Nos, miután dél után kicsivel beértem a munkahelyemre, négykor már el is jöttem, mert különben nem értem volna el a vonatot, amivel ötre hazaérhetek, márpedig a gázszerelő ma ötre ígérte magát. Vagy legalábbis A. azt mondta, hogy ötre fog jönni, amikor is neki el kell mennie a japánért a reptérre. Én hazafelé még beugrottam a bűnös kisboltba, mert végül is a sok kórházasdi meg szerelősdi elterelte a figyelmünket attól, hogy mit egyen a japán - de úgy gondoltam, az azért mindenképp jó lesz, ha valamit egyáltalán kap majd enni. És vettem kolbászt meg sonkát, meg spanyol uborkát, meg üvegházi paradicsomot, meg kenyeret, meg körtét, meg nagyon drága pici joghurtokat - mert a nagyobbaktól már tényleg leszakadt volna a karom vagy a szatyrom füle, és elindultam haza bandukolva. Ahhoz elég gyorsan, hogy még lássam felvillanni A. féklámpáit, de ahhoz nem, hogy elérjem őt, mielőtt elmegy.
Amikor hazaértem, Á. kitörő örömmel fogadott - mert ha itthon vagyok, akkor ő elmehet végre edzésre - és el is ment. És V. is elment edzésre,bár a következő négy napon körülbelül húsz edzése lesz a japánnal, de biztosan nem akar majd előtte leégni.
Én meg egyedül maradtam itthon a rossz kazánnal, a félig főtt vörösboros marhapörkölttel (amit itthon hagytam A.-nak, hogy hagyja főni, míg puha nem lesz, és amit ő egy óra múltán elzárt.
Én nem tudom, milyen nője lehet, de ha náluk ez a puha, akkor egyszerre sajnálom s irigylem őt. Mármint a nőt. Mármint magamat.)
És láttam, hogy a macskakaja szét van kenve a földön, a konyhaszekrény oldalán Hencidától Boncidáig folyik a frissen facsart vérnarancs leve, hogy a tűzhely ragad, hogy az asztal vastagon be van terítve kenyérmorzsával
pont úgy, mint máskor szokott, hogy meleg levegő híján még mindig a nappaliban száradnak az alsógatyák (a bugyijaim már megszáradtak, halleluja) - és hogy nincs vacsorája a japánnak.
Feltettem tehát vissza főzni a marhapörköltet, megtisztítottam és feltettem főni répákat és zellert meg borsót a franciasalátához, összekevertem gyorsan egy meggyes-mákos piskótát, félpercenként leállítva a habverőt, nehogy akkor csengessen
a postás a gázszerelő, amikor én hangosan keverek, aztán a maradék meggyből csináltam meggylevest, a spanyol ízetlen uborkából uborkasalátát (ha én japán lennék, bizony csodálkoznék, hogy ezen az ételen vajon mit szeretnek a magyarok). És tudom, hogy ettől óvtatok leginkább - de úgy éreztem, hogy én már nem bírok nokedlit szaggatni a pörkölthöz, így vettem egy nagy levegőt, befogtam a szemem és csináltam egy adag tarhonyát (it's a special hungarian food, my best japan friend). És elkezdtem megteríteni az asztalt és közben folyamatosan azon imádkoztam, hogy a gázszerelő ne pont akkor toppanjon be, mint amikor A. a japánnal. És az imáim meghallgatásra találtak, mert A. a japánnal este negyed kilenckor megérkezett, de a gázszerelő nem jött pont akkor, - igaz, sem előtte, sem utána nem jött.
Úgyhogy a japánnak (nevezzük eztán Miyagonak) azt adtuk be ráutaló magatartással, hogy mi nagyon kemény
csávók család vagyunk, jól bírjuk a hideget, olyannyira, hogy nem is érezzük, hogy hideg van. De azért csak éreztük, még a konyha melege ellenére is - hogy az éjszakáról ne is beszéljek, mert éjszaka arra ébredtem, hogy hangosan vacogok. Akkor aztán felöltöztem még egy mackógatyába, még két pulóverbe, sálba, sapkába, zokniba - de addigra már mindegy volt, azóta sem bírom abbahagyni a remegést meg a torokfájást, sőt, a tüsszögést és a lázat sem. Szerencsére a munkahelyemen fűtenek - csak ágy nincs paplannal, ahová bebújhatnék.
Miyago nagyon kedves fiatalember - viszont egyáltalán nem beszél angolul. Nem csak annyira nem, mint én, de annyira sem, mint V. Tud köszönni, ezt meg is tette - de a legeslegalapvetőbb kérdéseket sem nagyon érti, csak szépen mosolyogva bólogat. Azt értette, hogy éhes-e, mondta, hogy igen - és tényleg éhes lehetett, mert mindenből sokszor vett és meg is ette. A tarhonyát is. (ami mellesleg életem legpocsékabb tarhonyája volt, mert újfajtát vettem, mivel a múltkor kukacos volt, amit venni szoktam - ez nem volt kukacos, de a neve dörzstarhonya, ami nem tudom, mit takar, de nem pirult meg rendesen, csak egyes szemek égtek oda - ráadásul megfőni is különböző ütemben főttek a szemei) Viszont amikor megjelent az asztal körül a fekete cicánk és megkérdeztem, hogy ő, Miyago szereti-e a macskákat (Do you like cats?) akkor azt felelte: Oh, yes, I'm red cat in my home. Pardon? - udvariaskodtam nevetgélés helyett - de megismételte még lassabban: Oh, yes, I am red cat in my home. It's lovely! - mondtam én nagyon meghatottan.
Miyago ivott mézes körtepálinkát - de a kitett gyümölcsökön nagyon-nagyon csodálkozott. What is it? - kérdezte a körtére (Alexander típusú barna), majd az almára is (gyönyörűen aranyló Golden) - majd ma félbe vágva is tálalok belőlük, mert úgy tűnik, így ijesztőek számára. Apple? Pear? Really?
Aztán este tízkor elvittük még sétálni a környékre - nem annyira a mi kedvünkért, mint az övéért, hiszen vagy 12-13 órát ült a repülőn. Hálás közönség volt, nagyon tetszettek neki a kis házak, a kertek, a kivilágított templom - és különösen az, hogy a jó félórás sétánk alatt összesen két autó ment el mellettünk. Megmutattuk neki az iskolát, a buszmegállót, a könyvesboltot, a pékséget (a buszmegállót leszámítva mind zárva voltak, persze) - tetszett neki minden (vagy legalábbis úgy csinált)
Reggelire füstölt szárazkolbászt evett, sonkát, sajtot, kiflit, további mákos süteményeket, meg kicsi és drága joghurtokat, két kávét - igazán udvarias vendég, na mindent, de mindent szeret, amivel kínáljuk! Délelőtt pedig elmentek A.-val és V.-vel az Országházba, ami tegnap már a
képeskönyvből Magyarország gyöngyszemei című albumból is nagyon tetszett neki.
Ma vacsorára franciasaláta lesz fasírttal és többféle palacsinta - valamint állítólag eljön a gázszerelő is.
