versenyfutás az idővel

és akkor szombat délben eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, azonnali, múlhatatlan szükségem van szalonnára (megértitekugyehogyfutokbocsdeezmostnagyonfontosizé)

benne van minden, de nincs benne minden

benne van minden, de nincs benne minden, ez csak egy film hát hogy is lehetne minden benne, a filmek felé nem elvárás az ilyesmi, benne van minden, bár nincs benne minden, de benne van minden, csak nincs benne minden, és benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne minden, benne van minden, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne, benne van, nincs benne

A hirdetőújság kínálatból

Hálózati aljzatba illeszthető ultrahangos beltéri patkányriasztó, emberek és háziállatok (kutyák, macskák) által nem hallható frekvencia. Akkor meg minek.

burn out

egyszerűen nem érdekel

égi jel

épp ott tartottam gondolatban, hogy valaki
szereljen engem szét, aztán meg persze össze
szedje ki a felesleges részeket - úgy mint betegségek és gondolatok
és helyette tágítson sokat az időn - a téren ne, mert így is folyton
futok a határok után... szóval itt tartottam éppen
amikor megjelent a tökéletesen felhőtlen égen
egy hatalmas franciakulcs

nincs időm dolgozni

nem, nem nyaralok. ülök az asztalomnál, köhögök, mint a vadszamár és közben telefonálok. mindenkivel mindenről, ők hívnak. munkaügyben. csak az átbeszélt napokért nem fizet senki, mondhatjuk, hogy kapcsolatokat építek, de közben lenne munkám is. ki fogom húzni ezeket a rohadt telefonokat az asztalomon. és a mobilt is. és a netet is. és bezárom az ajtómat. és nem állok szóba senkivel. ráadásul beakadt a nyakam, olyan, mintha elfeküdtem volna - de nem, hanem a köhögéstől marjult ki. egy gyógynövényillatú, csendes kis bioboltban szeretnék eladólány lenni.

néhány meglepő mondat a mai napból

1.
nő: én nem szeretek vásárolni, úgyhogy amíg a férjem vásárol, én a pénztárgépek típusait nézegetem... érdekesek ám!... higgyék el, komolyan... (szerintem senki sem hitte el)

2.
én: Á.! elmentél már végre fürdeni?
Á.: nem tudom
én: ??????

3.
pincér: tessék, a gesztenyepüré
én: nem kértem gesztenyepürét
pincér: az ebédhez jár
én: köszönöm, nem kérem, nem szeretem
pincér: a gesztenyepürét mindenki szereti
én: lehet ez egy gyakran hangoztatott mondat, de attól még egyáltalán nem igaz

4.
általam kiküldött levél subjectje: "fantasztikus új programok"
partner válasza: "re: "fantasztikus új programok"
T. Cím! úgy hallottam, mások már megkapták "fantasztikus új programok" subject-ű levelüket, nekem miért nem küldik????"

5.
Másik levél:
T. Igazgató Asszony! Kérem, hogy postafordultával legyenek szívesek árajánlatot küldeni a következőkre a TRINAT 5.876.98/234 számú pályázathoz:
 - szénszálas acélrepülőgép éjjelenkénti gyorsszervizelése nyolc vidéki városban
- állami rabok kiváltási költségeinek szabászati felhasználási opciói
- tervdokumentáció elkészítése tevepúpszivattyúkra (egy- és két púpra is!)
- szervezési feladatok fenti három tételhez (nap/ember)

(elég tág skálán mozgunk a magunk szűk szegmensén belül - de az efféle ügyek még véletlenül sem találhatóak meg a portfóliónkban - olyan kissé, mintha csak a bekért anyagok számossága és nem tartalma hiányozna az ő pályázataikhoz - én meg utálok ám feleslegesen dolgozni)

mindenkinek van

leckéje
élete
tapasztalata
vágya
álma
gyengéje
múltja
emléke
sorsa
titka
erőssége
reménye

mind meghalnak hamarosan

és magukkal viszik a gyerekkorunk egy-egy darabját, látom magam előtt a fénylő kis szilánkokat, ahogy szorosan markolják holtukban az együtt töltött Tisza parti nyári naplementéket, más egy biciklizést a pasaréti úton (a kormányon ültem), megint más unalmas kávézások alkalmával kínált rusnya üveg bonboniert, benne azzal a szar meggyfuréval (az emlékétől is hányok), voltak kölcsönkapott könyvek is (szamizdat, úgy ám!), néhány közös karácsony délután (úgy illik, értsd már meg, nem maradunk hosszan - persze, hogy sokáig maradtunk), csupa jó meg csupa rossz, hasznosan és feleslegesen eltöltött percek, órák, napok, idő, amivel nem tudtunk bánni, amit szétszórtunk ahelyett, hogy megőriztük volna, meg amit megőriztünk ahelyett, hogy hagytuk volna a francba, minek emlékezni a sok hiábavalóságra (volt szerelmeket is beleértve) - egyszer csak úgyis az egésznek vége

nagyjából öt évnyi velőig hatoló kínlódás jön, évi több halállal - nem vagyok nagy jós, de az életkorukat összeadva az állapotukkal épp ez jön ki, csak én valahogy a sok játszadozás közepette elfelejtettem erre felkészülni és már az első, dehátnemisolyanközeli rokonoknál teljesen kibukok - ez van most, ma és holnap

Hogy változnak az idők

Összeszedtem ma a szemetet, kivittem a kukába, aztán zacskót is tettem a vödrökbe, természetesen. És eszembe jutott egy régi beszélgetésfoszlány.

Egy házibuliban ültünk a földön, és Zoli épp Anikóról mesélt. Arról az Anikóról, akivel állítólag már nem járt. Az a Zoli, akivel nagy titokban én jártam. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta valamiért, én meg elhittem neki. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta, én meg elhittem neki valamiért. Anikóék úgy élnek, mint a csövesek - mondta Zoli. Nincs szemetesvödrük sem, a szemetet egy nejlonzacskóba gyűjtik a tűzhely mellett. Fúúúúj! Na, ne! Ez most komoly? - mindenki állatira fel volt háborodva. A szemetesvödrök nyilvánvalóan minden háztartás alapfelszereltségét képezték. Az öregeknél (40+) még zománcozott fémvödör volt vasfedővel, a modern családoknál műanyagvödör műanyag tetővel (mi - hála az égnek - mind ide tartoztunk) Sőt, nálunk egy olyan szemetestartály volt, aminek lábbal nyitható fedele volt (nem az a vacak fajta, ami elromlott minden rálépésnél, hanem egy olyan, amit a speciálisan formált alakja tett alkalmassá a billenésre - anyukám hozta majdnem nyugatról, az NDK-ból és még ma is azt használja) Azok, akiknek volt egy kis érzékük a higiéniához - nekünk volt! - még újságpapírral is kibérelték a vödrüket, hogy kiöntés után csak mosni kelljen, kotorászni az aljára ragadt krumpli- és hagymahéjat meg egyéb szemetet pedig ne. Ez így normális - véltük mind. Nejlonzacskó? Mint valami csavargók! (amúgy pedig honnan van annyi nejlonzacskójuk? az anyjuk egyedül neveli őket, biztosan az anyja hapsija is nekik adja - valami ilyesminek lennie kellett) Egyetértettünk mind abban, hogy Anikóék nem normálisak. Látszólag legalábbis. Aztán Zoli egy könyv alatt, amit közösen nézegettünk, titokban megérintette a kezemet. Szerencsére én normális voltam. Látszólag legalábbis. Azt mondhatom, a szemétgyűjtési szokásainkat illetően mindenképp, sőt a szemetesvödrünket tekintve mindenképp még a normálisnál is jobb elithez tartoztam.

A megértés felé

Sosem értettem régen, hogy hogyan működhettek a kávéházak, pláne a mulatók akkor, amikor már érezni lehetett a háború szelét (az elsőt meg a másodikat), de pláne hogyan lehetett bármiféle vigasság, amikor már kitört. Hogy ünnepelhettek születésnapokat, kik vetemedtek házasságkötésre, kik sétálgattak nevetve az őszi napsütésben boldogan a Duna parton, amikor már elkezdődött. És aztán a háborús években hogy jutott eszébe bárkinek is gyereket szülni? A dugást egy idő után értettem, az tényleg jó a félelemre is, meg hogy megszűnjön az idő. De hogy gyerek? De azt hiszem, már értem azt is, mert hát mindenkinek az az egyetlen nyomorult élete van, a gyerekvállalás meg korlátos alulról is meg felülről is, aztán azért mindenkiben csak ott pislákol valahogy, hogy hátha mi megússzuk. Mondjuk stratégiám még nincs rá.

Cserben

Ülök nyakig a cserben. Vagy valami hasonló szarban. Mint már írtam, a repülőn beteg lettem. Ez az állapot a földet éréssel nem szűnt meg, sőt fokozódott. Az egekig, hogy stílszerű maradjak. Most az van, hogy napi 24 órán át köhögök, de nem ám kispályásan, hanem úgy, hogy minden csontom összetörik a rázkódástól, a homlokcsontomon belül sziklák görögnek, a fejemnek nekiütődnek - hamarosan lyuk lesz ott. Eléggé fájdalmas történés. Napi száz zsebkendő alá az elmúlt napokban nem sikerült eljutnom. Nincs lázam, de a 37 körüli semmiségek is iszonyú fázékonysággal és végtagfájdalommal járnak. A torkomon nyílt sebek éktelenkednek. A hangom csak szeretne repedt fazékhoz hasonlítani, én magam is szörnyen megijedek tőle, ha fel-felhörgök váratlanul. A fülem azóta is csak recseg-ropog, nagyjából ebben ki is merül mindaz, amit hallok, a külvilágból csak lefojtott zajok jutnak el hozzám. Negyedik napja szedem az antibiotikumot, hatodik napja az aspirint, fluimucilt, gigamultivitamint, echináciát és szopogatom torokfájdalomcsillapító pasztillákat. A köhögéstől nem tudok aludni sem, így féléber-félkóma állapotú zombiként ténfergek.

De mindezt még kibírnám.

Viszont holnap el kell utaznom három napra és három napig kell szórakoztatnom a népet különféle dolgokkal. Egyrészt gőzöm sincs róla, hogy hogyan fogok autót vezetni a köhögésrohamoktól megtépázva holnap hajnalban. Aztán hogy fogok három napon át reggel kilenctől délután hatig folyamatosan pofázni (és nem lesz elég azt hajtogatni, hogy a kurva életbe - de az sem menne egész nap), mindehhez szépen kinézni és értelmesnek tűnni. Nem tudom, hogyan fogok forró teát inni - de azt sem, hogy hogy megyek ki tíz percenként pisilni. Pedig muszáj lesz. És hogy hogyan fogok egy hegyi szállodában nem megfagyni egyedül. És hogy egyáltalán, hogy fogom túlélni ezt a dolgot.

De eddig legalább azt hihettem, hogy jön velem az új kolléga, aki ugyan nem tud még semmit, most kéne elkezdenie tanulni a érdemi részt, hogy talán egy év múlva majd önállóan is elmehessen dolgozni (csak mondom, hogy én, amikor kezdtem, hat hét múlva már megcsináltam egyedül egy kétnapos programot - úgy látszik, superwoman vagyok) - szóval, nem sok tényleges hasznom lett volna belőle, de legalább lett volna kinek panaszkodnom, meg ha tényleg fél óra hosszat hörgök kidülledt szemekkel és vörös pofával (szokásommá vált az ilyesmi az elmúlt napokban), akkor valami kis látszólagos részfeladatot csak át tudott volna venni. Legalább nyöszöröghettem volna neki, hogy mennyire szarul vagyok (mert a vadidegen ügyfeleknek mégsem illik, még ha látják is)

Erre most felhívott az új kolléga és azt mondta, hogy beteg és nem jön.  És racionálisan neki igaza van, mert tényleg semmi kézzel fogható hasznot nem hajtana úgysem, úgyhogy tényleg miért ne maradhatna otthon meggyógyulni. Mondtam is neki nagyon kulturáltan, ahogy kell, hogy maradjon otthon, gyógyuljon meg. De közben amint letettem a telefont elbőgtem magam és kis híján dührohamot kaptam, hogy basszus, én miért nem engedhetem ezt meg magamnak soha? És aztán - míg ezt írtam - rájöttem, hogy minden, de minden összekészített és kinyomtatott anyag nála van, úgyhogy még a vasárnap délutánomat is tölthetem azzal, hogy újrakészítek és nyomtatok mindent itthon.

a jó kurva életbe - hörgöm tehát nektek igen kifinomultan, kulturáltan, úrinősen

Petőfi és a szerelem - a magyar irodalom nagy klasszikusának újra felfedezett időszerűsége

Tinderországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.
Benne tinderfiak és tinderleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nézőpontok

A parkban sétálva hatalmas szappanbuborékokkal találjuk szembe magunkat: úsznak, repülnek felénk a szélben, némelyik embernyi, többen úgy jönnek, hogy a buborékok össze vannak kapaszkodva egy nagy buboréktömbbé, egyesek út közben le-leszakadnak, hömpölyögnek, pörögnek, ahogy fújja őket a szél (igen élénk és hűvös szél), hemzsegnek, kavarognak,  a szivárvány minden színében. Nagyjából egyszerre kiáltunk fel az ámulattól:

én: néééézd! buborékok! óriás buborékpaloták! odanézz! varázsgömbök lepték el a földet! az istenek leszálltak közénk! nézd, milyen gyönyörű szivárványos minden! elkapjak egyet?
A.: ez elképesztő... szinte hihetetlen... hogy ezeknek mitől ilyen stabil a szerkezetük? valami elég agresszív vegyszerből lehetnek...