Felakasztják a hóhért a kabátjánál fogva a fogasra

Szóval, tegnap addig-addig gúnyolódtam itt a beharangozott extrém hidegen, míg nálunk is elég hideg nem lett, és a macska ki nem ment a kertbe. Addigra már jó sötét volt, a macskánk pedig fekete, szóval eléggé kell meresztgetnünk mindig a szemünket, hogy ott ül-e az ablakpárkányon dideregve vagy sem. Ott szokott ülni, a szép csillogó gyémányszemei elárulják - ha épp felénk néz - de most nem ült ott. Nem ült ott sem öt perc, sem két óra múlva. Szokott kint aludni, de hiába van szép gömbölyded formája meg fényes bundája, a mínusz húsz az csak hideg neki is - szóval, intenzív aggódásba kezdtem. Kinyitottam az ablakot, hívogattam - semmi. Kinyitottam az ajtót is, még a kinti lámpát is felgyújtottam - semmi. Mindezt vagy tízszer. Aztán elmentem aludni, de folyton ott motoszkált bennem a macska. Mármint az a gondolat, hogy a macska meg fog fagyni odakint. Ki is pattant a szemem hajnalban*, lementem, hátha ott vacog a párkányon. Nem vacogott ott. A kertben a havon azonban ott feketéllett valami mozdulatlanul. Egy macska nagyságú folt hevert a füvön. Fagyottmacska alakba görbedve. Úristen, megfagyott a macskánk a kert közepén, mert nem voltam elg kitartó az este és nem vártam meg, míg visszajön. Ablakot nyitottam, ciccegtem a foltnak - semmi. Mozdulatlan maradt. Felkaptam egy sálat, ajtót nyitottam, kimentem a kertbe (papucsban). A folt nem a macska volt. Mázsás jégszikla esett le a szívemről (mert el nem tudtam képzelni, hogyan fogok elszámolni a fagyott macskával) - ugyanakkor mázsás jégtömbökké fagytak a csontjaim. Hideg volt, na, ahogyan ígérték. Otthagytam a sötét árnyékot a havon, visszamentem a házba. Eljátszottam megint az esti szertartást vagy tízszer. Közben ciccegtem, zörögtem, kávét, teát főztem, világítottam - hadd lássa az a macska, hogy jöhet, ha él, itthon vagyunk és várjuk. Nem jött. A kávémmal és a teámmal visszabújtam az ágyba. Kicsit szunyókáltam még, de aztán nem bírtam tovább, felkeltem és odaültem a géphez. Ahogy oldalt fordítottam a fejemet, láttam, hogy ott alszik a macska a köntösömbe burkolózva. Mint később kiderült, A. engedte vissza még este a dolgozószobája ablakán - ott nyivákolt ugyanis. Vissza is aludtam megnyugodva. Mire felébredtem, még egy macska volt a nagyszobában is (az a szomszédoké, de mi is etetjük) - bejött enni, aztán pedig nem bírták kitenni, úgyhogy inkább megesett rajta a szívük.

* ez eufemizmus, inkább csukott szemmel és robotpilóta üzemmódban csináltam végig mindezt, könnyezett a szemem a hidegtől, ahogy hívogattam - nem is láttam semmit sem a sötéttől, sem a könnyeimtől

Sikert halmozok sikerre

Illetve kiflire panettonét. Szóval a lényeg, hogy tudok immár tökéletes, ropogós héjú, lágy belsejű, köménymaggal megszórt kiflit és narancsos-csokis panettonét is sütni. Sajnos iszonyú hamar elfogytak, ezért nincs is kép, csak kép- és ízemlékek. Kénytelen leszek újakat alkotni a közeljövőben. Már majdnem az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy ebből nem lehet megélni, amikor rájöttem, hogy a pékek például épp ilyesmiből élnek - csakhogy én nem akarok állandóan sütni, csak akkor, amikor kedvem tartja. Akkor viszont olyan megfizethetetlenül drága alapanyagokat akarok használni, mint például a köménymag szicíliai narancslikőr. Elképesztően nagy szükségem* lenne mihamarabb mintegy háromszázmillióra.

*És például kenyérsütőgép akkor sem kéne. Egyszerűen nem hiszek benne. Mármint a létezését elismerem, a hasznát nem. Nem kell ezeket a tésztákat sokat abajgatni, viszont hosszan kell pihengetniük sütés előtt (akár néhány napot is)

Irgalmatlan extrém

Ígérem, ma már többet nem írok a beharangozott hidegről (legfeljebb akkor, ha a racionális várakozásoknak nem megfelelően mégis megérkezik a kabátom még a héten... azaz ma) - de muszáj megemlítenem, hogy oké, van egy kis hó is nálunk is (ha nem kotorgatjuk össze, magától nem éri el a három centimétert), meg hideg is van (V. úgy mondta tegnap,  amikor hazaért, hogy kicsit hűvöskés az idő, de nem vészes) - szóval, nem megyek ki nyári ruhában futni mert hogy néznék ki abban? De. A zsebkendőnyi kertünk napsütötte részein kis rovarok szálldosnak. Extrém körülményeket is röhögve túlélő irgalmat nem ismerő kis molylepkék (vagy ahhoz hasonló alienek) táncikálnak a fényes napsütésben. Csak az újságírók meg ne lássák őket!

Szülinapi meglepetés

Úgy látszik, idén ezt kapom majd (ahelyett, hogy megkérdeznék, mit szeretnék igazán)

Tiszta sor

én: mindenképp most hozd le a kék és a zöld szennyeseidet!
Á.: de mi számít zöldnek?
én: minden, ami nem más színű

(A fentebb olvasható párbeszéd nem a Vakok Állami Intézetében évről évre megrendezett "Definiálni csak pontosan és szépen! című nemzetközi szimpóziumon hangzott el)

A nagy naptárdilemma

Már január hatodika van és én még egy betűt sem írtam a 2017. évi naptáramba. Nem véletlen. Ugyanis az a helyzet, hogy kaptam A.-tól karácsonyra egy nagyon szép (és drága és elegáns) noteszt - meg vettem egyet én is magamnak. Mert azt hittem, úgysem kapok, viszont szükségem van rá. Ez utóbbi kevésbé szép (és drága és elegáns) - viszont a beltartalmi értékei sokkal inkább megfelelnek annak, ahogyan én noteszt használok. Például minden hétre vannak benne kis közhelyes idézetek. És belefér egy négybe hajtott A4-es lap. És évek óta pontosan ugyanilyen noteszem van. Mármint a borító mintájától eltekintve. És ezt elvileg A. is tudja. Bár A. szerint papírnoteszt használni kőkorszaki skill, a kézírás már rég kiment a divatból - szóval, szerinte ez az egész naptárhasználat nevetséges. Ehhez képest nagyon szép tőle, hogy eszébe jutott, hogy én gyűjtöm az avítt szokásokat és beszerzett nekem egy ilyet. Aminek az a fő baja, hogy túl kicsi. Ahhoz képest viszont nehéz. Amit én vettem, annak meg az a baja, hogy én vettem magamnak, és félek, hogy ha A. meglátja, hogy azt használom, szomorú lesz. Feloldhatnám persze ezt a szörnyű dilemmát azzal, hogy egyidejűleg mindkettőt használatba veszem - csakhogy én a naptáraimat tekintve határozottan monogám vagyok: egy év egy naptár. Így is elég szétszórt vagyok, hát még ha több helyre írnám fel a naptárba koncentrálandó megjegyezni valókat. Szóval, egyet akarok csak használni. Az enyémet. De hogy nyomjam ezt le A. torkán? De melyiket? És mi legyen a másikkal? Dönteni kell*, méghozzá mi-ha-ma-rabb.

A lépcsőkorlát alatti fénycsövek és egyéb dolgok

Fénycsövek

Mióta ideköltöztünk - lassan tíz éve - pusztulnak a korlát alatti fénycsövek. Villogott, majd kiégett a háromból kettő. De nagyon speciális méretűek, eredeti '70-es évekbeli dizájn és méret akkorról, amikor még nem találták fel a szabványosítást. A normál szobai villanykapcsolók természetesen nem a lépcső közelében vannak - botladozni kellett, előre gondolkodni, előremenni, felkapcsolni, mást gyújtani, visszamenni, kikapcsolni - komolyan, rémes volt. A. végül megelégelte a dolgot és addig keresgélt a szerszámos ládájában neten, míg nem talált megfelelő méretet valahol Timbuktuban. Meg is rendelte azon nyomban. El is mesélte, mondtam is, milyen találékony. Aztán feltűnt, hogy megjavultak a fénycsövek maguktól, már nem is villogott az utolsónak hitt darab, sőt, a mellette lévőt is újra fel lehetett gyújtani. A legtávolabbival nem foglalkoztam, arról már legalább hat éve leszoktunk. Csak A.-nak nem mertem elmondani, hogy megjavultak a fénycsövek épp most, hogy ilyen leleményes volt és rendelt újakat. De aztán észrevette egyszer, hogy égnek.

-  Használod? - kérdezte

-  Öhhh... ömg... igen... újra jók - motyogtam

-  Nem is szóltál, hogy használod!

-  Nem, mert nem akartam, hogy szomorú legyél

-  Szomorú? Miért lennék szomorú?

-  Hát, hogy égnek a lámpák.

-  De hát azért javítottam meg!

-  Te javítottad meg?

-  Miért, ki más? mondtam, hogy rendeltem fénycsöveket... nem emlékszel?

-  Persze, hogy emlékszem... csak azt hittem, még nem küldték, és ezek maguktól megjavultak, te meg feleslegesen rendelted az újakat, úgyhogy inkább nem szóltam.

-  Azért voltam szomorú, mert megjavítottam és nem is vetted észre

-  De, már vagy három napja használom - csak nem tudtam, hogy ezek már újak

Egyéb

Á. ismét jól szerepelt egy versenyen. Kétszer annyi ponttal jutott tovább, mint annak idején A. A. négyszemközt nekem kommentálja a dolgot: úgy látszik, már minden versenynek erősen esik a színvonala! Én szintén négyszemközt megdicsértem Á.-t. Á. hárított: á, ezek nagyon könnyű, V. szintű feladatok voltak! Mindkettejüket alaposan letolom (külön-külön). A.-t azért, mert nem ismeri el Á. eredményeit (mert haragszik rá, hogy nagyon tehetséges ugyan, de nagyon lusta is). Á.-t azért, mert folyton lebecsüli V. képességeit. De legalább mindenki csak nekem mondta, nem egymás füle hallatára.

Mi ez a hiszti?

Miért rinyál azon már három napja mindenki, hogy itt a szörnyű, dermesztő tél? Tegnap ragyogott a nap, 0 fok körüli hőmérséklet volt, ma esett kb negyed centi hó egy jó fél nap alatt, 0 - -5 fok van (és január, amikor az ilyesmi nem számít kirívónak), mi ez a felhajtás? Én nem vagyok különösebben télimádó (egyáltalán nem, folyton fázom) - de az idei tél még nemigen érte el az ingerküszöbömet. Mondjuk még meg sem jött a télikabátom, amit 30-án éjjel rendeltem a netről.

Fájdalmas szálakat tépdesek ostobán

ahelyett, hogy lehúznám végre egyszerre az egészet. Leukoplaszt. Munkahely. Már nincs odatapasztva, csak fityeg - de még mindig több szálon, mint kéne (zéró, azaz nulla szál az optimális)

Mi a legnehezebb a kamaszkorban?

Mármint nem a kamaszoknak, az nem érdekel azt megtapasztaltuk mindannyian a magunk idejében, hanem szülőként. Arra ráébredni, azt átélni és azt huzamosan elviselni, hogy nincs ráhatásod. Semmire. Nem a kamaszra, mert ugyan arra sincs - de arra még emlékszünk saját bezzeg a mi időnkből, hogy szükség volt magányra, meg társaságra (de nem a szüleinkére), meg zenére, meg sok hülyeségre (bezzeg a mi időnkben még más hülyeségekre volt szükségünk, és azok sokkalta fennköltebb hülyeségek voltak - nyilván) - szóval, nemcsak a kamasz befolyásolására nincs semmilyen eszközünk, de a körülöttünk élő, időnként szaporodó, máskor fogyó (természetesen nem abból lesz több, amiből jó lenne és nem a feleslegek fogynak), de mindig romló tárgyakra sem. Mindegy, hogy hol tartottuk az elmúlt húsz évben a konyharuhákat, a cipőket, a szappant, a fésűket, a könyveket, a szennyest, a koszos edényeket, a... a bármit, mert most nincs ott. Nem ott van, hiába teszem vissza ezredjére is, nem onnan kerül elő legközelebb - már amennyiben egyáltalán előkerül még valaha. A legváratlanabb helyekről kerülnek elő a legváratlanabb dolgok - és néhány dolognak örökre nyoma vész a teljes ismeretlenségbe, azt sem tudhatjuk, egyáltalán a házban vannak-e még vagy sem. Én (ugye, tudjátok, mert már elnyafogtam itt százszor) nem vagyok túl rendes, pedáns, mintaháziasszony. De ettől a nem általam kontrollált és általam át sem látható permanens kuplerájtól kifutok a világból, egyszerűen nem bírom elviselni, folyton pakolok, keresek, rendezkedek, rámolok, kutatok elveszett holmik után - és begolyózok tőle, hogy egy olyan -  napról napra bonyolultabb -  káoszban kell élnem, amit nem én teremtettem.

Új évi nagytakarítás

Szabadságon vagyok - a múlt évi szabadságomon, amit kiírtunk ugyan, de nem tudtam mikor kivenni. Úgy döntöttem, most ki tudom (de ha valaki azt meri mondani, hogy minden fejben dől el, ráborítom a fregolit viccen fejen kívül)

Szóval, nagytakarítok - vagy inkább nagy káoszfelszámolásban vagyok (egyelőre nagyobb hévvel, mint sikerrel) kívül - belül. Mert például - ugye - azt mondják, ki kell dobni minden felesleges holmit, ruhákból például mindazt, ami az elmúlt egy évben (négy évszak) nem kellett volt rajtunk. Namármost. Én selejtezek ki ezt-azt - de nem dobom ki a ruháimat. A feleslegessé váltakat természetesen továbbadom - de az, hogy feleslegesnek érzem-e vagy sem, az egyáltalán nem attól függ, hogy az elmúlt évben volt-e rajtam vagy sem. Adtam már oda olyan ruhát is, amit előző nap viseltem még (és aztán kimostam és gyorsan megszáradt) - és vannak olyanok is a szekrényemben, amelyeket év(tized)ek óta őrizgetek. Ezek a régi ruhák kisebbek, mint én. Ezzel arra emlékeztetnek, hogy én is kisebb voltam (jóval), mint most. És még mindig akarom őket. A régi ruhákat és velük a karcsúságomat, a vékonyságomat, a mozgékonyságomat sírom akarom vissza. És ha valaha megszabadulok a félretett ruháktól, az majd akkor lesz, amikor rám jönnek megint és ha esetleg  a tükör előtt állva már úgy érzem, hogy divatjamúltak, cikisek, diszkomfortosak, mulatságosak, satöbbi. Addig, amíg nem jók rám, addig nem dobom ki egyiket sem. Akarom látni, hogy ezek a ruhák jók voltak rám és akarom, hogy (legalább egy részük) minden gond nélkül jöjjön rám újra. Ha kidobnám őket, azt jelentené, feladtam, már nem érdekel, kidobnám velük együtt a reményt és a bizakodást, a hitet abban, hogy sikerülni fog. Ennek ellenére is haladok, csak lassan, mert dobáltam ki papírokat, például üres borítékokat, amiket sosem viseltem.

Szimulálni jó!

Mert a szimulálás úgy csinálás, és úgy csinálni jó. Mintha. Mintha lennénk mások vagy másmilyenek egy kicsit. Egy rövidke időre, mielőtt visszavedlünk saját magunkká. Addig úgy teszünk, mintha mi lennénk valaki más. Mondjuk egy utazó. Vagy egy pilóta. Vagy szülinapos (holott messze nem) - íme, a homo ludens:

Itt épp V. vezette a gépet, egy szép nagy utasszállítót. Eléggé hullámzósan mentünk, mintha viharban szálltunk volna. Tettünk vele két kört (előbb az unokatesók vezettek), aztán -  kissé pattogva a leszállópálya betonján - földet értünk.

Háztartási textíliák osztályozása és funkciói (házi dolgozat)

A konyharuha (a) és asztalterítő (b) is háztartási textíliák, ezért minden rendes háztartásban megtalálhatóak.

Definiáld, mi a konyharuha és mi az asztalterítő?
Ilyen kisebb-nagyobb rongyok

Milyen különbségeket és azonosságokat fedezel fel köztük?
a=b, tehát b=a

Funkciófaggató tesztkérdések a vagy b? (sült kakukktojással):

Alkalmas étkezéskor az asztal leterítésére                 a=b (de minek leteríteni?)
Letöröljük vele az asztalt                                         a=b (de a papírtörlő jobb)
Főzéskor beletöröljük a vizes kezünket                     a=b (ha nincs rajtunk ruha)
Étkezés után a szánkat töröljük meg benne                a=b
Forró edény megfogásához is használjuk                   a=b
A kelő napot tésztát takarjuk be vele                        a=b (de minek leteríteni?)
Van hétköznapi és ünnepi (karácsonyi húsvéti, etc)    a=b (de miért kéne így flancoskodni?)
Fürdéshez használjuk                                               a=b (a nagyobbak jobbak!)
A macskára terítjük, hogy ne fázzon                          a=b (kicsit vékonykák)

Mi az, ami meggátol bennünket abban, hogy már január elsején is betartsuk az újévi fogadalmainkat?*

Sokat gondolkodtam ezen a problémán a korábbi években is, de azt hiszem,  most végre megvan a megoldás. Úgy tűnik, hogy nem a mi hibánk, hanem általános strukturális oka van: a január elseje (de tán még a másodika is) a neve ellenére egész egyszerűen rendszertanilag még az előző évhez tartozik.

*nem fogadtam meg semmit, pedig nem egy dolgon ugyancsak jó lenne változtatni

Az új év első takarékos gondolata

Négyen háromfelé szilvesztereztünk, így miután A.-val (és a társaság többi tagjával) koccintottunk, sms-ben boldog új évet kívántam Á.-nak és V.-nek is. Készítettünk A.-val egy kissé kókadt, de vidám szelfit is, amit ő küldött el mindkettejüknek, nehogy egy percre is elfeledkezzenek rólunk. V. kisvártatva válaszolt, boldog új évet nektek is - írta. Á.-tól (a szülői részvételt mellőző buliból) nem jött semmi. Reggel V. sms-ére ébredtem: mindenkit visznek haza, mikor jöttök értem? Majd holnap hamarosan indulunk - válaszoltam. De elég horror volt a felkelés és az elindulás - pedig alig ittunk. Viszony fél négyig társasoztunk. Kilopóztunk a házból, mert a vendéglátók még az igazak álmát aludták és nekiláttunk jégteleníteni az autót. Nagyon szép volt az városkörnyék, az üres, ködös Budapest is (meglepően nem volt senki az utcákon, még szemét is alig, pedig minden fontos részt érintve mentünk V.-ért (aki fantasztikusan szórakozott, egyetlen percet sem aludtak), majd jöttünk haza). Útközben persze írtam már Á.-nak is egy sms-t, hogy életben van-e még jelentkezzen. Nulla válasz. Aztán 11-kor egy rövid most indulokkal megnyugtatott elintézett. Végül hazaért, fél egy után. Beköszönt, mondta, hogy jó volt, nem éhes, nem szomjas, nem álmos - tehát számítógépezni fog. Még megemlítettem neki, hogy küldtem neki éjfélkor egy búékot. Láttam - mondta. És miért nem válaszoltál? - kérdeztem. Hát... mert nem akartam egy teljesen felesleges és értelmetlen dologra pazarolni a pénzünket - felelte olyan elemi döbbenettel, mintha minimum arra kértem volna, gyújtson fel néha egy-egy több havi fizetéssel teli pénztárcát.