Ha eljönnek egyszer mégis a vipek

Strandra mentünk hármasban, Á. itthon maradt, hevert a paplanja alatt (igazából csak köldökig takarta a paplan, de én ettől a látványtól is azonnal hőgutát kaptam) ezzel a könyvvel, és nem, semmiképp nem akart jönni, mert az strand, amit ő nem szeret. És hogy ha víz kéne neki, akkor beülne a kádba, de higgyem el, nem kell neki a víz (kénytelen vagyok elhinni, mert mindennap szöges ostorral zavarom szép szóval kérlelem, hogy menjen már zuhanyozni). Hagytunk neki lecsót, virslit, kenyeret, körözöttet, kukoricát, kovászos uborkát, meg még gumicukrot is - de az eb* óta csak pattogatott kukoricát hajlandó magához venni - nyilván mindkettő az önsanyargatás része, amit penitenciaként szabott ki magára amiatt, hogy nem vesz részt itthon a háztartási munkákban.

Autóztunk nyitott ablakkal, lobogó hajjal, aztán beparkoltunk a mező egyik garantáltan csak nagyon sötét időjárási viszonyok közt árnyékos szegletébe, vettünk narancsszín karszalagokat és már ugrottunk is be a többi hering közé a konzerves dobozba. Jó volt, nagyon jó. A magyaremberek igenis szeretik egymást, foci nélkül is (sőt, mondanám, ha borzolni akarnám a kedélyeket, de van poszt, amiben nem). Egyrészt sok elfér a kevés helyen belőlük, másrészt mind, mint a turbékoló galambok, egymás ölében ringatózva, egymás fülébe sugdolózva**, egymást csókdosva, egymás lábacskáit masszírozva hűsöltek a vízben. Iszonyú sokan voltunk - de ha senki sem kapálódzik meg hadonászik nagyon és senki sem pisil a vízbe***, akkor jól elférünk mind és boldogok vagyunk - ne firtassuk mi a boldogság, egyszerűen csak hagyjuk sodorni magunkat a flow-val, totál trendi mindfulness volt az egész délután. A. és V. a karatéról karattyoltak szelíden, azt hiszem, én nem szóltam semmit, csak egy legyet csaptam agyon profikat megszégyenítő módon, aztán ők ettek, aztán tovább ringtunk, aztán később vettünk lángost ( a kis V.**** palacsintát, és amikor mi is megkívántuk az édességet, hozott nekünk is, csak azt mind elejtette, aminek nagyon nagy sírás lett a vége), aztán pedig (mivel V. vigasztalhatatlannak bizonyult) hazaindultunk.

Megkerestük az egyedül árválkodó autónkat a napon (úgy értem, mind a napon állt és sokan voltak, de senki nem állt olyan távol a bejárattól, mint mi), és közben láttunk egy elkerített, a többi részhez igen hasonlatosan füves és napos területet, ahová az volt kicetlizve fénymásolt lapon (a lap bugyiba húzva), hogy "VIP PARKOLÓ" - eleinte nem nagyon értettük, de aztán arra jutottunk a közös gondolkodásban, hogy ez ugyan egy eléggé isten háta mögötti hely, de ki tudja, hogy az UFOk VIPek hol fognak leszállni, ha egyszer mégis eljönnek a strandra ők is - kell egy olyan földdarabot biztosítani számukra, ami pont ugyanolyan, mint a többi (hacsak nem egy kicsit még ugyanolyanabb)

Hazafelé láttunk esküvői szalagokkal díszített buszokat, egy Coop parkolóban álltak a kóp és a pék közt (figyelitek, ezek majdnem anagrammák!), láttunk gólyákat torlódni a fészekben, hallottuk A.-t sóhajtozni azon, hogy ezek bezzeg három hónap alatt felnőnek, az embernek meg legalább húsz év az ilyesmi, szóval nekünk sokkal többet kell kínlódnunk, mint a gólyaszülőknek (szerencsére ekkor V. már aludt - és én is csak az A. iránti szolidaritásból nem - ő meg az irántunk valóból (de a kocsit is félti))

Hazaértünk, Á.-t nagyjából ugyanabban a pózban találtuk, ahogy hagytuk, csak egy emeletel lejjebb és könyv helyett a tablet-tévé kettős szoros emberfogásában. Nem evett, de higgyem el, hogy ivott (legalábbis úgy emlékszik)

Én meg - trallala-trallala - a multifokális kontaktlencsémben nyomtam végig a napot, és végtelenül elégedett vagyok!


* egyik eb, másik a kutyát sem érdekli
** a legkellemetlenebb hangúak sajnos nagyon is szabadjára eresztették a kellemetlen hangjukat - de bármilyen messzire szállt is a hang, mindig volt utánpótlás
*** engem megnyugtat, ha így gondolom
**** még mielőtt elindultunk volna a strandra, V.-nek muszáj volt elmennie a DM-be, mert türkiz színű körömlakkot kellett vennie, elképesztő! de komolyan

Moszkva tér*

én: és nem tudom, hány percet ott kellett várnom 39 fokban
ő: állítólag pedig van új óra
én: van... csak az idő helyett a hőmérsékletet mutatja
ő: tényleg? én észre sem vettem, hogy egyáltalán felállították
én: biztosan ködben nézted, szerintem akkor egy méterről sem látszik, szürke kő
ő: az idő is meg a hőmérséklet is csak adat, miért tömnénk kettővel a fejünket?
én: persze, de nem árt tudni, hogy hőgutát kapok-e előbb vagy agyvérzést várakozástól

* Kalef

önreflektív

Kicsit alaposabban megvizsgálva személyes viszonyomat a pénzhez, azt kell mondanom, hogy sokkal derűsebb, érdeklődőbb és kiegyensúlyozottabb vagyok némi* szabadon költhető pénzzel a zsebemben, mint annak teljes hiányában.**

* tényleg csak némi
** vannak azért ennek rajtam túlmutató társadalmi relevanciái is

saját termés

Tíz hét kell csak hozzá, hogy a magunk ültette új krumplit ehessük - mondta a zinternet. Nosza, több se kellett, amint összefolyt a nyál a számban, máris elültettem némi krumplihéjat a nagyon finomból. Most pedig, hogy lejárt a krumpli vemhességének az ideje, úgy döntöttem, császármetszéssel világra segítem a kiskrumplikat. Aztán megesszük őket ebédre.

Íme, a termés:

 Szép, ugye?

csak kicsit kevés:

 helyette itt a kert

 meg a Balaton (még májusban)

 és eső után köpönyeg esernyő

 az Erő legyen veletek! (ámen)

Interjú

Ha ti részt vennétek egy (jó hangulatú) állásinterjún, mint álláskeresők és utána egy óra múlva felhívna a munkaadó képviselője, de ti épp nem tudnátok felvenni a telefont (bármi miatt) - akkor ti később visszahívnátok? (mert én nem tudom mire vélni, hogy nem)

ajándékok

Sajnos korántsem emlékszem olyan jól a sztorikra, mint amilyen élesen egy-egy kép megmaradt, pedig nagyon intenzív és markáns álmaim vannak mostanában.

Ma álmomban egy régi barátnőmnél voltam (legyen nyugodtan Éva, mert úgyis ténylegesen is Éva, akit amúgy a fb-ot leszámítva nem láttam huszonéve), épp meghalt a bátyja és én egy barna tónusú, függönyökkel besötétített szobában vigasztaltam őt, amikor megjött egy expasim (akit egyébként tényleg ismert ő is, bár tök máshonnan, mint én) és aki viszont elég nyilvánvalóan és elég rámenősen újra nyomulni kezdett, amit elég nehéz volt értelmezni annak fényében, hogy nem váltunk el barátsággal, sőt. És én ugyan azt gondoltam, hogy eltelt egy csomó idő, és/de azt a nem kevés pénzt, amivel anno lelépett, úgysem fogom tudni soha az életben visszaszerezni - de mondjuk körülbelül annyira tartom emberileg, mint egy csótányt*, és hogy hozzá szólni sincs kedvem, nemhogy hozzáérni - de hát nem akartam ott különösebb botrányt vagy jelenetet a frissen gyászoló Évánál, így azt találtam ki, hogy egy erős jelképpel adom a pasi tudtára, hogy szálljon le rólam, látni se bírom többé, hányok tőle, nem hogy bármibe belebonyolódjak vele. A nemes bosszúnak is szánt erős jelkép pedig úgy nézett ki, hogy fogtam egy körülbelül lepedőnyi ezüst fényben csillogó csomagolófóliát (azt a félét, ami inkább hajlik, mint gyűrődik, ha nem bánunk botrányosan vele, akkor szépen kisimul magától), és elkezdtem félbe, majd ismét félbe (és így tovább) hajtogatni - a végére egy jó masszív, bár korántsem szabályos téglatest alakú csomagocskát tartottam a kezemben, amit aranyzsineggel összekötöztem - és a legközelebbi találkozásnál (? nem tudom, mitől lett legközelebb, helyileg ugyanúgy Évánál voltunk - lehet, hogy csak másik szobában alkottam meg az ajándékot? - nem tudom), amikor meg akarta fogni a kezem, sőt, meg is akart csókolni (brrr), akkor ezt az ajándékot nyomtam a kezébe - aminek láthatóan nagyon megörült, mert azt a szándékot vélte benne felfedezni, hogy én hajlandó vagyok vele egy új kapcsolatba kerülni, és elkezdte kibontani - de hát csak az anyag maga bomlott ki és szét, nem volt benne semmi** - és csak nézett bután, hogy ez most akkor mi, én meg néztem diadalmasan, hogy ez a nagy semmi fénymázban, ez ő maga, ez a tükörképe. Sírt, amikor kilépett az ajtón - én nem állítom, hogy egy férfinak ne lehetnének könnyei, de a folyton mindenen síró pasikat bizony nyámnyilának és gusztustalannak tarom. Hát, így bosszulok én, ilyen kulturáltan és jelképesen.


A másik álomban néhány napja ajándékokat kaptam a születésnapomra és mindnek kidobtam a céduláját, csak egyetlen egyet tartottam meg, amire az volt írva, hogy nagyon boldog születésnapot martine - a Mester. (a Mester pedig A. és V. karateedzője, akit ők minden furasága ellenére is nagyon tisztelnek és erősen kedvelnek is (bár nem ritka, hogy nevetnek is rajta) - én meg ennél még furább viszonyban vagyok vele, mert inkább idegesít és bosszant, mint nem - de közben nyilván méltányolnom kell valamiképp, hogy V. és A. a tanítványai és tisztelik meg kedvelik őt) - szóval a mester aranycéduláját elrejtettem itthon az újságtartó aljára (amit - tekintve, hogy újságot sem nagyon veszünk*** - nem bolygatunk túl gyakran), abban reménykedve, hogy majd A. megtalálja és elismeréssel vegyített csodálkozással tekint rám***

* vannak lények, amelyektől szinte érthetetlenül erősen viszolygok: a csótányok, a hatalmas fekete és kisebb zöld legyek, a patkányok, és a városi galambok

** Peer Gynt ezer évig az egyik kedvencem volt - nahát! nahát!

*** narancsot veszek néha, aztán anyukámnak adom, meg a mindennapi pszichológia című kéthavonta megjelenő szaklapszerűséget szoktam még

*** amúgy többnyire elégedett szoktam lenni azzal, ahogy rám tekint

Meleg időben sok folyadék kell

Minden bizonnyal ez járt V. fejében, amikor beállított három hatalmas korsó friss almafröccsel A. szobájába - az egyiket A. kezébe nyomta, aki a széken ült, a másikkal ő maga kuporodott le az ágy mellé, amin én feküdtem, a harmadikat az én kezembe nyomta volna. Igyál le belőle nekem egy kicsit, mert így kiöntöm! - kértem. Leivott, visszaadta. De még mindig túl sok volt benne ahhoz, hogy hanyatt fekve a számhoz emelhessem, még szívószállal is, így óvatosan magam mellé tettem az ágyra és megpróbáltam felkönyökölni. Még mielőtt egészen sikerülhetett volna, a feltápászkodás idejére a mellkasomra helyezett telefonom belecsúszott a korsóba, épp ellepte az almalé. Örülök, hogy nem a vécébe ejtetted - mondta A., miközben a szétszedett telefont a szájához emelve fújkodta ki belőle az enyhén cukros lét. A készülék holnapig kényszerszárad, én pedig reménykedem, az önmegtartóztatás órái után újra működni fog.

Vérbeli kereskedő

én: Jóreggelt! kérek egy kiló cseresznyét!
ő: ott van zacskó
én: megtenné, hogy szed nekem?
ő: miért nem szed magának?
én: mert nem tudok hol kezet mosni utána
ő: akkor szedek
(szed, mérlegre rakja, 0,673)
ő: elég így?
én: nem, egy kilót kértem
(szed még, megint rábasszarakja a mérlegre, 0,897, elkezdi írni az árat)
én: ööö... ez még nincs egy kiló
ő: három deka hiányzik, nem mindegy?
én: nem három deka hiányzik - és végül is tényleg szinte mindegy...rakjon még rá!
ő: mennyit?
én: hát, hogy elérje az egy kilót
(rak, 0, 976)
ő: jó végre?
én: tényleg teljesen kizárt, hogy egy kiló cseresznyével távozhassak innen?
ő: mondja meg, hány szemet tegyek még rá!
én: ötöt
ő: ezt nem hiszem el
én: hát, én is nehezen... de azért köszönöm, viszlát!

smoothie

Elmeséljem, V. milyen smoothie-t készít? Megtisztítja és felkockázza az anyukámnál szedett fehér húsú, illatos őszibarackot, szed mellé egy kevéske (nincs több) málnát, hozzáad még egy-két élénk piros epret is a kertünkből, aztán meghámoz(!)  néhány szem meggyet ("szeretem hámozni, olyan, mint egy vékony bőr... és olyan sima lesz így a smoothie") - majd az egészet összebotmixerezi.


A napokban majd csinálok valamelyik nap hagymás babot emlékbe ebédre.

vendégségben

 - ide tegyétek a szemetet! - tesz elém a vendéglátó egy kissé gusztustalan, amúgy tiszta, de kutyatálra hajazó zománcozott tálkát az asztalra
 - milyen szemetet? - értetlenkedem
 - hát a zellerszárat... meg a csirke bőrét
 - már megettem őket
 - nem tudhattam, hogy ti a szemetet is megeszitek
(...)
-  gyertek máskor is! majd főzök akkorra is valamit...
 - legközelebb is szívesen jövünk, köszönjük

a női meg a férfi szerepekről

A.: hoztam sört, vizeket, dobozos innavalókat, meg barackot és sós mogyorót
én: és vécépapírt nem?
A.: azt nem
én: de miért nem szóltál, hogy vásárolni mész?
A.: mert felnőtt férfi vagyok, és nem kell előre szólnom, ha elmegyek itthonról
én: nem kell... de máskor nem szólnál inkább mégis? hogy megmondjam, mi kell?
A.: nem, mert én nem vagyok háziasszony, én csak luxusholmikat veszek
én: ööö... hát végül is... jó... és ezek közül melyikbe fogjuk törölni a fenekünket?

(mielőtt kiakadnátok a full macsó A.-n, elmondom, hogy ez egy vicces beszélgetés volt, aminek nem az lett a vége, hogy barackkal (a gyerekek) és sörrel (a felnőttek) tisztogattuk volna magunkat, sem az, hogy én kötelességtudóan engedélyt kértem volna, hogy kiszaladhassak a boltba, ha már elmulasztottam azt időben megtenni... szóval, számtalan elképzelhető kimenetele nem történt meg a beszélgetésnek)

akkor most röviden a fociról

néztem a meccset, aztán inkább Á.-ra hagytam, nézze kettesben az apjával (akit hozzám hasonlóan szintén nem nagyon érdekel a dolog, csak Á.-ért teszi - viszont velem ellentétben képes bölcsen csendben maradni 90+ percig), ne velem kelljen veszkődnie, hogy marhaságokat kérdezek ("és mennyi lesz a szünet?" - úristen, milyen megvetően nézett, mielőtt nem válaszolt) - bár azért mentségemre szolgál, teljesen magamtól észrevettem, hogy a dzsudzsák oldalt tévesztett* (erre sem szólt semmit, aztán később a tévéből kiderült, hogy helyesen észleltem, de nem véletlen, hanem ez is a taktika része volt), szóval, tényleg, nem kellett égni, hogy jaj, ezek meg mit keresnek itt a pályán, mert látszott, hogy mindkét csapat focistákból áll, az egyik csapat jóval gyorsabb, látszott ez is, de a másik is mindent belead, a kapus meg tényleg nagyon király volt, mackóalsóstul - szóval rendben ment minden.

és akkor most vegyünk egy új, a tudatot tüdőt felszabadító nagy levegőt. hogy mikor érezném úgy, hogy na, ezek aztán tényleg megérdemelték az országos imádatot? akkor, ha például amint hazajöttek (gondolom, haza fognak) és kialudták magukat a nagy ünneplések után (gondolom, lesznek ilyenek), akkor szépen végigolvasnák az elmúlt időszak véleményformáló napilapjait fb hozzászólásait (kivonatolva), aztán a fejükhöz kapnának (egy emberként vagy külön-külön, ízlés és vérmérséklet szerint - bár hát a foci az csapatsport, ha jól érzékeltem), aztán azt mondanák, hogy kimennek a liget fáihoz, vagy feketeruhás mária tüntetésére, vagy a tanár-diák válogatott következő mérkőzésére tüntetésre, vagy a prájdra, vagy mondjuk szegény egynyári gyerekeket táboroztatni az igazgyöngyhöz, vagy csak azt mondanák a nagy nyilvánosság előtt, amikor majd a törpe az ő hátukon hágna még magasabbra, hogy köszönjük, elég már, több stadion nem kell, menjen most már a pénz valami másra. nem, nem hiszem, hogy rajtuk múltak volna az eddigiek. mint ahogy azt sem hiszem, hogy a stadionok falain belülről ne lehetne kikukucskálni a berkeken kívülre, hogy aszongya, hogy is él ma egy átlag magyar szurkoló? és hogy ne lehetne a kétségkívül felkapott és megérdemelten ismertté vált nevüket adni ahhoz, hogy ne a kevés kiváltságosok bennfentes játéka legyen a magyarfoci. mert erre lenne most egy nagy, történelmi lehetőség, mert ezt tényleg kiharcolták maguknak, hogy szólhassanak és annak súlya meg értéke legyen.


* úgy értem, nem a képernyő tetején szaladgált, mikor balról jobbra támadtak, hanem az alján, ahová máskor akkor csúszik, amikor jobbról balra kell lőni


azt hiszem, veszek egy szürke mackóalsót - mert ez most jött szembe teljesen véletlenül, és ideillőnek gondolom


ezt linkeltem prájd szó alatt - de mivel fb link, napok alatt eltűnhet, így kimásoltam:
"Pride
Hazudnék, ha azt mondanám, valaha arról álmodtam, hogy egy meleg gyerek apja legyek. Éltem azzal a tudattal amivel az emberek túlnyomó többsége; idegenkedéssel, borzadállyal, rettegéssel.  Miért lenne elvárható bárkitől, hogy elfogadó legyen az idegennel, az ismeretlennel szemben?  Mai divatos kifejezéssel, alaposan megszívtam. Fiam, rengeteg szenvedés, kétség és kétségbeesés után szembesült melegségével, amit még ördögűzetéssel is próbált kiirtatni magából.  Mondhatnám, Isten kudarcot vallott, bár azt hiszem, csak a magukat fölkentnek hívő szolgái. Főnöküknek más terve volt.  Nehéz dilemma elé kerültem, mikor írással foglalkozó gyermekem úgy döntött, addig használt álneve helyett a sajátját akarja használni.  Mögöttem akkorra több évtizedes publikációs múlt volt a, ha nem is közismertté, de ismerhetővé vált nevemmel.  Egyetlen kérdésre kellett választ adnom. Ki, ha nem én vagyok akinek mellé kell állnia, vállalhassa nyílt-önmagát. Döntöttem. Nem életútról kívántam írni: a megértésről. Rengeteg analóg példát tudunk mindannyian, hová vezet egy kisebbség félreértése, elutasítása, gyűlölése.  Fiam megvívta harcát életért, becsületért, szeretetért. Mellette álltam, de a témához nyíltan nem szóltam eddig.  Akinek Magyarországon bármi köze van a meleg kisebbséghez, tudja a nevét, sajnos, már a második évszámmal bezártan.  Miért írtam le mindezt? Mert halála előtt kérte, beszéljenek arról is, mit jelentett neki a meleg-világ, az azért való küzdelem, a Pride, aminek kezdetektől aktív támogatója volt. Idén igazoltan hiányzik. Balázs, ezzel még tartoztam neked.
P.s.: A poszthoz írt megjegyzéseket köszönöm, de egyenként nem szeretnék azokra reagálni.
Birtalan Ferenc"

A lány, akit énekkarba hívnak

Az én vagyok, én vagyok, én vagyok! Majd ősztől, mert most nyári szünet következik. Az jó lesz, mert addig örülhetek a dolognak - énekelni ugyanis nem tudok... vagyis nem nagyon... vagyis nem úgy... szóval, voltam én énekkaros még felsőben (számadatok nélkül is elhihetitek, hogy iszonyat régen volt), eleinte kötelező volt, nyolcadikra aztán megszerettem, sőt, megtanultam énekelni is (jó-jó, a saját korlátaim közt, de megtanultam) - aztán az éneklésnek hosszú ideig semmi folytatása nem volt. Aztán lett, de csak nagyon formálisan. Aztán maradtak az itthoni éneklések, meg a gyerekeknek szóló dalolások (egy idő után Á. szólt, hogy ne énekeljek) - autóban mindig szoktam, és itthon is, ha egyedül vagyok. Vagyis soha. Na jó, nagyon ritkán. Most akkor nyáron gyakorolhatok - vagyis legálisan énekelhetek majd akkor is, ha nem egyedül vagyok itthon, gyakorlás címszót aggatva a dologra. Aztán majd eljön az ősz és kiderül, hogy köszönik, így sem könnyű összetartani a kórust, hát még ha engem is bevesznek. Szóval, addig azért örülök.

Örülök annak is, hogy a lány, aki hívott, meghívott. Mert nagyon kedvelem őt. Ő egy másik anyuka, hasonló korú gyerekekkel, mint én. Meg még ugyanoda is jártak és járnak. A legszívesebben azt mondanám, hogy a barátnőm, de nem tudom, ő hogy nyilatkozna (és azt sem, hogy pontosan mikortól van az az éles határ, hogy valaki barátnő vagy sem?) Mindenesetre gyakorolni fogom az éneklést.

Szívesen barátkoznék olyanokkal is, akik sportolni járnak, de aki ismer, az valószínűleg úgy gondolja, hogy nálam azért minden bizonnyal magasabb szinten áll a sportban (és valószínűleg teljesen igaza van, annak ellenére is, hogy még sportmúltam is van) - sportolás közben viszont semmiképp nem tudnék ismerkedni, mert abszurd módon eltorzul az arcom a legkisebb erőkifejtéstől is... márpedig olyan sport jelenleg nincs, amin nekem ne kéne egy kicsit erőlködni.

Azt ígértem Á.-nak, nézem én is a meccset. Mindig azt mondja, nem szereti, ha vele nézzük, de igazából szereti, azt nem szereti, ha beszélgetünk közben (pláne másról), vagy én hülye kérdéseket teszek fel a fociról, amikre rajtam kívül minden hülye tudja a választ. Úgyhogy elmegyek hajat mosni, hogy addigra végezzek magammal.

20 és 30 közt

Ma nagyon kellemes az idő, alig haladja meg a hőmérséklet a 30 fokot, nem túl párás a levegő, nem fülledt, kis vattacukor báránykák ragyogtatják kék csillagszemüket az égről, nem ragadok (de, de az a halsütéstől van) - szóval, létezik számomra jó idő, szerintem minden oké úgy 20 és 30 közt*

*ha jobban belegondolok, az nemcsak a hőmérsékletre, de az életkorokra is igaz