Az új év első napjaiban majd kihívásokkal kezdünk

mert az óév utolsó napjaiban nem sikerült megküzdenünk ugyanezekkel a kihívásokkal - hogy ne eufemizáljam szét a dolgot: óriási, szemet gyötrő kuplerájt hagyunk magunk után 2016-ban - és egyúttal magunk előtt is, 2017-re. Így hát nem kell majd sokat gondolkodnunk azon, hogy mihez is kezdjünk elsőként az új évben - mondhatni, ez lesz az új év egyik első bizonyossága. Remélem, kedvesebbek is követik majd.

(Mivel nem emlékszem pontosan, hogy Szilveszterkor is úgy kell-e magunknak kívánni, mint a hulló csillagok esetén - azaz titokban - vagy eltérő szabályzat szerint, így saját kívánságaim (az Univerzumnak megírtak mellett - ezek teljesen szabályosan váltak így nyilvánossá - remélem, ezt senki sem érti félre, ugye, Univerzum?) magamban rebegem el, hogy legyen mindegy úgy, ahogy szeretném.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek is, akik olvastok - legyen mindenkinek saját boldogsága szerinti a következő év!

Mozi

Szerettem volna még a moziról is írni nektek - mert tavaly óta szinte már hagyomány, vagyis egyszer az lesz talán - szóval, hogy az év utolsó (vagy az első) napján moziba megyünk mind a négyen, mintegy családként viselkedve. A. megvette a jegyeket, V. megszépítkezte magát a fürdőszobában, Á. ki sem bújt a szobájából, a gépéből, de még a pizsamájából sem - én meg sütöttem pogácsát és húst. Sütőben és tűzhelyen. Aztán lezuhanyoztam, felkaptam magamra valamit (hajmosás csak délután!), kiszedtem a pogácsákat, elzártam a sütőt, a következő adagot majd kisütjük, ha hazajöttünk. Elindultunk, A. vezetett (mint családfő), én pedig némi bámészkodás után (milyen szép az idő!) nekiláttam, hogy az utolsó pillanatokban felkészítsem a gyerekeket a nélkülünk bulizás szabályaira. Ne igyanak sok alkoholt, ne drogozzanak, ne petárdázzanak vagy tűzijátékozzanak (oké, oké, ezeket nem annyira kell mondani, mert amúgy sem jellemző), és ha bármi van, hívjanak felnőttet - ehhez mindig legyen elérhető módú és feltöltött telefonjuk. Miért, mihez kellhet egy felnőtt? - kérdezte valaki. Hát, ha tűz van, mert esetleg főztök vagy süttök valamit.... óbasszus... a hús! ti elzártátok alatta a tüzet? Nem, egyikük sem. Én sem. Ez nem bír ki négy órát. Akkurvaéletbe. Kiszálltam, visszafordultam, egy óra alatt haza is értem. Még épphogy nem égett le. Úristen, micsoda mázli. Volt időm párolt káposztát is főzni meg rizst. És blogot írni. Hajat mosni még nem, az majd most következik. És hát a moziról meg nem tudok írni, mert már megint ki marad le a szórakozásról? Az év utolsó, legviccesebb napján is?  Hát persze, hogy én. Jövőre ez másképp lesz, most szólok.

Kívánós poszt

Teljes testi és lelki egészséget szeretnék kérni a családomnak (mindenkit beleértve), magamnak is, a barátoknak – és mindenkinek, aki ugyan nem családtag és nem barát, de szereti az ilyesmit. Szeretnék barátokat (ha a már meglévők megmaradnak, azzal is megelégszem, ha lesz még néhány új is, őket is megszeretem majd valahogy) – és békét a világnak, békét minden népnek (ezt nem én találtam ki, de még sosem láttam megvalósulni), és szeretnék sok pénzt és időt is, hogy kedvemre (!!!!) utazgathassak. Szeretnék nem elfelejteni gondolkodni. És szeretnék egy-két könyvet. És harmóniát kívül belül (mondanám rendnek is, ha nem lenne ennek manapság némi ocsmány felhangja is) Ezeket mind ÉS relációban szeretném kérni, nem vagylagosan. Köszönöm – ÉS boldog új évet az Univerzumnak is.

A fenti hozzászólást ide szánom - de mivel képtelen vagyok beilleszteni a kommentek közé, megjelentetem itt is, abban bízva, hogy a nagyszobában mindenki megfordul, még az Univerzum is.

2503

Nem évszám, hanem a blogon megjelent posztok száma (na ne! ezt meg mikor hoztam össze? napi huszonnégy órát töltök a gép előtt? sajnos igen). És van még 297 publikálatlan is (azokat is csak megírtam valamikor, csak rosszak lettek, vagy elveszítették az aktualitásukat, esetleg nem volt elég bátorságom hozzájuk). Amikor kettőezer-négyszázkilencvenvalahánynál tartottam, akkor azt gondoltam, a kettőezer-ötszázadikra csinálok valami érdekeset. Mint a századiknál, amikor azt hittem, hogy 100 az sok. Mert most meg azt képzelem, hogy a 2500 a sok. Erre nem elszállt felette az idő? Most várhattok még 2497-et, hogy történjen valami rettenetesen érdekes a blogban. Az azért még néhány évbe bele fog telni.

Dezertőrök - másik szemszög

Az alábbi bejelentésre (mely szerint mindkét gyerek tőlünk távol, idegenekkel másokkal tölti a Szilvesztert), A. meg sem rezzent. Amikor megráztam faggattam, hogy mégis, mit szól mindehhez, hátra sem fordulva csak annyit mondott, hogy ő sem a szüleivel szilveszterezett tizenöt évesen. Na ja! Én sem. Naná. Még hogy a szüleimmel. Tizenöt évesen! Még mit nem! Csakhogy mi akkoriban már nagyok voltunk, szinte felnőttek... éretten és felelősen gondolkodtunk, tudtunk vigyázni magunkra, mert biztos volt, hogy nem iszunk alkoholt és nem szívunk semmit, nem mászunk ki az ablakon, nem kóválygunk éjjel a városban, nem keveredünk rázós szitukba... mert izé... egyáltalán nem foglalkoztunk a szülői aggodalmakkal.

Szilveszter éj a csepeli Munkásotthonban

Azt álmodtam, hogy Á. a csepeli Munkásotthonban fog szilveszterezni, mert az közel van az egyik osztálytársához - én meg bepánikoltam, hogy az hogy lesz, hiszen utálja a tömeget, a zajt, az idegeneket, az ismerősöket, és ezért nyilván lelép egyedül hamarabb, de nem jár majd semmi, meg amúgy sem utazott még éjjel egyedül sosem (még csak az kéne), meg Csepel amúgy is kurva messze van, és láttam, hogy belekötnek részeg társaságok. És (még mindig álmomban) elkezdtem megkeresni a régi csepeli ismerőseimet, hogy adjanak szállást Á.-nak, amikor majd lelépett a Munkiból, de már nem élt ott senki, mert elköltöztek és/vagy meghaltak már mind, és különösen aggódtam a csepeli HÉV miatt (a HÉV-ek a legmumusabb járművek a szótáramban... mármint a repülők után), hogy Á. majd nem veszi észre, hogy jön  - szóval, egy nagyon plasztikus, hosszú, tiszta paranoiával díszített, ijedt jaj volt az egész álom. Egészen jó volt felébredni

Ehhez képest a valóság sem sokkal vidámabb:

először V. kapott szilveszteri meghívást egy osztálytársától - nagyjából Budapest másik felére. Én persze azt mondtam, fogadja el, mert ennek nyilván így kell lennie. De ha belegondoltam, hogy a kicsi V. nem velünk tölti az óév utolsó, meg az újév első napjait - hát, bizony fura érzések leptek el. Elvisszük, persze. És érte is megyünk majd. Meg sütök hamuba sült pogácsát süteményt.

Aztán most fél órája Á. is bejelentette, hogy buliba megy Szilveszterkor - nem a város, de a teljes agglomeráció legtávolabbi túlsó csücskébe. És köszöni, nem kell elvinni, együtt mennek a barátaival valahogy békávéval távolsági szirszarokkal. És majd egyedül is jön haza, ha kialudták magukat. Hát basszus, komolyan, akkor sem dobogott ennyire a torkomban a szívem, amikor első nap otthagytam őket az oviban.

És persze mi sem leszünk itthon A.-val - megyünk, ahová mentünk volna együtt is - egy másik, galaxisunkon az M0 körgyűrűn kívüli helyre. Örömmel - de hogy csak kettesben? Hát, elképesztő. Meg sem fognak így ismerni a vendéglátók, hiszen mi négyen vagyunk, nem ketten. A macskát viszont bezárjuk itthon. Kap szilveszteri finomságokat, ideiglenes kis mobilvécét - de ki nem teheti a lábát  a tűzijátékok és petárdák által fenyegetett éjszakába. Így is jócskán fel van még dagadva a fél cicaarca a múltkori kaland után.

az év utolsó napjaiban megtettem az új év első lépéseit

a mozgás irányába indultam el - jajdeizgi

A birkáról másképp

A múltkori negatív említés helyett most szuperlatívuszokban. Legalábbis mindenki azt mondta, ez volt az idei karácsony egyik fénypontja. Nem mondom, hogy nem főtt minimum nyolc óra hosszat (mi volt ez vajon? munka? szórakozás? pihenés? nekem? a birkának?) - mindegy is, mert a lényeg a mindenen átütő siker. Yorkshire puddinggal tálalva. Holnap lesz még egy menet - és utána 27-én egy tapodtat sem teszek semmiféle munka irányába, hanem csak olvasok, kézműveskedek (van mivel!), gyalogolni megyek és alszom. 

Milyen jó,

hogy te a szupertalálékonyságoddal mindent meg tudsz oldani! - lelkendezek (és próbálom lelkesíteni a csüggedt A.-t is, aki 25-én már kora reggel szemben találta magát V. karácsonyi ajándékainak egyikével, egy dobozból ármánykodó, lapra szerelt félfenyőfa íróasztallal). Igazán, te mindent, de mindent meg tudsz oldani! - súgom neki.
Akár akarom, akár nem - bólint lakonikusan A.

Reggeli előzmények:
én: hogyhogy máris inget veszel?
A.: hát... karácsony van
én: de még szerelned kell
A.: nem baj, nem fogok a földön fetrengeni
én: jó, csak kérdeztem
A.: kicsit... khm... gyűrött ez az ing
én: nem baj... majd szerelés közben kisimul


Késő esti előzmények:
én: még vár titeket odakint valami!
Á.: hol?
V.: micsoda?
A.: az előszobában
én: két állat
ÁV.: mi? hol? micsoda?
én: V. kapott egy lovat, Á. pedig egy kutyát... kint várnak
ÁV.: miiiiiii??????

Korábbi előzmények:
A. hogy a fenébe fogjuk ezt a széket meg az íróasztalt becsomagolva a fa alá rakni?
én: van egy ötletem!
A.: ???
én: ne csomagoljuk be őket
A.: de ronda... és nagyok
én: hagyjuk kint az előszobában...
A.: hát... az olyan...
én: és a nagyobbik dobozra rajzolok egy lovat, a kisebbikre meg egy kutyát

A korábbinál későbbi, de a késő estinél korábbi előzményeket nem részletezem, mert nagyon szörnyűek voltak (nem, nem A.-val vesztünk össze, mint ahogy azt karácsonyonként a rendes családokban szokás, hanem Á.-val - de olyan szinten, hogy azt hittem, ostorral verem ki a házból, miután kihajítottam és porrá zúztam minden holmiját (végül sziklaszilárd elveimnek és emberfeletti önuralmamnak köszönhetően ezek egyike sem történt meg) - az esetet végül is egy egész jó hangulatú vacsora és ajándékbontogatás kísérte - mintegy két órás késéssel a tervezett időponthoz képest) - szóval, azt tanácsolom, élvezzétek a gyerekeitek társaságát, amíg azok kicsik, mert a kamaszkorral olyan kőbunkókká válnak időnként, amit aztán évekbe telhet kiheverni.