Hogy múlik az idő!

én: szia, Anita!
A.: szia, martine! mizújs?
én: hát, csak visszahívtalak
A: vissza?
én: tudod, kerestél a múltkor
A.: én?
én: igen-igen, és nem értem rá, és mondtam, hogy majd visszahívlak
A.: nem emlékszem
én: és hát bocs, kicsit zsúfolt volt a múlt hét
A.: a múlt hét?
én: hát, ez az időszak.... lehet, hogy két hete volt
A.:  öööö... ja, emlékszem már
én: és? aktuális még?
A.: nem, asszem már nem
én: jaj, sajnálom...
A.: mindegy
én: mikor hívtál??
A.: még februárban
én: februárban?????
A.: ja
én: óbasszus... bocs
A.: semmi gond
én: nagyon szégyellem... de ciki... majd legközelebb gyorsabban hívlak
A.: oké

alacsony cukortartalmú történet

Megint utazom. Nem én vezetek. Hárman megyünk, én hátul ülök (önszántamból). A GPS szerint is jó órával később indulunk, az én számításaim szerint még korábban kéne - de hát nem én vezetek. Ha én vezetnénk, két órája indultunk volna. De nem én vezetek, sőt, nem is elöl ülök. Elöl a hímsovinizmus utazik több testbe zárva. Röhögnek. Kikapcsolják a GPS-t. Nekem ne dumáljon ez. Pláne női hangon. Rosszabb, mint egy feleség. Amikor azt mondja, túl gyorsan mész. Egyáltalán, miért tegez? Röhögnek. Nem szólok, hogy a GPS hangja és stílusa átállítható - nem mintha épp ez számítana. A záróvonal sem számít. Röhögnek. Bocsánat, vidéki vagyok! Azt mondják, majd ezt mondják. Vagy hogy nő. Szőke nő! Nyerítenek. Átlagban százötvennel nyargalászunk az autópályán, már másodjára nem megyünk ki a kijáraton, ahol kéne. Pedig késésben vagyunk, igaz, már csak negyven perc. Következőn ki, út felett át, következőn be. Megint túlmentünk. A kurva életbe! Mindig muszáj épp előznünk, amikor jön a kijárat, így nem vesszük észre. Én észreveszem, de nem én vezetek. És Lehalkított GPS sem vagyok, sem feleség. Csak kicsit félek. Végül megtaláljuk az utat. Kétszer egy sáv hepehupa. Sebességet váltunk, már csak százhúszas a tempó. Nem sok hiányzik hozzá, hogy az előttem ülő urat nyakon hányjam. Kanyaronként kétszer. Végül megérkezünk, az előadásunk kezdete után harminc perccel. Mi nem tudunk késni, nélkülünk nem kezdik el. Röhögnek. Vidékiek vagyunk. Ja, nem. Vidéken vagyunk. Röhögnek. Kiszállunk, a gyomortartalmam visszarendeződik. Nincs semmi gond, még csak három korty vizet ittam, a többi csak a rossz természetem, az epe, az türemkedik kifelé. Kapok még vizet. Kávét? - kérdezik. Köszönöm, jöhet, ráérek, a hímek kezdenek. A kávé termoszból jön, már reggel hatkor lefőzték a tiszteletünkre. Köszönöm. Szörnyű a szaga és az íze is. Kaphatnék hozzá egy kis tejet? Tej nincs, valami fehér porunk van. Oké, legyen a fehér por, bevállalós vagyok. Kapok a csésze kávém mellé egy csészényi fehér port is, műanyag kiskanállal. Veszek belőle, a kávémba tolom. Kivilágosodik tőle. Belekortyolok, rettenetes. Csak remélni tudom, hogy lisztet kaptam és nem mondjuk műtrágyát, esetleg gyom- vagy patkányirtót. Pogácsa is van, reggel még meleg volt. A fehér porból süthették azt is, univerzális lehet a fehér por. Megköszönöm. Udvarias vagyok. Kimegyek járni egyet, míg az első beszél, hozok egy kólát. Állítólag a jól lehűtött változat jó hányinger ellen. Ez sajnos inkább langyos, meg is mondják a boltban, hogy miért: nincs vevő. A szemközti iskolában tavaly száztizennyolcan érettségiztek, idén negyvenheten. Nincs vásárló, nem éri meg üzemeltetni a hűtőt, a húspult is sokat fogyaszt. Egy rúd párizsi, egy fél tömb trappista. Visszamegyek, egy pohárba hideg vizet engedek, rátöltöm a langyos kólát. Hideg és finom. Mire én következem, már nem szédelgek. A nők szőlőkötöző raffiából kötött mellénykékben üldögélnek, a férfiak felgyűrt ujjú kockás ingben. Szépen bólogatnak, köszönik, hasznos, amit mondtam. Az ebéd finom, úgy látszik, elfogyott a por, muszáj volt zöldségeket is felhasználni. Interaktív fórum, kérdeznek, válaszolunk. Szeretnek minket. Visszafelé nem sietünk, nem kell kapaszkodnom, el is alszom hátul. Arra ébredek, azt mondják, nem tudunk továbbmenni, mert valami nagyon ég. Szimatolok, nem érzek füstöt. Kint éghet valami. Lekanyarodunk a pályáról, nem látok füstöt sehol. Biztosan a rádióban hallották. Benzinkutat keresünk. A benzinlámpa ég nagyon, még hat kilométer van alattunk. Elérjük a kutat, iszunk tankolunk. Hazaporoszkálunk százhússzal. Kedden találkozunk. Holnap nem mennék - mondja F. - szét kell teríteni a kertben a trágyát. Én is otthonról dolgozom, mondom, itt is van mosnivaló - írni meg tudok itthon is.

Poszt, amely jellemzően ételek és italok köré szerveződik

Az elmúlt hétvégén burgundi marharagut főztem. Vagyis főztem valami finomat saját ötletből, ami később aztán olvasmányaim alapján burgundi marharagunak bizonyult. Amikor megfőtt az étel, elmentünk anyukámhoz Á. kivételével mind. Ott megettük a halászlét (én örömmel, a inkább többiek udvariasságból, mert amúgy nem szeretik), majd hazamentünk, még ebédidőben. Otthon kiderült, hogy Á. megette a mintegy két kilónyi kockára vágott marhahúsból és további két-három kilónyi gyökérzöldségből álló marharagu közel felét. Azt hittem, hogy csak sima gulyásleves - védekezett - és örültem, hogy ilyen sok hús van benne végre és kevés krumpli (semennyi krumpli nem volt benne, azt a köret részeként szántam krumpligombóc formájában elkészíteni). Mielőtt elmentem volna a színházba (vagyis a moziba, ahol színdarabot adtak - Hamlet dán királyfi színangolul - a barátnőm hívott meg és én teljesen odavoltam érte (a darabért, bár a barátnőm se kutya)), mondtam A.-nak, hogy csináljanak köretet hozzá (mármint a marhához, nem Hamlethez), ha mást nem, főzzenek legalább tésztát, mert ez körülbelül tizenhat adag kaja volt, nem akarom, hogy fél nap alatt elfogyjon és már most is csak a fele van meg. Mire A. rám nézett elképedve és azt mondta, hogy egyáltalán nem baj, hogy Á. megette, mert ő aztán biztosan nem akarja tizenhatszor egymás után ugyanazt enni, még ha amúgy remek is. Mondtam neki, hogy ezt elég szépen kiszámolta, de ha elosztja négyünkkel, akkor máris szó sincs tizenhatszori evésről - és én úgy gondoltam, hogy talán a mélyhűtőbe is jutna belőle. Ezeken mind elcsodálkozott. Persze másnapra elfogyott az egész. Bezzeg a zöldbab nem, ahhoz ma sütöttem csirkecombot nekik (ugyanis ezen a héten az érettségik miatt rajtam kívül mindenki otthon ebédel) Ezen kívül már csak egy doboz almalét csorgattam A. fejére kedves ébresztőül - nem szándékosan - egyszerűen sötét volt még a hálószobában és a fejemben egyaránt, kinyitottam egy doboz almalét, ittam belőle, majd a félálomból minduntalan az álomba visszazuhanó A.-nak kínáltam - csak elfelejtettem visszatenni rá a kupakot meg valahogy fejre is állítottam - szóval, egész egyszerűen ráöntöttem A. fejére vagy fél liter szűrt almalét. Nem panaszkodhatok, az édes ébresztés elérte a célját, A. az eseményt követően gyorsan a félálom innenső, a munkához szükséges oldalán találta magát.

A jókirály

Ezt a címet választottam ki magamnak a kínálatból, de nehéz, nagyon nehéz igazságosan észt osztani az alattvalóknak uralkodni: egy csomó agresszív és narcisztikus pszichopatával kéne emberi partneri viszonyt ápolnom, holott amíg nem kapják meg a megfelelő egészségügyi kényszerápolástgyógykezelést, az egymás közti és a külvilággal való viszonyaikra is a gyanakvás, a törtetés, a lehúzás, az átbaszásvágás, a lenézés (ésatöbbi hasonló) a jellemző.

(ettől független, de jellemző sztori: tegnap F. társaságában voltam és alá kellett írnunk különféle dolgokat, de nem volt elöl tolla. Én már aláírtam, amit kellett, a rózsaszín csillámkristályos tollammal (olyan, mint egy cuki kis jogar - és bár kétségkívül nem az én stílusom, de ajándékba kaptam és szeretem), és odanyújtottam a tollat F.-nek - aki pillantást sem vetve rám megköszönte - majd amikor meglátta, hogy rózsaszín csillámos, úgy kapta vissza a kezét, mintha égő fáklyával vagy valami borzalmasan fertőző, gusztustalan fekéllyel kínáltam volna, azt motyogta, hogy köszönöm, de ezzel nem (de mintha egy rózsaszín csipkebugyit adtam volna át neki nyilvánosan), inkább megkeresem a magamét. Szerintetek is gáz, ha egy hímnemű öregember rózsaszín csillámos tollal ír alá? Buzi-e lesz attól? vagy transzformita?

A vonaton ma együtt utaztam egy kisebb társasággal (három fiú, három lány, olyan  tizenhat év körüliek), akik azon kívül, hogy minden második szavuk a geci volt, pluszban még kizárólag  gecinek vagy kisgecinek szólították egymást. Csak remélni tudom, hogy az én gyerekeim megalázónak éreznék az ilyesmit és sosem beszélnek így (sem*), akkor sem, ha épp nem vagyok velük.

*sajnos egy csomóféle alpári beszédet nem bírok, annak ellenére sem, hogy ha szükséges, simán káromkodom én is - úgy tűnik, túl arisztiokratikus vagyok (vagy valamilyen túl másmilyen)

Azt hiszem, nem lesz könnyű tartanom ezt a jókirály koncepciót...
És még esernyőt sem hoztam.

magyarapper

mi lennél, ha nagy leszel, kincsem?
csakis boltos lennék
miért lennél épp boltos?
mert a szegény ember eladó lánya mindig talál magának egy kacsalábon forgó kastélyba tartó fehér lovat, és mindezekért csak a legkisebb királyfival kell megküzdenie

(idén már négy szem magyarapper érett meg a kertben - köd előttem, köd megettem, mind megettem)

Anyák napi (csak aznap nem volt időm, mert ünnepelt anya voltam, meg mert anyámnál voltam, aztán meg színházban)

Egyszer nagyon-nagyon régen a régesrégi Gabi barátnőmék elutaztak a nagyon ismeretlen és nomád, így némiképp félelmetes Albániába nyaralni. Autóval a rögös és kiépítetlen ködös albán utakon (ja, nem, a ködös az Albion), szóval, a veszélyes, a vadszamarak által szétrúgott, hegyi rablók által kedvelt, napsütötte fehér hegyi utakon (előre az előítéletek világába, rendületlenül!) Eleinte úgy volt, hogy kettesben mennek a férjével, majd úgy, hogy felnőtt társasággal, aztán egyszer csak azt mondta, hogy inkább magukkal viszik a gyerekeket is (akik akkor olyan 3-5 évesek voltak), mert ki tudja, mi lesz, és azt semmiképp sem akarja, hogy a Hodovánszky-gyerekek árván maradjanak.  Ezen én, a még (és akkor még sokáig) nem anyuka jól kiakadtam, hogy hogy mondhat egyáltalán ilyet és milyen anya az ilyen, ha annyira veszélyes a vidék, mint hírlik, akkor ne menjenek el, pláne nem szabad vinniük a gyerekeket, akik szerintem egyébként is inkább legyenek árvák, mint halottak. Szerinte meg ne legyenek árvák - mondta - és nem tette hozzá, hogy akkor már inkább halottak legyenek, mert nyilván ezt ő sem úgy gondolta. És elutaztak felelőtlenül gyerekestül - és nagyon jól sikerült minden, volt kristálytiszta majdnem olasz tenger, meg majdnem görög hegyek, meg majdnem francia olajbogyó, meg sziklák, kecskék, bor, mámor, szerelem és egyéb vigasságok - olyannyira, hogy aztán ez lett a kedvenc nyaralóhelyük, mert olcsóbb volt, mint a Balaton, és érintetlenül gyönyörű és kissé nomád, de amúgy semmi para. Eszembe szokott jutni néha a sztori, hogy okuljak belőle. Mert már én is inkább magammal vinném a gyerekeket, ahová én megyek, oda jöttök ti is, sőt, magunkkal is vittük őket (mármint a saját gyerekeimet a saját Albániáinkba). És mióta én magam is anyuka vagyok, sokkal, de sokkal kevésbé érzem magam feljogosítva arra, hogy megmondjam, ki hogyan lesz felelős és jó anyja a maga gyerekének (úgy értem, a saját gyerekének, nem váltottam át magázásra, én itt a nagyszobában örökké tegezni foglak titeket (vagy amíg meg nem unom), legyetek bárkik is)

a csodák közünk élnek

nos, amíg én tegnap idefent dúdolgattam mérgelődtem a számítógépem előtt, a mérgem valahogy átszivárgott a falakon és mosolygós jósággá állt össze Á.-ban: amikor lementem valamiért (nem tudom, miért, de biztosan arra számítva, hogy Á. a becsukott szobájában számítógépezik (és A. pedig V.-vel versenyen volt)), akkor azt találtam odalent, hogy az ebédlőasztalra egy tálcára (!) szépen kiszedve ott hever az evőeszközös fiók teljes tartalma, Á. pedig épp a fiókból kiszedett rekeszeket takarítja - majd a fiókot is, mielőtt visszatenné bele a tiszta rekeszbe visszatett evőeszközöket. nem hajigálta, helyezte. tematikusan. minden kés nyele egy irányba! (jó-jó, mondtam én ezt már számtalanszor, hogy így biztonságosabb, mint élek közt nyeleket keresgélni) hát, komolyan, elájulni sem volt időm. majd azt mondta (akkor már hosszabb ideje lebegtem a konyha Á. által már felsepert (!) padlója felett totális eufóriában), hogy úgy látja, nincs tej - kimenne érte és egyúttal hozna mást is, ha kérem. (az nem az ő hibája, hogy a gyalogosan megközelíthető közértből csak végszükség esetén hozunk mást is, mondjuk akkor, ha épp wasabis chipset főznék ebédre) - nem hiszitek el, de mindezt mosolyogva! a fiam önként, minden felszólítás nélkül rám mosolygott! és nem álmodtam (mint az aranytérdű szobrot), mert később, amikor a vásárlásból hazatértem, magától (Oh, irgalom atyja, ne hagyj el*) becuccolt minden az autóból és!!!! mindent kipakolt a helyére! a helyére! nem csak úgy eldugdosta fél perc alatt, hogy úgy tűnjék, mintha, hanem végiggondolta, mit hol tartunk amúgy egyezményesen. tudom én, hogy a csodák három napig tartanak, tisztában vagyok ezzel az illékony tulajdonságukkal - de mégis, orgona ága, barackfa virága, a szívem szép, ünnepi ruhába köténykébe öltözött, már el is kezdtem főzni az ebédet (mert én most hamarosan elmegyek az anyukámhoz, hogy felköszöntsem őt, és ő ebéddel vár engem, és a jó példa ragadós) - és mire hazaérek, szerintem felébred a család is itthon és éhesek lesznek (mert nem jönnek halászlét enni anyukámhoz) - és akkor én csak rámutatok a nagy lábasra, hogy íme!**

* tudom, az idézőjel meg a szerző - én kitettem mindkettőt (darabszámra négy), aztán visszavettem, mert hülyén nézett ki és olyan megalázónak érzem rátok nézve, kedves olvasók, hogy ne kelljen már mondani nektek (és nyilván nem is kell), hogy ez itt Arany János Ágnes asszonya, hát minden hülye magyarember ismeri, mert aki nem, az nem jut el idáig a blogolvasásban sem (nem gondolom korántsem, hogy én lennék korunk Aranya - bár egyszer egy szókincskeresővel számlálóval szívesen megszámláltatnám, hogy vajon hány szót használok (nem vetélkedve a valamikori legbőségesebb szavú költővel, csak a fiatalító (öregbítő?) kíváncsiság által hajtva))

** és nem álmodtam ezt az egészet, minden színtiszta aranyság valóság egy szelete