már jövök is... köszi, hogy így vártok, drukkokkal, meg minden... nincs semmi... én elmondtam, rajtam aztán nem múlt semmi... mondtam F.-nek, hogy felmondok (nem nála kell, ő csak egy velejéig pszichopata munkatárs) - de a tulajokat hiába hívtam, hogy mikor érnek rá egy személyes szpícsre, csak majd egyszer - na, én náluk tudok felmondani. Van az egyik, amelyik nem ír alá, meg semmi - de kedves, vele szoktunk együtt dolgozni, korrekt, normális pasi, ő adott holnapra időpontot. A másik - aki jogosult aláírni, az nem kedves. Vagy az, de nincs agya. Vagy van, de disznóagya van. Mittudomén. Nincs sok közös témánk, nem is találkozunk gyakran. Most sem még. Szóval, nem beszéltem senkivel még, írásban pláne nem (személyesen akarok beszélni, de a felmondás csak írásban érvényes). Így alszik az ügy. Hihetnénk. De nem. Mert F. nem szólt semmit. Miután kijöttem tőle, bezárkózott a szobájába, a telefonját sem vette fel órákig. A szomszéd szobáról beszélünk. Eljátszottam a gondolattal eszembe villant, hogy mi van, ha infarktust kapott vagy agyvérzést. Aztán délután berontott hozzám azzal, hogy ki mindenkit hívott fel a hírrel és úgysem tehetem meg, mert nem szabályos. Nem léphetek le csak úgy. Csak úgyon azt érti, amíg neki megéri anyagilag, hogy ott vagyok. Nem kértem, hogy kürtöljön. Azért szóltam neki először, mert egy szentimentális lúzer vagyok, aki azt képzeli, a közvetlen kollégának mégiscsak tartozom annyival, hogy neki szólok elsőként, még ha utálom is. Mert vannak közös projektjeink. Nem én akartam. Most már mindenki tudja - de én még nem tudom, hogy pontosan mit is, ki mindenki és pláne, hogy milyen interpretációban. Lehet, hogy letagadom az egészet, hadd égjen F. Innen lesz szép nyerni nem durván pofára esni. Ennek ellenére megkönnyebbültem. Meg mertem lépni végre - az csak a kár, hogy igazából hat-nyolc éve kellett volna.
