Nagyon köszönjük!

Valószínűleg sem a néni sem a bácsi nem olvassák a blogomat. A kutyájuk egészen biztosan nem. A néni és a bácsi talán interneteznek, talán nem. Valószínűleg könyvet olvasnak, és valószínűleg tájékozottak a világ dolgaiban - ezt sem tudom persze, de olyannak látszottak. Vagyis a néni, mert csak vele beszéltünk. Hat unokájuk van, ezt elmondta a néni. A bácsit pedig rajta keresztül próbálom elképzelni. A bácsit, aki kiment kutyát sétáltatni a térre, aztán hazament a feleségéhez, és azt mondta, van a téren egy gazdátlan bicikli, gyerek meg sehol. A felesége visszaküldte a bácsit egy gondosan nejlonbugyiba tett papírral, amire piros betűkkel azt írták: Találtam egy biciklit, érdeklődni lehet a Közeli utca 25-ben. Kitűzték a kerítésre, a bicajt pedig hazatolták magukhoz, hogy el ne vigye valaki.

Elég sokára találtuk meg a papírt. A vendégek már délelőtt megérkeztek, volt nagy sütés-főzés, gyerekzsivaj, ebéd után újabb vendégek jöttek, de a délelőttiek is maradtak még. Mivel felszállt a köd és kisütött a nap, kimentünk mindannyian a térre. Mindenki gyalog, épp ezért Á. persze biciklivel, maga előtt rugdalva a focilabdát és hóna alá szorítva a frizbít. Egy órát lehettünk kint, elsőként Á. indult haza duzzogva, azt mondta, unatkozik a sok kicsi és a sok felnőtt közt. Hamarosan követtük mind, kinek pisilnie kellett már nagyon, ki éhes volt, de olyan is akadt, aki a rózsaszín dobozos Babart (az elefántot) szerette volna mindenképp megnézni V. beleegyezésével. Főtt még egy nagy adag tea, sült még egy tepsi sütemény, aztán jól besötétedett és a felnőtt vendégek cihelődni kezdtek, a gyerek pedig vérmérséklettől függően elbújtak, kifogásokat találtak, vagy őszinte, kőkemény hisztiben törtek ki - mindezt csak azért, hogy még ne induljanak haza. De végül minden vendég elindult, magunk maradtunk a házban. Mivel sok finomságot ettünk, A. és én úgy éreztük, muszáj lemozognunk a napot, így sétálni mentünk. Az úton volt köd, levélfüst, csillagnézés, kutya- és macskabámulás, mindeközben beszélgetés, körülbelül egy órás kör után értünk haza. Ahogy beértünk a kapun, látom, hogy eggyel kevesebb bicikli áll a helyén, mint kéne. Kérdem A.-t, jól látom-e. Jól, döbbent meg ő is. És neki az is rögtön eszébe jutott, hogy Á. bicajjal indult a térre és dúlva-fúlva gyalogolt haza.

Bejöttünk még felöltözve a házba, hogy megkérdezzük Á.-t, hol maradt a bicikli. Milyen bicikli? Az én biciklim? Ott hagytam? Nem tudom, hol.... valahol a téren. A.-val kimentünk tehát, hogy megkeressük. Nem túl nagy tér. Fás, bokros, játszóteres, sportpályás, kutyasétáltatós. Sötétben hatalmas. A bicaj sehol. Ezerszer körbejártuk, kutyásokat kérdeztünk, kutyaszarba tapostunk, a bicikli sehol. Aztán felhívtam E.-t, talán emlékeznek, hol hagyhatta. Emlékeztek. Vaksötét volt. Végigtapogatóztuk a kerítés mentét, a bokrokat, a padokat, a bicaj sehol. Aztán a kerítésen, jóval fejmagasság felett megpillantottam egy fehér táblát. Vagy lapot. Valamit, ami talán nem szokott ott lenni. Megvilágítottam a telefonommal. Piros betűkkel ez állt rajta: Találtam egy biciklit, érdeklődni lehet a Közeli utca 25-ben. Rohantam a közeli utcába. Megtaláltam a házat, becsöngettem. Nagy sokára előjött egy kutya. Aztán egy néni. Jó estét! A bicikli miatt jöttem!

Rövid beszélgetés és egyeztetés után, hogy tényleg a miénk-e a bicikli, visszakaptuk. Hazatoltuk A.-val. Eddig csak az én derekam volt kiakadva, most már A.-é is. De nagyon-nagyon örülünk, hogy megkerült! Á. holnap reggeli feladata, hogy reszeljen egy almás pitényi almát, és még ebéd előtt személyesen is köszönje meg, hogy a szanaszét hagyott biciklijét megőrizték.

Hogyan tartom karban a szépségemet és a műveltségemet?

Nagyon egyszerű. Fekszem az ágyban, forró teát kortyolgatok és olvasok valami izét. Bejön a sugárzó, gyönyörű V. egy feladatlappal. Megoldottam még egyet! Megnézed? - kérdezi. Persze, mutasd! - mondom. Bebújik mellém a paplan alá, őt a karomba veszem, a papírt a kezembe és ámulok-bámulok. A feladatlap nagyon kicsit tér csak el a tökéletestől, V. pedig egy kicsit sem.

Módszertani útmutató tükrök és személymérlegek kiiktatásához

Gondolom, sokak ellenségei a mérlegek. Nem azok a kedves kis konyhai jószágok, amikkel játszi könnyedséggel mérhetünk ki a reggelizőasztalra fél kiló kacsazsírt vagy egy kiló kristálycukrot az ebéd utáni süteményhez, majd dolguk végeztével eltehetjük őket a konyhaszekrénybe - nem róluk beszélek. Hanem a gonosz, rideg tekintetű személymérlegekről, amelyek többnyire a hálószobák polcai alatt, vagy a fürdőszobákban állnak lesben és csapnak le a gyanútlan látogatókra, amikor azokat a szerencsétleneket a puszta jelenlétükkel arra csábítják, hogy álljanak a hátukra és méredzkedjenek bátran, majd egy sátáni vigyorral arcul csapják szerencsétleneket egy olyan számsorral, amilyet azok még legádázabb ellenségeiknek sem kívánnának. Ilyenkor az ember megalázva lemászik a mérleg hátáról és csendben elkullog, mert a mérlegről leszállva már tükörbe nézni sem mer, hiszen a tükör a mérleg hű barátja, és csak azt szajkózza ő is, amit a mérlegtől lát vagy hall.

A tükröket a legjobb egyszerűen magukra hagyni, hogy hadd párásodjanak vagy porosodjanak. Azokat, amelyek maguktól nem fakulnak elég gyorsan, esetleg be lehet kenni fogkrémmel, cipőpasztával - bármivel, amit nem sajnálunk túlzottan. Ha nem ódzkodunk a söpréstől, egy fél téglát is beléjük vághatunk, de még ajánlatosabb ez esetben a tükör által uralt helyiséget a továbbiakban végleg elkerülni, mert noha bizonyos tekintetben ártalmatlanokká váltak, más tekintetben viszont épp hogy veszélyesebbé tettük őket.

A személymérlegek esetében legjobb a arra gondolni, hogy minden terhet ők sem bírhatnak el. Terheljük őket minél többször, minél jobban, a végén azt fogjuk tapasztalni, hogy gyűlölt ellenségünk végleg kiakad, kijelzőjén SOS jelzésként az "ERROR" segélykiáltás jelenik meg. Ne szánjuk meg őt, ilyenkor kell rátenni még egy lapáttal, hadd rogyjon meg testileg is lelkileg is a gaz betolakodó, élje át ugyanazt, amit mi éltünk át napról napra, amikor porba hulló önbizalmunknál nem volt kisebb semmi a föld kerekségen, talán egyedül az akaraterőnk vehette fel a versenyt kicsinység dolgában vele.

Végül álljon itt egy egyszerű recept, amelyet hideg, esős napokon napjában akár többször is elkészíthetünk, majd észrevétlenül elfogyaszthatunk, ha célunk az otthonunkban garázdálkodó álnok személymérleg indirekt módszernek látszó, használat közbeni végleges összetörése: a módszer a citromos piskóta nevet viseli. 

Szükséges hozzá:
4  (nagyobb vagy 5 kisebb) tojás
15 dkg cukor
1 vaníliás cukor
10 dkg olvasztott vaj
15 dkg liszt
1 csipet só
egy csomag sütőpor
2-3 citrom (vagy citrom és narancs) kicsavart leve

A tojások sárgáit a cukrokkal fehéredésig keverem, hozzáadom a sót, az olvasztott vajat és a sütőporral elkevert lisztet, meg  citromok (és narancsok) kifacsart levét A tojások fehérjéből kemény habot verek, és óvatosan a citromos masszába keverem. A kész piskóta(szerű)tésztát beleöntöm a sütőpapírral bélelt  tepsibe és 180 fokosra előmelegített sütőben kb. fél óráig sütöm.

Néhány alkalom, és a mérlegek garantáltan a szemétdombon sírnak majd a felettük repülő varjak után!

Természettudományok dióhéjban

I.
Avokádókrém - ahogyan a gyerekeim nem eszik meg

A kezdetek: tégy a kosaradba két szép avokádót, menj a pénztárhoz. A pénztárosfiú egy laza mozdulattal üssön be "2 db mango" nevű tételt, kicsit több, mint dupla annyiért, mint amennyit az avokádókért fizetni szerettél volna. Tedd szóvá, hogy nem vettél mangót. A pénztárosfiú mutasson a kosaradban az avokádókra és vádoljon hazugsággal. Hívd fel a figyelmét a mangó és az avokádó közti különbségekre, mind a termény jellegét, mind árát tekintve. Erre ő vonogassa a vállát sértődötten, hogy honnan kéne ezt tudnia. Bírd rá, hogy csengessen felettesének, akinél a kassza kulcsa van. Várd meg, míg a sorban korábban mögötted álló 10-15 ember kifizeti a négy napra szóló vásárlásait. Kapd vissza végül a mangók és az avokádók közti árkülönbséget még zárás előtt, dicsérd természettudományos ismereteidet, légy boldog. Menj haza.

Másnap reggel: mondd a családnak, hogy avokádókrémet készítesz reggelire. Kérdezzék meg, hogy lehet-e előtte valami mást is enni. És helyette? És hogy muszáj-e megkóstolni. Feleld, hogy igen-igen-nem. Hámozd meg, darabold fel az avokádókat, tegyél hozzá sót, citromot, fokhagymát, őrölt borsot, majd aprítsd selymes krémmé az egészet. Az így nyert gyönyörű zöld krémet kend pirítósra. A felnőttek fogyasszák jóízűen, a gyerekek eközben fintorogjanak szüntelenül. Mondd, hogy máskor pedig szokták szeretni. Ezt azonnal szemrebbenés nélkül tagadják le.


II.
A szobahőmérséklet mibenléte

Természettudományos műveltséged tudatában megerősödve nyiss vitát fizikus végzettségű családtagoddal a "szobahőmérséklet" mértékéről. Ami szerinte 20 fok Celsius. Ami szerinted viszont hideg. Lásd be, hogy észérvekkel nem tudod meggyőzni. Érintsd meg jéggé fagyott kezeddel. Miután hátrahőkölt, kezdje el átprogramozni a termosztátot. Reméld, hogy négy nap elég lesz rá, hogy megfejtse a rendszert és pozitív változásokat eszközöljön rajta. Ellenkező esetben legalább május végéig reszkess akkor is, ha nem vagy betörő.

Vallatószékben

Ültem az íróasztal előtt a székben, amikor Á. bejött és lefeküdt velem szemben a hideg földre. Felnézett rám és azt mondta, azonnal valljam be, hogy én vagyok a Jézuska. Jó - mondtam én - bevallom (mert nem akartam, hogy sokáig feküdjön a hideg földön). És valld be azt is, hogy egyedül tőled kapjuk az ajándékokat - parancsolta. Mondtam, hogy rendben, ezt is bevallom. Bár - tettem hozzá - ennek apa nem fog örülni, mert ő szegény azt képzeli, hogy tőle is kapjátok. Jó, akkor valld be, hogy mindennek te adod a felét - mondta Á. OK, mondtam, bevallom, hogy mindennek a felét én adom. Sőt, pontosítottam is, hogy mindig pont a felső 50%-át. Az alsót meg apa. De ha megfordítjátok - folytattam - akkor a felső 50% származik apától és az alsó tőlem, de tudnotok kell azt is - folytattam még tovább - hogy nem szabad minden ajándékot megfordítani, mert van, ami kiömlik, és akkor például kárba vész az ajándék, bárki adja is. Meg ott van például a puszi, amit adok, annak is csak a teteje van tőlem, pedig ezt eddig nem is sejtettétek, ugye, a felső 50%... itt történt körülbelül, hogy Á. nagyon mérges lett (nagyjából úgy, mint amikor tavasszal ismertem be mindent, amit csak kért), és tudjátok, mi volt a harag legfőbb oka? Az, hogy nem is igaz, amit mondok, mert nevetek. Pedig tényleg bevallottam. A Mikulást, a Jézuskát és a nyulat is, sőt, mindennek pontosan az 50%-át. És mégsem jó neki így sem. Mert szerinte más 11 éves gyereket nem néznek már hülyének a szülei. De hát most vallottam be mindent! - tiltakoztam a hülyének nézés vádja ellen. De így sem hitte el, hogy bevallottam, hogy én adok mindent, vagyis csak a felét mindennek, és hogy ez így igaz. Nahát!

Egyáltalán nem arról álmodom, mint amiket álmodok

I.
Múltkoriban azt álmodtam, hogy még ott lakom, ahol felnőttem, a szüleimmel együtt és van egy gyerekem. Egy kisfiú, három éves. Még csecsemőként vettem egy takarítónőtől. Igen, vettem. Hogy pénzért-e vagy valami másért cseréltem, nem tudom. És egyáltalán nem tudtam arról, hogy ez nem a megfelelő eljárás a gyerekszerzésre. Teljesen jóhiszeműen vettem a kisfiút. Csakhogy az az álnok takarítónő, aki eladta őt, nem adott vele semmiféle papírokat. Se anyakönyvi kivonatot, se származási papírt, se oltási kiskönyvet, semmit. Én meg a háromévest (neve sem volt talán, vagy legalábbis nem emlékszem rá, pedig nagyon szerettem őt álmomban) szerettem volna óvodába adni. De ott papírokat kértek. És azt mondták, hogy a szülésnél kellett, hogy kapjak. És aztán kiderült, hogy na szülni még nem szültem, hanem hogy vettem a gyereket. Én nem is nagyon titkoltam, hiszen nem tudtam, hogy azt tilos. És akkor megfenyegettek, hogy elveszik. És visszaviszik a szüleihez. De hogy kik azok, arról senki semmit nem tudott. Csak szorítottam magamhoz a kisfiút, és sírtam, hogy ne vigyék el.

II.
Ma meg azt álmodtam, hogy kora tavasz van, napsütéses, de igencsak hideg idő, még kopár minden, és kirándulunk. Mi V.-vel kissé hátramaradtunk, a fiúk előrementek. Aztán beértünk mi is egy kis faluba, ahol az egyik szélső ház előtti pocsolyából előkapaszkodott Á. és azt mondta, mindketten beleestek a vízbe és A. még a víz alatt van valahol. Belekotortam a vízbe karral, majd aztán lábbal is, de nem éreztem az alját, és persze A.-t sem találtam. Kiderült, hogy valami feneketlen üreg van a ház előtt, abba estek bele a fiúk és abból nem tud kijönni Á., sőt, nem is tudjuk, hol van, csak azt, hogy benne - hiszen a víz sárgán és sárosan átlátszatlan. Hívnám a tűzoltókat telefonon, de kéne egy cím, falu, utca, házszám, hogy hová jöjjenek. Kihívom az ott lakókat, akik először kerek perec letagadják, hogy vízzel telt üreg van a házuk előtt. Ott állok csurom vizesen a vizes és sáros Á.-val és a zokogó V.-vel, és kérem, hogy mondják meg, hol a fenében vagyunk egyáltalán. Végül az egyik megszán és azt mondja, olvassam le a házról. Falunév persze nincs. És a tábla elmosódott, kopott, a szám rajta talán 9, vagy 19, vagy 12... és Bereczky vagy Berzenczey vagy ilyesmi utca. Előveszem a hatalmas képernyőjű, pajzs alakú, rózsaszín műanyag kerettel ellátott érintőképernyős telefonomat és próbálom a tűzoltók számát beírni. Hosszú számuk van, félreütök, letörlöm, vizes kézzel nem működik, nagyon nem megy. Végre felveszik. Elkezdem mondani, hogy mi történt. Hogy nem tudom, hol vagyok, mert nem mondják meg, de higgyék el, hogy A. a víz alatt van az üregben és jönniük kell kimenteni. Végül valahogy eljöttek, hatalmas piros tűzoltóautó, nagy szivattyúval, vagy mivel, mint egy hatalmas porszívócső. És magyarázom a gyerekeknek, hogy apa biztosan él, talált egy üreget vagy járatot odabenn, amiben levegő van. És sürgetem a tűzoltókat, hogy találják már meg A.-t, hogy gyorsabbak legyenek, elmondom, hogy A. fizikus és értsék meg, hogy nem maradhat ilyen hosszan oxigén nélkül az agya, mert akkor nem fog tudni dolgozni. Végül kiszedték, tiszta sár, lila mindene, de él. Erre felébredtem.

Egy gyakori születésnapról

Október 30-a van. Majdnem két hét van még november 15-ig. Lehet, hogy kicsit több, de sokkal kevesebbnek érezzük. November 15-én született Á.. És úgy érzem, nálunk valahogy neki van a leggyakrabban születésnapja. Emlékszem, mit összeaggódtam tavaly, hogy vajon minek örülne. Aztán kitaláltam és örült is. De hamar elmúlt az év, és most ismét időszerű, hogy előrukkoljak valami igazán nagyszerűvel. Hogy hamarabb kéne kicsit gondolkodni? Kérem, én hamarabb gondolkodtam! Két hét híján közel egy éve gondolkodom azon az idei ajándékon, aminek Á. idén nagyon fog örülni. Csakhogy Á.-nak idén sem könnyű örömöt okozni. Legalább két hónapja kérdezgetem, van-e valamilyen vágya. Vonogatja a vállát, hogy biztosan van. Csak maga sem tudja, mi az. V. elárulta, hogy Á. örülne egy erős lézernek. Hát, szerintem (és a termékismertetők sem cáfolják ezt a feltételezésemet) az erős lézer nem való gyerekek kezébe. Így az - stílszerűen - kilőve. A ruhákat utálja. Egyet azért vettem neki, és azért, hogy örüljön majd, téli focimeznek fogom nevezni. Talán az is. Vagy valami hasonló. De van más ötletem is! Megvan az ötlet! Amire A. a kezdeti idegenkedés (idézem: te fogsz elmenni vele???? éjszaka, sötétben??? esőben, hóban a mínusz öt fokban? hová???? hogy agyonüssenek? úgysem lát semmit...) és tiltakozás (na, ezt nem! ez ki van zárva! jó, akkor te menj el vele, ha annyira jó ötletnek tartod) után rábólintott (hm... egészen megtetszett... de most komolyan... nem cikizlek, tényleg... miért is ne?). Hogy hogyan csináltam? Leitattam. Megkínáltam azzal a kávélikőrrel, amit állítólag csak én szeretek. Kis idő múltán úgy tűnt, minden idióta különleges ötletemre vevő. Úgyhogy most mehetek, és szabad megszerveznem a dolgot. Aztán izgulhatok, hogy Á. vajon örül-e majd neki (nagyon remélem!), vagy a száját húzza, hogy ezt nem gondolhattuk komolyan... Tortának fehér csokis diótortát kért - az meglesz!

Csak mondom, hogy a legritkábban nekem jön el a születésnapom, pedig nekem mindig rengeteg ötletem van, hogy mi mindent szeretnék. És Á.-nak karácsonyra kitalálni valamit sem fáklyásmenet, pedig az is közeleg. Jaj.

Bosszantóan objektív

Ráálltam a mérlegre. Nem tetszett, amit válaszolt. Behúztam a hasam. És semmi változás. Egy tizednyi sem. Egy halvány mosoly sem. Ezek után talán érthető, hogy inkább a sütővel tartok szorosabb kapcsolatot, nála pozitív visszajelzésekre számíthatok.