt kössenek a farmergatya mellé és kiüljenek pletykálni a kispadra. Egyrészt folyton csinálni, tenni, nyüzsögni kell valamit (amitől megőrülök), másrészt ki akarna a szomszédokkal meg az utcán járó egyéb unalmasokkal fecsegni, amikor ott van nekik is a net. Meg nekem is, persze, és (oké, oké, kissé erőltetett és művi) az egérpadot használom kispadnak - kiülök, és fecsegek bárkinek, aki erre jár.

Sietnék, de a lomoktól nem tudok

Nagyon-nagyon kellett sietnem valahová, ezért úgy gondoltam, kocsival megyek, pedig a kocsimat már szeptember óta nem használtam - és mivel álmomban, ahol az egész sztori megesett, valami lepukkant laklótelepen laktam, a lakótelep melletti bokrok közt kerestem. Ott is állt, homokautónak álcázva - vagyis először le kellett róla lapátolnom több köbméter mocskos, kiszáradt, autó formájú sarat. Anyukám is itt volt velem, neki azt javasoltam, hogy üljön addig a szomszédos bokrokból kikukázott babakocsiba, meg is igazítottam neki az ülést, a karfákat (nem kis idő alatt) - de végül is inkább segített pakolni. Ami jól jött, mert a sárrétegtől megtisztított autó telis-teli volt különféle holmikkal.

Voltak benne ruhák, újak és régiek egyaránt, volt benne bolti minőségű edzőcipő, de penészes, rothadt félcipők is, egy piros lakkbakancs (ezúttal nem Martens - pedig egyre inkább érik nekem egy olyan), volt rengeteg szatyor meg doboz a lehető legkülönfélébb holmikkal, teli írt és rajzolt papírok, számlák, könyvek - ezeket persze egyenként kellett átválogatni - és anyukám is fáradhatatlanul válogatott egész nap, már esteledett, mire eljutottunk odáig, hogy lássam, hogy az autó minden ülése le van hajtva, a kormány leszerelve, a műszerfal valahol kisimítva - gondolom, hogy minél  több hely legyen lomokat tárolni - és ami ezidág fel sem tűnt, hogy a kerekek is le voltak szerelve - és talán a csomagtartóban voltak felnistül (vagy csak a bokrok alá hajigálva?) - mindenesetre ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy ezt képtelen leszek egyedül vagy anyukámmal megoldani, így segítségül hívtam egy férfiembert.

Miért, miért nem, de épp azt a legrosszabb emlékű pasimat, akit egy néhány évvel korábbi álmomban (leírtam, itt van a blogban!) a Duna parti iszapban kellett volna össznépi happening keretében titokban eltemetni, mert " az ő szabad lelke nem bírja a temetői kötöttséget". Szóval, felszaladtam a masszív alkoholista B.-hez, aki épp ott lakott a kopott lakótelepen, hogy jöjjön kereket cserélni, mert sietnem kéne (ugye már vagy egy napja). Anyukám közben rendületlenül szortírozott az autónál. B. először azt mondta, nincsenek ruhái, mert most szabadult a börtönből, aztán azt mondta, ha adok neki nadrágot, lejön. Épp nálam volt (micsoda csodás véletlen!) egy nadrág, amit nemrég turkáltam - bő nyári selyemnadrág, élén színű virágokkal. B. felvette és jött a kocsihoz - közben arról győzködött, hogy mindenképp menjek hozzá feleségül. Mondtam, hogy eszem ágában sincs, van rendes igazi életem, gyerekek meg A., kizárólag a kocsi miatt szaladtam fel hozzá. Mire B. rámutatott a színes nadrágra és azt mondta, hogy van valami olyan szabály, hogy ha én neki ruhadarabot adok (márpedig rajta volt a színes nadrág), akkor az már olyan, mintha a felesége is lennék. Sírva fakadtam és kértem, hogy vegye le a nadrágot, mert én nem ismertem ezt a törvényt, és higgye el, ha ismertem volna, sosem kérem őt semmire, nemhogy nadrágot adjak - és felajánlottam, hogy neki adom az autóból a társasjátékokat meg mindenféle mást is, csak adja vissza a nadrágot. Anyukám közben vidáman kommentált minden újabb meglepő leletet és egyáltalán nem érzékelte, mekkora dráma van körülötte - amitől olyan iszonyú dühös lettem, hogy a sírás mellé még elkezdtem vele is kiabálni, hogy szálljon már ki saját boldog világából és segítsen megoldani ezt az áldatlan helyzetet.

(nem tudom, hogy végződött volna ez a kínos ügy, de szerencsére megjelent A. a kávémmal, és szabad volt végre felébrednem, és se nem sietek nagyon (bár ma megyünk majd Á.-val gipszcserére), se sárral nincs betapasztva a kocsim (bár tényleg nem vezettem ősz óta), se nem vagyok ilyen rettenetes kelepcében - viszont még mielőtt kinyitottam a szemem, az a gondolat futott át rajtam, hogy muszáj lomtalanítanom a valóságban is, mert a régi kacatjaim miatt vagyok képtelen továbblépni a munkahelyemről - ez azért tényleg lehetséges)

Zolika monológja

Tudvalévő, hogy a nők a szabadságukat a család kiszolgálásával töltik legszívesebben. Eljárkálnak a piacra, ahol nőtársaikkal találkozgatnak, együtt vásárolgatnak, hazacekkerezik a zöldeket, terelgetik a vidáman motorozgató kölyköket (micsoda büszkeség!) aztán főzőcskéznek (nem ezt játszották már kislányként is?), ha meg már összekoszolták azt a sok bamba edényt, akkor el is mosogatnak - mindezek szüneteibe belefér, hogy mossanak, teregessenek (na, nehogy már a mosógép idejében ez olyan fárasztó legyen!). Ha végeztek a házimunkával (mondjuk ezzel azért még nem végeznek, ugye, mert lehet ablakot meg függönyt is mosni, fürdőszobát glancolni, rézkilincset fényesíteni, satöbbi, satöbbi, hadd ne én soroljam már, tudja ezt mindenki) - na, de ha nem is végeztek, azért egy kis pihenés a szabadság alatt rájuk fér, én nem vitatom, akkor elvihetik a gyerekeket fagyizni, meg az orvoshoz (miért, ki menjen vele, ha nem az anyja? így is sokáig volt már halogatva (sic) az ügy), meg lehet velük játszóterezni, bakker, az a neve, hogy játszótér! ott játszani kell! az nem pihenés? ülnek a homokozó szélén a homokpogácsák meg a homokpókemberek közepette és trécselnek naphosszat, ebben fáradnak ki annyira, hogy a kemény és fárasztó munkából hazatérő urukat (sic-sic) képtelenek kedvesen fogadni? A természet, maga az anyatermészet rendelte így, hogy így legyen, hogy más a férfi és más a nő. Én nem mondom, hogy nem egyenrangúak, csak tudja mindegyik a maga helyét és dolgát. Ha egy férfi egész nap gályázik, azért egy sör (kettő-három) csak jár már ebben a kánikulában a munkahelyen (ugye, a nevében hordozza, hogy mun-ka-hely, ahol dol-goz-nak) eltikkadt, kifáradt férfiaknak. És igen, lehet, hogy van légkondicionáló (ki olyan lúzer manapság, hogy olyan helyre jár be, ahol nincs légkondi?), na, de odáig eljutni, onnan hazavergődni (még jó, hogy kocsival, bakker, miért, mivel kéne járnom? csak egyszerűbb nektek itt a környéken kényelmesen  gyalog sétálgatni, mint nekem a mocskos békávéra felülni, hogy aztán hazahordjak mindenféle bacikat, aztán meg mehet gyógyszerre az a sok pénz) - szóval, azzal, hogy reggeltől estig majd megszakadok (értetek, ugyebár, ki másért), csak megérdemlek annyit, hogy lerogyhassak a fotelembe egy sörrel (és ne nekem kelljen már felállnom, ha kiürül a doboz - csak egyszerűbb annak odahozni, aki már úgyis áll, nem jól mondom?) És a híradót nézni kell, mert azért azt elvárják az embertől, hogy alapvetően tájékozott legyen, egyetlen asszony sem akar szégyenkezni, ugyebár, hogy a férje nem igazodik el a bulvárhírek meg a foci kül-és belpolitika, meg persze a gazdaság ingoványos, szövevényes és rejtelmes világában. A szépirodalom a nőknek való (feltéve, ha végeztek a háztartással, a gyerekekkel és a férj megfelelő minőségben történő kielégítésével) - de azért jobb, ha nem tömik ki feleslegesen a fejüket mindenféle fantáziákkal, mert végül is nekik lesz az rossz, ők érzik majd folyton frusztrálva magukat, hogy ide nem megyünk, oda nem megyünk, meg hogy nincsenek eléggé megbecsülve - de hát hogy a jóistenbe ne lennének megbecsülve? Én nem mondom, hogy nem emelem fel a hangom időnként, de csakis akkor, ha szükség van rá, én még nem ütöttem meg az asszonyt, illetve csak akkor (de az is inkább csak egy kis figyelmeztető lökés volt, hogy vegye már észre magát), szóval, csak akkor kerül ilyesmire sor, ha a munkában megfáradt testem vagy lelkem nem kapja meg azokat a regenerálódáshoz nélkülözhetetlen dolgokat, amik nélkül már hogy is mennék másnap munkába? Főtt étel, sör, vasalt ing, szex és megértés. Olyan nagy kérés ez hozzátok, nőkhöz? Akiket a tenyerünkön hordozunk? Semmi sem elég?

Egész nap csak esik, esik, esik

Szerencsére mi nem a Balatonnál kornyadozunk szomorúan internet nélkül, hanem itthon éljük világunkat. Takarítunk. Én önszántamból, a gyerekek némi külső ráhatásra. De azt azért megengedtem nekik, hogy lazításként gyömbéres kekszet süssenek és szolgáljanak fel a kávé mellé barátnőmnek és nekem - mert csak kellemesebb úgy beszélgetni.

A gyömbéres keksz receptjét nem ismerem, teljesen önállóan csinálják (még majdnem el is mosogattak utána, de aztán valami történt hirtelen, amitől muszáj volt félbehagyni az elpakolást és fejvesztve kimenekülni a konyhából... talán egy-egy izgalmas, ámde erőszakos könyv vetette rájuk magát? - olvastak hát). Én pedig ismét gyors ebédet rittyentettem (nem, a kaprosból egy falatnyi sem maradt mára) - sőt, főznivalóban sem dúskáltunk (reggel még úgy terveztük, piacra megyünk ma V.-vel, de aztán elmosta az eső ezt a tervünket is) - úgyhogy lett egy kis fazéknyi fokhagymaleves, meg tészta - egy fél csirkemellből (nagyon apró kockákra vágtam) és néhány paradicsomból főzött oreganos, bazsalikomos mártással és reszelt sajttal. Ha holnap is zuhog, a maradék tésztát fogjuk megenni tejföllel, meg főzök köménymaglevest (én valóban szeretem)

Tegnap este (amikor még nálunk sem esett), elmentünk A.-val járni egyet - és hét kilométert jártunk. Tudom, nem egy teljesítménytúra - de mostanság minden (száraz) estén megteszünk öt-hat (néha kevesebb, néha több) kilométert, megdézsmáljuk a közeli eperfát (eperfát én is nagyon szeretnék a kertbe), meg jókat beszélgetünk és jókat hallgatunk sétikálás közben. Jó ám!

Mielőtt újabb bejegyzésre vetemednék

nabasszus!

elveszejtettem - pedig csak ezt akartam még hozzáadni:

http://bezzeganya.postr.hu/a-gatyank-is-ramegy-a-nyarra-pedig-nem-is-kell-futeni

Linkek voltak itt más, tegnap és ma olvasott dolgokról. Utálom, hogy eltüntette a szerkesztőmotor vagy mifrász. Ilyenkor legszívesebben kiiratkoznék innen.

Itt a pótlás - a teljesség igénye nélkül:

http://www.libri.hu/konyv/annette_kast-zahn.a-dackorszak.html

http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/leader_getto_interju_ladanyi_janos_szociologussal

http://geccodejoakecod.444.hu/

http://index.hu/belfold/2014/07/20/az_ej_leple_alatt_csempesztek_helyere_a_szabadsag_teri_emlekmuvet/

http://444.hu/2014/07/21/orban-emlekmu/

Gondolkodás különféle élőlényekről

A pókról:
hogy vajon miért találom olyan undorítónak és egyben iszonyúan félelmetesnek azt a gyerektenyérnyi, vastag lábú, hízott szürke pókot, hogy egyenesen úgy látom, hogy még gonosz is - pedig csak ül (igaz, nagyon kontrasztosan) a kerti csap fehér  fémdézsájában az edény alatt, amit félelmemben (nehogy rám ugorjon (sic) vagy betévedjen a házba) ráborítottam - de amit időről időre felemelek róla, hogy rettegő izgalommal meglessem (azt mondom, azért, hogy ott van-e még - de igazából inkább úgy lehet, mint ahogy más horrorfilmet néz (én nem nézek))

A macskáról:
hogy vajon miért van az, hogy egész nap bujdokol az árnyékban (ez még az érthető körbe tartozik), még inni is csak reggel és este jön elő - ugyanakkor amint lemegy a nap, ráfekszik egy fém csatornafedőre, ami továbbra is minimum ötven fokos és ott hempereg és nyújtózkodik kéjesen. Lehet, hogy a macska csak azt szereti, ha alulról melegítik, míg azt, ha felülről is sütik, azt nem? Ez esetben a macska a levesek és főzelékek családjába tartozik inkább, nem pedig a kenyérfélék és sütemények családjába.

A bácsiról a buszon:
hogy vajon miért érzi úgy, hogy egész úton fennhangon szapulnia kell a vezetőt és gúnyosan kiáltozni, hogy "talán én is bemutassam az igazolványom?" - a bácsi fehér bottal érkezett és feltehetően elmúlt hetven, és a vezető felengedte a buszra "bemondásra" - de másoktól elkéri az igazolványukat (akik ezúttal különösebb morgás nélkül be is mutatják) - de a bácsi ezer megállón keresztül fennhangon háborog a rendszeren, és néha egy-egy megállóra akad is társa (másik bácsi vagy néni), akik szívesen méltatlankodnak vele - de miért?

Én sem szeretem ezt az elsőajtós rendszert, mert nagyon ritkán megyek üres kézzel, a bérletem el van téve valahová "jó helyre" - tudom, hogy hol van, külön cipzáras zseb a táskán belül - mert nem akarom, hogy illetéktelenek lenyúlják a könnyen előszedhető helyekről (zsebem többnyire nincs, de nem is tenném oda, mert a folytonos átköltöztetés azt szokta eredményezni, hogy otthon hagyok valamit - pénztárcát, telefont, igazolványokat, bérletet, stb - ezért például olyan hirtelen jött ötletnek, hogy másik táskával induljak, csak elvétve (akkor is megbánom többnyire) engedelmeskedem) - szóval, nem szeretem mutogatni a bérletemet, de megteszem és legfeljebb ismerősi körben (vagy a blogon) nyivákolok miatta, a vezetőnek nem szólogatok be és nem is tartom fel a többi utast azzal, hogy képzelt szabadságharcosként felszököm a buszra, és csakazértis nem mutatom meg az igazolványom felszólításra sem, majd amikor a vezető hátramegy, hogy megnézze, nem köpködöm meg csúnya szavakkal (avagy ténylegesen). És én eddig ezt is elsősorban (nem kizárólag, de főleg) nyugdíjasoktól láttam, akik ráadásul ingyen utaznak - nem hiszem azt, hogy híján lennék a szociális gondolkodásnak (hehehe, mindenki így képzeli ezt magáról, tudom), de történetesen az ingyenes utazást egyáltalán nem támogatom (nem, a szüleimét sem - bár nyilván ők is élnek vele, ha már van ez a lehetőség). Mert nyilván sokat dolgoztak életükben, vagy ha nem is, láthatóan akkor is megöregedtek tisztességben (vagy másban), és még az is lehet, hogy ezt nekik megígérték egyszer, hogy mostantól örökké ingyen utazhatnak. Csak közben megváltozott a helyzet. Vagyis inkább már akkoriban sem volt megalapozott ígéret. Jobban örülnétek, ha részletesen kifejteném? Most nem fogom, inkább elmegyek gyalogolni, míg nem zuhog az eső.

Szabadság

Nos, mivel itthon vagyunk, muszáj ebédet főznöm. OK, nem kapkodtam el, most fő. Egy gyors nyári kaja. Miközben kipakoltam, elmesélték, hogy egész nap építőkockáztak és műanyagállatoztak. Nem, reggel óta nem értek rá a teregetésre, mosogatópakolásra, ruhák elrakására, bőröndök kirakodására és egyéb hasznosságokra.
Mi lesz az ebéd? - kérdezték
Kapros husi - mondtam
Hurrá!!!!!! - kiabálták ők
De csak az kap, aki valami hasznosságot is végrehajtott ma - mordultam rájuk
... és most dolgoznak...


A kapros hús nagyon gyors, nagyon egyszerű, és szerintünk nagyon finom is. Felkockáztam egy kilónyi hámozott csirkemellet (abban bízom, hogy holnapra is marad), megsóztam, forró olajon megfehérítettem, aztán rászórtam három (nagy) csokor aprított kaprot, aztán amikor a hús megfőtt, ráöntöttem egy nagy doboz tejfölt. Kicsit főzögettem még őket együtt is kis lángon, míg a tejföl megsűrűsödött. Addig feltettem a rizst, néhány fokhagymagerezddel - rizs még fő, de ha azt teszem fel először, körülbelül egyszerre készülnek el.

(közben kaptam a főnökömtől egy levelet, hogy reméli, mindennap küldöm egy megírandó cikk részleteit - de én úgy tudom, a szabadságom alatt nem kötelező dlgoznom)

A baleseti sebészeten nagyon korrektek voltak

és Á. igazán kiváló diagnosztának bizonyult. Most könyékig gipszben van. A holnapi balatoni utat lefújtuk - csütörtökön megyünk vissza kontrollra, ha szépen javul, kap műanyag sínt, hogy a következő héten a tengerben majd fürödhessen. Úgyhogy azt az utasítást kapta, hogy a jövő héten csak heverésszen, olvasson, ne lógassa a karját és az orrát sem... de ne is focizzon. Ésn meg azt gondolom,hogy rossz ugyan látni törött ujjal, de ennél nagyobb bajuk soha, de soha ne legyen... kop-kop-kop... és én őszintén boldog leszek.

A vérében van

Azért könnyű császármorzsát csinálni, mert a tejbegríznek eredendő hajlandósága van mind a csomósodásra, mind pedig a leégésre. És mi tejbegrízt ugyan nem eszünk, viszont a császármorzsát - egy tejszínnel, vajjal, mazsolával, vaníliával feljavított - tejbegrízből csinálom, ami így akár azonnali fogyasztásra is alkalmassá válik. De nem fogyasztjuk azonnal, sütőben érleljük, míg el nem éri a kívánt hőfokot színt, aztán főzőkanállal összetördelem, aztán tovább sütöm.

Két hete ígérem A.-nak a császármorzsát. Hogy miért épp az elmúlt két hét legmelegebb délelőttjén sütöm meg ténylegesen is, az csak azzal magyarázható, hogy korábban nem fűlött hozzá a fogam (meg kettőnknek minek is bíbelődni ilyesmivel) értem rá, mára viszont a két hete megfőzött, de el sosem rakott, csak a hűtőben tárolt baracklekvár üzente kossuthi módon, hogy megerjed, ha nem esszük meg még ma. Mert neki meg az erjedésre van különös képessége. Így aztán két üvegnyit nyakon öntöttem rummal és a mélyhűtőbe raktam, egy üvegnyit pedig megeszünk ma, ha a fene fenét eszik is.