Az világ folytonos romlásárúl

Elmentünk ma a piacra V.-vel (erről majd később számolok be) - de útközben betértünk a kínaiba is, mert igencsak közeleg az évnyitó, ahol elvárt a fehér ing vagy blúz fekete nadrággal vagy szoknyával - nos, nálunk mind a négy típus épp elavult (mármint a méreteket tekintve). A kínaiban pedig az ember nem csalódhat, mert ugyan minden kínai és minden műszálas, de egyben minden olcsó is - és amíg el nem jut hozzánk is a rádióban már oly sokszor hallott gazdasági dübörgés, addig a kötelező és ritkán felveendő holmikból az olcsókra hajtunk.

Választottunk tehát V.-nek egy csinos, rafinált megoldással gombolódó hosszú ujjú blúzt és egy jó szabású félhosszú szoknyát, Á.-nak pedig egy teljesen közönséges hosszú ujjú fehér inget (az eladólány háromszor is rákérdezett, hogy tényleg hosszú ujjút akarunk-e az évnyitóra - de igen, fene a smucig fajtámat, majd felhajtogatják szépen az ujját, ha nagyon melegük lesz, de az iskolai ünnepségek zöme nem nyárra esik... meg hát amilyen ez a mostani nyár, hát attól éppen még akár fehér esőkabátot is vehettem volna sötét esőnadrággal meg gumicsizmával). Nem volt azért annyira olcsó, mint elsőre gondoltam, a kedvenc turkálómban például két kiló ruhát is vehetek ennyiért - de ott azt kell venni, ami épp van, ha türkiz kabát van épp, akkor azt, ha lila szoknya, hát azt - szóval, megvettem, hazahoztuk (persze csak a piaclátogatás után), V. örült, Á. nem (de hát nem is vártam, hogy majd egy fehér ingnek fog örülni), én pedig elkezdtem leszedegetni róluk a cédulákat, hogy ne tömítsék majd el a papírfecnik a mosógépet.

És ekkor jöttek egymás után sorban a csalódások. Á. kínai származású inge nem az elvárt 100%-osan műszálas termék, hanem csak 20 százalékban tartalmaz poliésztert! Remélem, ettől még képes lesz simára száradni a fogason és nem lesz muszáj minden hajnalban vasalnom, amikor indulás előtt három perccel szól majd, hogy na, most kell ünneplő ruha. V. blúza 65%-ban tartalmaz pamutot, 25% poliésztert és ráadáásul 5% elasztánt is, de ez még hagyján - viszont nem is kínai, hanem első osztályba sorolt török gyártmány! És a szoknya! A szép esésű szoknya pedig minden várakozásnak ellentmondva 100%-os pamut, és... hát, ciki, meg minden, de képzeljétek, hogy a rég kihaltnak hitt magyar ruhaipar terméke! Egy autentikus kínai boltban! Micsoda csalódás! Micsoda blamázs! Teljesen szabálytalan nemkínai, nemműszálas ünneplő ruhák! Hát hová hanyatlik a kínai ipar? Miben higgyek még? Mivé lesz így a világ?

idegen tollak

http://444.hu/2014/08/15/a-koszivu-utcai-csillagok-avagy-hogyan-vegyuk-el-a-gyerekek-kedvet-egy-eletre-az-olvasastol-2-resz-12-fejezet-parharc-mennykovekkel/


http://hvg.hu/kultura/20140417_Reg_elavult_kotelezok_miert_kell_Jokaival


http://hvg.hu/instant_tudomany/20140726_harry_potter_gyerekek_empatia

http://hvg.hu/plazs/20140430_A_Hoffmannlista_nyertese_palyaelhagyason

http://index.hu/index2/#bloghu/konyves/2014/08/12/tizeves_a_bogyo_es_baboca

http://magyarnarancs.hu/feketelyuk/szuret-extra-duro-dora-befeszul-91354


http://magyarnarancs.hu/hirnarancs/seggnyalo-vagy-nekiestek-tereskovanak-a-kommentelok-91360

Ezt miért nem viszi el apa autóval?

kérdezte felháborodva Á., amikor

A)  ráparancsoltam, hogy a megunt háromajtós szekrényünkkel szaladjon át a nagyszüleihez, mintegy 35 km távolságra, visszafelé pedig hozza el az éves paradicsomtermést, de üstöllést

B) azon rimánkodtam, hogy az éjjeli tivornyából megmaradt  tíz karton sört, húsz üveg bort, meg néhány üvegnyi vegyes töményitalt (Campari, Limoncello, Gin, stb) vigye el az állatkórházba ajándékba fertőtlenítőül

C) azt mondtam neki, hogy próbálja meg még ma eladni több mázsányi kinőtt és levetett ruhánkat a közeli piacon, különben nem lesz ma ebéd

D) megkértem, hogy a mintegy 500 méterre lévő postahivatalig ne gyűrje össze a befizetendő KELLO-s csekket (és szomorúan mellékeltem hozzá negyvenezer forintot)

Korlátaim

Egyszerűen nem tudok éveken át tartó, havonta hat-nyolc napnyi betonozásnak értelmes funkciót találni egy külső szemlélő számára mindig ugyanakkora családi ház körül. Ugyanakkor azt sem tudom elképzelni, hogy ennyi időn keresztül mindig üresen, beton nélkül forogna és zúgna idegtépően az a gép.

Reggel

Reggel akkora köd volt, hogy nem láttam mást, mint szürke vattát, azt hittem, égnek körülöttünk a házak, csak azért nem érzem a füstszagot, mert az allergia bedugta az orromat. Most már átlátni rajta, az orrom dugulás helyett folyik, a kora reggel ellenére már túl estem vagy száz tüsszentésen és a fejem is kitisztult annyira, hogy visszaemlékezzek, hogy a füstszagot a legbedugultabb orral is érzem, sőt, amikor kezdek megbetegedni, azt rendszerint onnan tudom, hogy csukott ablakok mögül is érzem, ha valaki cigarettával megy el az utcán, vagy egy távolabbi utcán. Na, de legalább tudom, hogy ma egyáltalán nem kezdek el megbetegedni.

Nem akarok vészmadárkodni, de valahogy itt az ősz. Nem ma érkezett a köddel, hanem már egy hete, amikor még dögmeleg volt, meg esős nyár - és mégis elkezdtek pöndörödni a szőlőlevelek, meg rozsdulni a juharfáéi, meg lepotyogtak az autók kerekei alá és szétnyomódtak az első, már barna héjú vadgesztenyék.

Tengerisün és őszibarack

Több mint egy hete a hullámzó tengeren úszás közben a térdemmel alaposan belerúgtam egy tengerisünökkel jól felvértezett sziklába. Fájt, és jól látható nyoma maradt fekete közepű piros pöttyök képében. Aztán másnapra elmúlt a fájdalom és elhalványodtak a pöttyök. Mára szinte megfeledkeztem a dologról. Mígnem ma (munka helyett, csak hogy csináljak valami mást, mondhatni, bármi mást) meghámoztam, kockára vágtam és villával megeszegettem két termetes őszibarackot. Egy fehér húsút (a kedvencem), meg egy sárga húsút (mint látjátok, ezt sem vetem meg). Aztán visszaültem a géphez dolgozni.

Mintegy negyed óra elteltével a tengerisün összes szúrása helyén fekete borsnyi viszkető és fájó göbök keletkeztek a térdemen (sőt, kissé feljebb a combomon is, amit úszás után észre sem vettem), közepükön ott virítanak a korábban már teljesen láthatatlanná vált fekete pöttyök.

Ne rugdaljatok tengerisünt!
Ne írjatok nyáron unalmas kis füzetkéket!
De pláne ne egyetek utána barackot!
Mert a tengerisün megharagszik és így áll bosszút, őszibarackíziglen.

következtetés

én: vedd elő a sajtot a hűtőből!
Á.: de utálom a sajtot
én: tudom, nem kell hozzáérni, be van csomagolva.... csak hozd ide
Á.: de nem találom
én: hát nézz körül egy kicsit jobban
Á.: nem tudok jobban körülnézni, pontosan tudod, hogy sosem találok semmit
én: ó, azt a doboz baracklét, amit pedig tegnap direkt eldugtam előled, azt bezzeg megtaláltad... ebből vajon milyen következtetést tudsz levonni?
Á.: hogy irigyled tőlem a baracklét?

Beleábrándulás

Nem hiányzik ez a szó a szótárakból?

Büdös a munka

Vagy legalábbis a munkakörnyezet. Kukákat és konténereket ürítenek, mosnak és szárítanak gyakorlatilag egész nap az ablak alatt. Muszáj kinyitni, különben megfulladok. Sőt, az ajtót is nyitva tartottam, míg el nem kezdték a folyosón lévő férfivécét takarítani, azzal a penetráns szerrel (mi lehet vajon?), aminek a bűze elnyomja ugyan a vécéhasználat szagát, de minimum ugyanazt a hányingert kelti, mint az - kicsit gyorsabban, mert intenzívebb. Az ajtó rése alatt is beszüremlik, csak úgy, mint a takarítónők harsány viháncolása, akik normálisan (normálisan?) délután négytől érzik magukénak a terepet, de úgy látszik, nyáron más az időbeosztásuk, mert ma már délben nekiláttak a folyosó és a mellékhelyiségek takarításának, a porszívózásnak, a csörömpölésnek és kiáltozásnak. Nagyjából annyira tartom természetesnek a falakon áthatoló hangerejű munkavégzésüket (még ha akár örülhetnék is, hogy embertársaim ilyen kicsattanó jókedvvel dolgoznak), mintha én szándékosan a papírkosár mellé hajigálnám, amit amúgy bele szoktam dobni, meg néha a földre is köpnék magam körül - úgyis jönnek takarítani.

Ó, basszus, már a legyek is idetaláltak!

Este moziba akartam menni (A. és V. edzőtáborban vannak, Á. anyukámnál) - de nem találtam olyan fimet, amit megnéznék. Nyaralni akarok, nem a bűzben, legyektől körüldöngve írni!

A blog és az életem

Szorosan összefonódnak. Az imént például a nyaralásról beszélve azt találtam mondani valakinek, aki nem ismeri a blogomat, hogy "Á. és V." - szóval nem Ágika és Vince, hanem "Á. és V." Amit aztán elég nehéz volt értelmesen kimagyarázni - gondolhatjátok. Nyelvbotlás, mondtam. Alzheimer? - kérdezte.

A kerámiák kapcsán más dolgokról

Az iskolát, ahová hatévesen elkezdtem járni, nem szerettem. Nem is igen volt mit szeretni rajta. Az osztálytársaimat a szomszédos óvodából vezették át kézen fogva - én pedig nem ismertem senkit és nem értettem magam körül a történéseket. Nem barátkoztam senkivel, mert gőzöm sem volt róla, hogyan kell (most sincs, de már ügyesebben titkolom) - viszont roppant büszke voltam rá, hogy iskolás vagyok.

Két tanító nénit kaptunk. Az almaszerűen ráncos, mosolygós arcú Zsóka néni volt az egyik, aki számtant tanított, környezetet meg rajzot, és másodállásban a Zeneakadémián volt jegyszedő, ugyanabban a fehér galléros kék köpenyben, amit az iskolában viselt. És Ibolya nénit, akiről egyetlen jó szót sem tudok szólni. Hatalmas vörös kontya volt, lófogai és rettentő gonosz nézése. Ő kapta az írást és az olvasást  - olvasni szerettem, de az írás gyötrelmesebb volt számomra minden egyébnél. Hogy szerettem olvasni, ahhoz Ibolya néninek semmi köze sem volt, hogy gyűlöltem írni, ahhoz annál több. Úgy emlékszem (bár a józan ész azt súgja, hogy ez talán túlzás lehet), hogy minden egyes írásórán pocskondiázta a füzetemet és minden órára át kellett másolnom a teljes füzetet. Ha ez nem is pontosan így történt, az biztos, hogy otthon órákat ültem zokogva a könnyáztatta grafitportól foltos füzetem felett, és gyakoroltam. Gyakoroltam szépen írni, gyakoroltam kerek betűket írni, gyakoroltam tiszta füzetet vezetni, gyakoroltam szamárfülmentes füzetet vezetni, gyakoroltam nem sírni, gyakoroltam elviselni, hogy a tesóm gondtalanul fütyörész mögöttem (csak mondom, hogy úgy is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat zavaró füttyszó kíséri, ennél jobban kevés hanggal lehet felbosszantani), gyakoroltam nem vacsorázni, gyakoroltam későn lefeküdni. Utáltam, utáltam, utáltam.

Egyszer másodikban - már év vége felé jártunk - épp vittem vissza az előző este átmásolt füzetemet, de az órai munka miatt ismét arra utasított, hogy csináljam meg újra előről, szépre. Fellázadtam, kettétéptem a füzetet, a földre dobtam, rátapostam és azt mondtam, hogy nem írom újra soha többé. Természetesen intőt kaptam, természetesen behívták a szüleimet - aztán vakbélműtét miatt abban az évben nem mentem többé iskolába, a következő évben pedig új tanítónőt kaptunk. Margit néni másképp volt hülye. Negédes volt, lomha, kövér - és minden olyan óra után, ahol technokollal kellett ragasztani leült az asztalához és kirendelt magához (jutalomból persze) néhány kislányt, akiknek a szétterpesztett ujjairól és kézfejéről volt feladatuk a ragasztódarabokat eltávolítani. A munkáért csodálatos matricák jártak. Öntapadósak. Undorodtam ugyan a feladattól, de egy kék háttér előtt virággirlandban heverő fehér macskáért, aki a fején kis aranykoronát viselt, mégis kimentem én is ragasztót kaparni. Néha pénzzel is fizetett, tíz- és húszfilléresekkel.

Az iskolából a kerámiaszakkör volt az egyetlen dolog, amit őszintén szerettem és ahol eszembe sem jutott félni. Elvileg csak nagyok járhattak, de a barátnőm (addigra szereztem - vagy inkább ő szerzett engem magának) agilis anyukája bekönyörgött minket, és mivel ügyesnek találtattunk, maradhattunk. Heti kétszer másfél óra volt, valamikor este, talán kedden és csütörtökön, talán négytől fél hatig. Az ebédlő előtti folyosót használhattuk, az ebédlőben még Blanka néni takarított, a fia pedig közben hegedűn gyakorolt - eléggé a kezdeti szakaszban lehetett, mert szinte fájt a hangja.

Kivittünk néhány asztalt az ebédlőből, leterítettük viaszos vászonnal, a nagy piros zománcos lábasba és a kisebb tálakba vizet hoztunk, megnedvesítettük a szivacsokat, kikészítettük a drótot, amivel az agyagot vágtuk, meg a mintázófákat és dolgozni kezdtünk. Először az agyagot kellett jól meggyúrni, hogy ne maradjon benne légbuborék, mert az égetéskor szétveti a tárgyat - de még másokét is összetörheti a kemencében. Általában kötött témák voltak, a kicsiknek mindenképp: apró gyertyatartók, hamutálak (szerettem ezt is, bár nálunk a családban senki sem dohányzott - egyszer csináltam egy alma formájút, benne kukaccal), kisebb dísztárgyak, kávéscsészék, ilyesmik - de a nagyobbak (és előbb-utóbb az lettem) már maguk dönthették el, mit készítenek. Égetni csak egy másik iskolában lehetett, úgyhogy sokáig gyűltek a holmik, mire elvihettük égetni - és talán félévente egyszer mázaztunk is. Imádom a nyers agyag illatát, de a már kiégetett cserépét is.

Ötödiktől máshová jártam iskolába - de a kerámiaszakkört nem hagytam ott, így kerültek a munkáim a kiállításra, ahol nyertem. És valószínűleg így derült ki az igazgatóhelyettes Attila bácsi számára, hogy a másik iskolából visszajárok az ő villanyukat fogyasztani (igen, ez volt az egyik vádpont). A kiállításon való részvételemet követően megtiltották, hogy visszajárjak - aztán év végén a szakkört is megszüntették. Attila bácsi barna nadrágot és drapp inget viselt kardigánnal. Attila bácsi egy vadállat volt. Attila bácsi volt az úttörővezető pajtás. Neki tisztelegtek a zászlókat vivő gyerekek, ő adta meg az engedélyt ki- és bevonulásokra, dobpergetésre, ő utasított vigyázz és pihenj állásokra, ő vitette ki és hordta el fennhangon mindennek a tornatermi ünnepségeken elájuló kispajtásokat, és ő törte be hatalmas arany pecsétgyűrűjével minden évben öt-hat gyerek fejét. A rosszakét. Én jó voltam, vagy legalábbis gyáva, én nemhogy a számat, a szememet is alig mertem kinyitni, ha Attila bácsi végigmasírozott a folyosón. A vérző fejű gyerekeket az iskolaorvos látta el. Attila bácsi a rendszerváltásig garázdálkodott az iskolában.