szomorú döbbenet

és ez is tegnap történt

végre egyszer nincsenek itt a japánok, erre jön egy undorító bogár

ezt mondta tegnap este V., aki pedig négyünk közül leginkább, rajongó szeretettel várta őket. a bogarat nem várta senki. tegnap éjjel lehullott a fátyol* a titokról: játékgépezni szeretnek.

 * azt persze továbbra sem tudjuk, hogy végül is miért jöttek ide - talán örök életet retro játékgépeket ígértek nekik?

Van itt valami titok, amit nem tudunk

Hogy nem önszántukból jöttek, arra mérget veszek. Nagyon utálnak itt mindent. Nemcsak a főztömet nem szeretik, de semmi sem tetszik nekik itt. Sem az éttermi kínálatból, sem a városból. Vár, Halászbástya, Duna part, Hősök tere, Városliget - gyakorlatilag fel sem pillantottak a földről, ahová az unott tekintetüket szegezik többnyire. Szerencsére városnézésre nem mi vittük őket, mert komolyan végig sírtam volna. És még ma is nézik a várost ugyanazokkal, akikkel tegnap (én a helyükben már fel sem kelnék), este megint vacsora, holnap viszont megint csak mi szórakoztatjuk őket kora délutánig (el nem tudom képzelni, mivel tudjuk majd.... tegyünk be nekik valami Tom és Jerryt?), aztán végre leadhatók lesznek. És mivel gyakorlatilag nem kommunikálnak velünk, nem tudni, mit gondolnak, mit szeretnének, mi érdekelné őket, egyáltalán, mi volt a motivációjuk, amikor felültek Tokióban arra a kurva repülőre, ami idehozta őket (ööö.... vagy lehet, hogy rossz repülőre szálltak?). És most itt nem arról beszélek, tudnak-e angolul, hanem arról, hogy szándék van-e bennük a bármiféle kapcsolatteremtésre (azon kívül, hogy kimosatták A.-val még éjjel a cuccaikat) - egyértelműen kimondhatom: nincs. Vagy iszonyúan sok kreditet kapnak azért az egyetemen, hogy idejöttek, vagy valami rettenetes dolgot követtek el, ami miatt száműzték őket a barbár világba a középkorba. Én még vendégekről így nem beszéltem, de alig várom, hogy megszabaduljunk tőlük.

Update: Kiderült, hogy A. arra gyanakszik, hogy ezek nem is a csoporttal jöttek, csak véletlenül hozta épp őket haza. De az a kínzó kérdés továbbra is megmarad, hogy vajon mivel csigázhatnánk fel az érdeklődésüket?

kockás

Vettem magamnak egy kockás kabátot - nem csak holnapra (még divat?)

Á. holnap kockás ingben megy iskolába - holott Á. sosem visel inget, mert utálja.

Volt egy textil játékbabám, a nagymamám varrta nekem. Fiú baba volt (az egyetlen fiú babám - így különös becsben tartottam, hiszen mindig kellett hol egy férj, hol egy kisfiú, hol pedig csak úgy egy sima ember), és kockás kabátot viselt mindhalálig, vagyis mindaddig, amíg fel nem falták a molyok és az idő vasfoga. A neve is ez volt: Kockás. Ó, hogy szerettem őt!

Nem kenyerük

Egyiküknek sem kenyere az angol nyelv. Persze én sem vagyok szinkrontolmács, sőt - de A. veretes angolját sem értik - így az Ő TARZAN, ÉN JANE, AND WHAT IS YOUR NAME? YOUR NAME! MY NAME IS JANE, HE IS TARZAN... AND YOU? WHAT IS YOUR NAME? YOU ARE MIKOTO? YES!!!!! AND HE? HE IS RJUZUGE?  módszerrel kommunikálunk. Ők nagyon (úgy értem, már-már bántóan) nem erőltetik meg magukat, én meg öreg fáradt vagyok már ehhez. A. lerajzolta nekik a következő hét programját és angolul kommentálta - abból sem értettek semmit.

A vacsora sem volt kenyerük. Illetve az egyikük (akinek olyasmi neve van, mint Nyüzüge) mindenből evett egy pici adagnyit, de a másik! Rajta látszik, hogy még az anyja főztjét sem szereti, nemhogy az enyémet. Az az undor, ahogy az első falat rakott krumplit a szájába tette! - egyszerűen kínálni sem mertem később, inkább önvédelemből elmutogattam neki, hogy ha nem ízlik, hagyja ott nyugodtan - ott is hagyta (bár aztán meggylevest és egy fél minkronnyi mákos gubát evett ő is saját a másik kezdeményezésére - és amikor gyanakodva bámulta, hogy kaviár-e (vagy más) én mondtam neki, hogy poppyseed cake - de ezzel az akarattal mondhattam volna azt is, hogy kárikittyom, édes tyúkom, tutálibemálibe) - aztán megkerestem nekik a mákot a telefonomon a neten, még pipacsvirágot is mutattam - na, azon legalább egy kicsit csodálkoztak. Nagyon udvariasak amúgy, mindent a kezüket imára kulcsolva és néma fejbiccentéssel köszönnek meg (legalább japánul mondanának valamit!)

Felcsillanni egyetlen dologra csillant fel a szemük: A. megmutatta nekik, hogy hová ragasztotta ki számukra a wifi jelszót. Annak végre őszintén örültek.

Így néznek ki élőben:

(mindkét képet a netről vettem és csak megmutatni szeretném, üzleti haszon nem lesz belőle semmi)

És hogy ezért-e vagy ettől függetlenül, de nem emlékszem arra, hogy mikor aludtam ennyire szarul. Részben gyakran felébredtem arra, hogy szörnyen fáj a fejem, de úgy, mintha homlokon parittyáztak volna és épp folyna ki a szemem a gödréből. Másrészt amikor épp aludtam, akkor a következőket álm odtam (a sorrendre nem emlékszem, de talán jobb is): mégsem jönnek a japánok. Jönnek a japánok, de több, mint tízen és mind nálunk fog lakni. Állok a gőzben és főzök, de kiderül, hogy nem a konyhában, hanem egy fürdőben vagyok, csak a gőztől nem vettem észre. Kiröhögnek. Á.-val kettesben egy medencében vagyunk, ahol úszógumikat osztogatnak. Kiválasztom a legnagyobbat és tüdőből felfújom. Fuldoklom. Az úszógumikat felvéve egy kis játékhajóban ülünk, a gumi szorít és még mindig híján vagyok a levegőnek. Hirtelen elhúznak egy falat és a nyílt tengeren találjuk magunkat, bérháznyi hullámok közepette. Hánynom kell, szédülök, nincs levegőm. Megváltás volt reggel hatkor az óracsörgés - de a fejem egész nap fájt (mostanra talán alábbhagyott, de ennek a napnak már annyi)

A fodrász (hajfestéspótló írás)

Hamarosan el kéne megint mennem a fodrászhoz, aki immár nem teljesen ismeretlen számomra, így  már nem félek tőle. Vagyis most már nem attól félek, hogy majd nem bírom elviselni egy ismeretlen nő matatását a hajamban (mert kibírtam), vagy hogy puha haj helyett sisakhajat készít nekem, mert már tudom, hogy puhahajam lett. VIszont. VIszont még mindig nem rendeltem meg azt a sampont és balzsamot, aminek rendszeres használatát házi feladatként előírta melegen ajánlotta a fodrásznő - merthogy ilyen száraz hajjal, mint az enyém, nem könnyű ám dolgozni (ezt inkább tényként közölte, mint feddőleg - de hát csak nem volt jó érzés). Mielőtt felírta volna a tuti hajgyógyszert új sampont javasolt volna, megkérdezte, hogy használok-e egyáltalán valamit milyen sampont és balzsamot használok a hajam életben tartására. Mivel én csak felkészülten járok fodrászhoz, azonnal tudtam a válszat (mert még otthon megnéztem gyorsan, mielőtt elmentem volna hozzá), hogy aszongya kétféle terméket váltogatok (általában), attól függően, hogy épp melyik van leárazva (mert a márkahű, de egyúttal árérzékeny vásárlói csoportnak vagyok a része), de igyekszem minőségre törekedni (tudom, ez az önmarketing része volt, de meg akartam szerettetni magam a fodrásznővel még mielőtt az ollóhoz nyúlt volna). Szóval, elárultam neki, hogy Elseve L'Orealt és Pantene Pro-V-t használok, sampont és balzsamot is. MIre ő azt mondta (mintegy mellékesen), hogy egyiket sem ismeri.

Megmondjam, az milyen volt? Majdnem a fodrászszékkel együtt süllyedtem el a föld alá. Mintha egy négy Michelin-csillagos étteremben megkérdezte volna a séf, hogy melyek a kedven ételeim, én meg a nógrádi sós pálcikát (leánykori nevén ropit) választottam volna valami jó kis tablettás borral.

Úgyhogy remegő hangon megígértem, hogy ezentúl nem roncsolom én magam saját hajkoronámat holmi gyanús keverékelkkel, hanem megveszem, amit mond. Fel is írtam,  ki is kerestem a netről. Csak hát már hónap vége volt, meg ez csak ilyen házhozszállításos szolgáltatással működik és majd ki veszi át... aztán meg elmaradt. Lassan megint hóvége van, és menni kéne a fodrászhoz, de a hajam megint olyan szégyenletesen száraz, mintha még tüntetni sem mentem volna ki a Kossuth térre.

Megint jönnek, kopogtatnak

A legények, mint tavaly. Most persze nem ők, hanem mások, és most már ketten. Jaj, ne mondjátok már, hogy nem tudjátok, kikről van szó, hát a japánokról. Csak tavaly óta úgy belejöttem a dologba, hogy már nem kérek tőletek tanácsot, hogy mit adjak nekik vacsorára, hanem önállóan összeállítottam két heti menüsort. Elég nehéz dolguk lesz, ha végig akarják enni, mert csak hármat alszanak nálunk és jellemzően este kilenc után érkeznek majd meg. Remélem, felkötik a (karate) gatyájukat és rettenthetetlen bátorsággal örömmel megeszik, amit főzök nekik:

tárkonyos csirkeraguleves sok zöldséggel, gombával
tejszínes hideg meggyleves
sertéspörkölt galuskával (és tejföllel)
rakott krumpli zöldsalátával

a desszertkínálat még nem állt össze, mert szívem szerint palacsintát sütnék és almás pitét - az időm szerint viszont lehet, hogy veszek nekik egy csomag negrót, oszt' jónapot (mert mondanom sem kell, hogy szülői, felvételi, céges programok, egyéb elfoglaltságok - minden ezen a héten akar megtörténni. Ja, meg ez a rengeteg blogolás!)

S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy kérdés. Mert fontos kérdés. Meg milyen szép a vers, meg milyen mély az élet kútja. Az, gyönyörű, én is nagyon szeretem. De azért napi szinten mégiscsak a káván egyensúlyozunk mind és az merül fel gyakrabban, és az esik nagyobb súllyal a latba, hogy vajon ki viszi a gyereket fogszabályzásra délután kettőre? S ki viszi felvételizni délben? És ki van otthon, ha jön a gázos? Ki várja a kézbesítőt? KI mér és csillapít lázat? Ki matekozik vele? Ki megy el reggel hatkor tejért, kifliért? Ki hagyja ott a munkahelyi auditot, ha a gyerek ráesett a karjára? Ki jár szülőire? Ki varrja meg a farsangi jelmezt? Ki tartja számon a táborokat? Ki mossa és vasalja az ünnepi fehér inget? Ki becéz síró gyereket? Kicsoda készít kartonpapírból katedrálist? És végül is tényleg ez lesz a kérdés, hogy ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?

reggeli gyors

Három csuklósbusz tülekszik a buszmegálló előtt, mindegyiken pontosan ugyanaz a szám virít, a kiírt menetrend szerint 12 percenként követik egymást - na, én vajon melyikkel érkeztem?

mintakatonatiszt

én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy eljárjak a szülői értekezletekre, sokba van ugyan, de ezt a pompás szórakozást nem sajnálom magamtól

(azt a luxust viszont sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy magamtól ébredjek reggelente, pedig az a kis plusz három-négy órácska egyenesen csodákat tenne a szervezetemmel)

Valentine

Szerintem ajánlottam már egyszer korábban is - de most megint szívesen szólok, hogy nézzétek meg (online, a netről) a Szerelempatak című filmet, mert nagyon szép!

egy nagyon rendetlen anya sirámai

Én önállóságra kényszerítem nevelem őket. Megfőzöm az ebédet vagy vacsorát, de elvárom, hogy terítsenek, pakoljanak. Kimosom a ruháikat, fel is teregetem (bár abban szerencsére V. is profi - a fiúk teregetése viszont olyan, mintha trágyát hánynának halomba, úgyhogy azt igyekszem elkerülni) - de összehajtogatni ők is tudják, a szekrényeikbe pedig sosem teszem el én. Mert lusta vagyok hozzá az egyértelműen az ő dolguk. De hát szemem azért nekem is van, így világosan látom, mivé lesznek az általam kimosott és összehajtogatott ruhák a szobáikban - és nem tetszik, amit látok, még ha tőlem is örökölték a káosz iránti mély elkötelezettségüket. Mert a saját káoszomat elég jól átlátom, így az nem nagyon zavar (de, amúgy igen), az övékét viszont egyáltalán nem látom át, tehát attól megőrülök. De ritkán jutok hozzá, hogy őutánuk is pakoljak vagy takarítsak saját szobáikban (holott - mint alább kiderül - nem ártana)

Szóval, fellélegezve kihasználva, hogy Á. végre elutazott három napra, úgy gondoltam, egy kicsit rendet teszek a szekrényében. Nem kellett volna. Vagy nem most. Vagy nem csak most (mentségemre szolgáljon, hogy körülbelül tízéves korukig nagyjából rendszeresen pakoltam a szekrényeiket is) - mert amit találtam, az horrorfilmbe illő. Na jó, talán nem - mondjuk csak tragédiába. Körülbelül 50 (igen, ötven) darab fél pár zokni. Néhányban volt elrejtve vagy fél kiló virágföld is. És voltak páros zoknik is, amiken eltátottam a szám: mert a talpán a szám 31-34. Á. pillanatnyilag 45-46-os cipőket és zoknikat visel. Megtaláltam egy rég elveszettnek hitt harisnyámat. De a ruhái közt is találtam 122-128-as feliratút - holott Á. jelenleg közel 180 centi magas. Úgyhogy nagyon hamar egy totális fronton támadó, rám oktrojált ruhaselejtezés közepén találtam magam. Ami ruha még jó rá, azok közül is többet mosni kell - nem feltétlenül koszosak, de  némelyik olyan gyűrött, hogy egyetlen négyzetcentiméternyi sima felület sincs rajta. És a szekrény hátuljába gyömöszölt egyedek igencsak áporodottak. A szekrény mögött talált penészfoltokat csak részben rovom fel Á.-nak, mert azok sajnos a szoba sajátosságaiból is fakadnak - jövő hétvégén tehát teljes szobakipakolással egybekötött penészírtó bulit is tartunk. Nyaff. Nyaff, nyaff.

Szerintem a rendetlen anyáknak fokozottan rendes gyerekek járnának, mert így nehéz teljesen lehetetlen uralni a helyzetet.

nézünk, mint a moziban

Láttátok ezeket a filmeket? Ez már a harmadik rész, mind szívszorító. Mindtől görcsbe rándul a gyomrom és ökölbe a kezem, mert itt a többségi társadalom, meg az intézményrendszer, meg a hivatalos eljárások is nagyon-nagyon erősen megkérdőjelezhetőek. És csodálattal tölt el, hogy még ilyen előzményekkel is lehet valaki bizakodó, optimista, derűs. Nagyon szorítok nekik mindannyiuknak!

(ez a kettő a másik kettő)

sorozat

- Melyik a kedvenc sorozatod?
- A Fibonacci
- Na, akkor azt megnézem én is! Tart még?

Tanmese: ész, erő (és oly szent akarat)

Van nekünk egy madáretetőnk a kertben (több is van, de a többi teljesen magától értetődően működik), amit még karácsony előtt vettem - és azóta nem fogy belőle a mag. Az etető nagyon jól  nézett ki képen és főleg tök egyszerűen kezelhetőnek, de csak nagyon nehezen volt összeszerelhető (csavarhúzó, négy kéz együttes használata, pillanatragasztó, plusz madzag, amit a csomag nem tartalmazott, de anélkül nem lehetett kitenni). Mi A.-val megoldottuk a dolgot, négykezeztünk, új tárgyi erőforrásokat mozgósítottunk - és végül kitettük az etetőt nagyon közel az ablakhoz (mondjuk két méterre), hogy jól lássunk mindent. Mert a madarak téli etetése című jószolgálati projekt mögött az bújik meg, hogy szeretünk (élő, még teljesen egyben lévő) madarakat nézegetni működés közben.

A madáretető azonban érintetlenül áll tavaly óta, egyetlen centinyi sem fogyott az átlátszó műanyaghengerből. Idén amúgy is csak cinkét és verebet látni a kismadarak közül - de egyik sem vette észre soha az új etetőt. Tettünk köré faggyúgombócokat, hogy a helyet megszokják. Megszokták, a faggyúgombócokat kiették a hálókból - az etető érintetlen maradt. Elkönyveltem totális kudarcként - de persze nem vettük be az etetőt, mert bent ellméletileg sem lehet semmi haszna.

Ma reggel - láthatóan tök véletlenül és céltalanul - rászállt egy veréb. Aztán ahogy forgatta a fejét, észrevette, hogy magokat talál, ha megfelelő helyre dugja a csőrét. Falatozni kezdett és jó hosszan csipegetett. Odaszállt egy másik veréb is a lila akácra, amin lóg az etető - és noha négy kis ága van az etetőnek, semmiféle analógiát nem fedezett fel a szabadon álló három rúd és aközött a rúd között, ahonnan a másik evett. Azt viszont látta, hogy a másik eszik és ő is éhes volt. Némi fejforgatás után odarepült és lelökte az eszegető másikat a kis rúdról és ő kezdett csipegetni. A másik - gondolom - még nem lakott jól, csalódott lehetett, de nem mert vagy akart visszatámadni. Viszont észrevette, hogy van még három hasonló rudacska. Rászállt az egyikre, kipróbálta - majd át egy másikra és ő is enni kezdett megint. Aztán hosszan ketten csipegettek a henger két átellenes oldalán.