Homályos

Megyünk kifelé a télből, ahogy kell, fél ötkor per definitionem még nem is volt sötét,  csak a köd volt alig áthatolható és teljesen átláthatatlan. Halvány szürkén gomolygott elő valahonnan, sűrű volt, mint a tejszín, tömött, akár a kozmetikai vattacsomók a zacskóban,  és szinte fullasztó. Néhány perc alatt elnyelte a négy órakor még épphogy derengő napsütést, elnyelte a kisvárosi utcákat, el a házakat, a fákat, az embereket, de annyira, hogy ezeket mind nem lehetett észrevenni tíz méternél távolabbról - és az embernél kisebb lények pedig már egyáltalán sehonnan sem látszottak, azokat igazán felfalta a köd. Az autósok fele mindig használja a fényszórókat (én is), még napsütésben is, további harminc százalékuk a köd hatására felkapcsolta. De minden tíz autósból kettő továbbra is lámpa nélkül autózott a kisvárosban és az országúton egyaránt. Szerintem (ha nem aludtak el vagy haltak meg mind), látniuk kellett, hogy mi látszunk. Az autók persze nem, típusa, színe vagy formája egynek sem maradt, csak időnként fehér meg piros fények jelentek meg vagy tűntek el a semmiben, és gyanítható, hogy ezek autók - vagy ha azt nem is gyanítja valaki, az azért sejthető, hogy van ott valami a fénypontok által határolva. Kell ott lennie valaminek. Valaminek, amit látszólag elnyelt a köd - de ha nekimennénk, bizony csattanna. És vannak, sokan vannak mégis, akik nem kapcsolják fel azt a kurva autóvilágítást. De miért? Nekik hozzácsapnának emiatt egy nagyobb villanyszámlájukhoz? Én nem értem.

Áldozathibáztatás

A legjobban azért utálom ezeket a nyomorult galambokat, mert olyan önfeledten zabálják a kismadarak etetésére az etetőbe kiszórt magok fűbe hullott darabjait, hogy egy cseppet sem figyelnek oda a boldogan, játékból vadászgató macskákra - és elég néhány perc és már ott is találom őket ronggyá tépett véres csomóként a lábtörlőn. Undorítóak!

Bezzeg az irodámban

Felhívtam a szerelőt, azt mondta, kettő után jön valamikor. Úgy érti, este nyolcig bármikor. Dolgozni nyilván nem volt így értelme bemennem, mert legkésőbb egykor indulhatnék haza - és ha nem érnék mégsem ide kettőre, akkor a szerelő tuti itt lenne már kettő előtt öt perccel, de hiába is csöngetne, úgyhogy aztán elmenne dolgavégezetlen, és jól megsértődne, hogy feleslegesen jött és ezért nem is jönne vissza. Szóval, inkább itthonról dolgozom. Ez nem egy teljesen szokatlan dolog, általában tök felesleges beutaznom az irodába, ott bekapcsolni a gépemet és azt csinálni ott, amit itthonról is tudnék. Úgyhogy eleinte cseppet sem bántam.

Úgy értem körülbelül kilencig. Mert akkor már eléggé fáztam itt a gép előtt, pedig már egy nagy bögre teát is megittam. Gondoltam, beülök a kádba, felmelegszem, aztán dolgozom tovább. Aztán eszembe jutott, hogy ma azért dekkolok itthon az irodai munka helyett, mert nincs meleg víz és nincs fűtés sem. Úgyhogy (hacsak nem vagyok eszkimó - de nem vagyok), akkor nem ülök be egy kád jéghideg vízbe, hogy aztán kiszállhassak a fűtetlen levegőre. Szóval, egyrészt felöltözöm rendesen nagykabátba, másrészt összekeverek egy pizzatésztát, hogy legyen majd indokom begyújtani a sütőt délután, amikor már egyáltalán nem bírom majd a hideget és zokogva vágyakozom a munkahelyem után. Pénteken délután!

(Szerencsére a fotózást más is lemondta, így elhalasztjuk újabb hónapokkal - addigra már bizonyára szebbek is leszünk... de mindenképp öregebbek)

Ami elromolhat, az el is (és nem mondom tovább)

Azt a búbánatos éjszakába oltott csúfondáros jókedvét a világnak! (és higgyétek el, ennél ezerszer csúnyábbat gondolok)

A. elutazott. Csak négy nap, féllábon is kibírjuk. Amint kitette a lábát a házból (hajnalban), mi is hamarosan kitettük (még mindig hajnalban). Szorgoskodtunk egész nap, mint az óriás hangyák a fürdőszobánkban. Aztán hazajöttünk. Először a gyerekek egy-egy jól megérdemelt bizonyítvánnyal. Á.-é is nagyon tetszetős, három négyest kapott (rajz, kémia, magatartás), a többi mind ötös, ebből kettő dicsérettel megfejelve - igazán nagyon elégedett vagyok. V.-é pedig olyan magaslatokba emelkedett, amilyet én még életemben nem láttam: kitűnő, ráadásul hét tantárgyi dicsérettel (és két tárgyból nem érti, hogy hogyhogy nem kapta meg a D-t a jegy mellé). Aztán én is hazajöttem a karácsonyi díszebédről (amit külön posztban fogok megénekelni) - hét körül értem haza, még süteményt sem hoztam, pedig istenbizony megérdemlik - de gondoltam, nem kajtatok már cukrászda után, hanem inkább korábban hazaérek, aztán sütök még valami gyors finomságot vacsorára.

Na, ahogy azt Móricka elképzeli. Arra jöttem ugyanis haza, hogy: csurig teli a mosogató, telis-teli a szennyesládák, kupleráj kupleráj hátán (oké, ezt így hagytuk, ezen nem csodálkoztam annyira, meg azon sem, hogy a gyerekek nem tettek egy szalmaszálat sem keresztbe a rendért - nota bene: nincs az a keresztbe tett varázsszalmaszál, amitől hirtelen a kívánatos rend előállhatott volna) - de ez benne van a pakliban.

Az viszont, hogy az a búvalbaszott kurva vadonatúj kazánunk (ha emlékeztek még: tavalyi háromhetes kálvária után még nincs egy éve, hogy cseréltetni kellett) elromlik, mire hazajövünk - nos, az nincs a pakliban. A. szét tudja csavarozni, aztán csinál vele valamit, amitől el szokott indulni (ahelyett, hogy kihívnánk a garanciális szerelőt - mert nem szeret telefonálgatni meg időt egyeztetni és mesterekkel tereferélni) - nekem viszont már a szétcsavarozás sem sikerült, úgyhogy azt egyáltalán nem tudom, hogy vajon sikerült volna-e csinálni vele valamit, amitől elindul.

Szeretném kiemelni a dolog lényegét: nincs meleg vizünk és nincs fűtésünk sem. Tudom, hogy állítólag itt a tavasz, de bevallom, hogy puhány kis lények vagyunk, 10-15 fokos kinti hőmérsékletnél még simán fűtenénk.

(V. holnap farsangolni meg és tinidiszkóba - szeretett volna hajat mosni. Á. nem szeretett volna fürdeni sem, de a kamaszfiúk nagyon büdösek tudnak ám lenni a mindennapos testnevelés nélkül is (de még az is itt van, meg a vasárnapi boltzár - nem, nem szoktam meg, zsigerből gyűlölöm) - én pedig céges fotózásra megyek, ahová egy hónapja egyeztetve jön a profi fotós - biztosan nem szeretnék mosdatlannak tűnni a cég honlapján (sem))

Nálatok is mindig elromlik a kazán, ha a pasitok több napra elutazik - vagy gyanakodjak, hogy A. szándékosan csinálja, hogy még jobban hiányozzon?

Szőkék a mezők

A fodrász azt mondta, szőke vagyok. És hogy pontosabban sötét. Mármint sötétszőke. Mutatott egy könyvet is, amiben különféle színű műhajak voltak, és tényleg nagyon sok barna, sőt, néhány egészen sötét barna mellé is oda van írva, hogy Blond. Ami szőkét jelent, én is tudom. De szerintem attól, hogy a fodrászok minden tankönyvét félrenyomtatták, én még nem vagyok szőke. Persze tudjuk, hogy a nyomdai hibákért általában senki nem vállal felelősséget - hanem inkább megteszik igazságnak. Őrület!


Párbeszéd ma egy kedves jogászlánnyal:
ő: és hogy néz ki a lányod?
én: hát, szőke...
ő: és látszik is rajta?
én: ööö.... igen, mi is úgy vettük észre (mert kitapogatni például nem lehet)

(de a fodrász szerint ez nyilván releváns kérdés volt, lehet, hogy fodrásznak tanult ez a kedves lány is a jogászkodás előtt... hogy őszinte legyek, valószínűleg jobban járt volna azzal, mert kevesebb mocskos dolog közt kéne akkor turkálnia)

Sok baj van a tisztasággal

remeg minden porcikám,
elveszett a porcicám
bolyhos volt és középszürke
nem a képzeletem szülte

Rendszerhiba

Testnevelés mindennap van, hiszen kötelező. Legalábbis valami, amit így hívnak. Az órarendben mindenesetre így szerepel. Mivel több nap van, mint kolbász testnevelésóra van a rendszerben, mint tornaterem és idő, ezért méltán népszerű fizikusaink kitágították a teret az iskolák időket széthúzták, felsőben szinte mindenkinek van nulladik és nyolcadik órája is (alsóban csak hetedik, a nulladikot nem mernék, mert a gyerekeket iskolába hordó szülők nem tudnának olyan korán felkelni). Azok, akik legalább heti háromszor másfél órát sportolnak egyesületben, azok kérhetnek heti két(szer negyvenöt perc testnevelés órának nevezett elfoglaltság alól) felmentést. A felmentést az igazgató bírálja el, és amennyiben úgy találja, hogy egy gyerek tanulmányi eredménye elég jó ahhoz, hogy sportolhasson (látom én, hogy most valami abszurdat írtam, de higgyétek el, nem én találtam ki), akkor felmentheti fél évre heti két testnevelésóra látogatása alól. Ezek a látogatások egyébként a nulladik órában kifejezetten kellemetlenek (képzeljétek el, hogy felkeltek reggel hat előtt azért, hogy héttől a gerendán bukfencezzetek vagy kötelet másszatok - mert nem, nincs a nulladik óráknak másféle, például bemelegítő tematikája), különösen (bár ez minden órára igaz lehet) azért, mert megmosdani sem idő sem lehetőség (amire azért felsőben már többeknél igény lenne). Az igazolást, aminek az alapján a felmentés történik, nem az egyesület adja ki (kiadná szegény), hanem fél évente az iskola ad hozzá formanyomtatványt. Majd. Úgyhogy noha V.-nek van heti négyszer másfél-két órányi  edzése (és minimum négy egyéb különórája is (ő akarta, nem mi nyomtuk rá)), most nulladik órákra is jár, mert a második félév elkezdődött már ugyan, de az igazgató még nem adta ki a biankó formanyomtatványokat, amiket az edzéseken ki kell töltetni, lepecsételtetni, az iskolákba visszavinni, ott az igazgató elé terjeszteni, aki egyenként bírálja el és véleményezi mindet. Ami minimum egy hónap. Úgyhogy szeptemberben és január-februárban mindenki jelen van ezeken a nulladik típusú (és negatív előjelű) találkozásokon.

(és van gyerek, aki noha igen tehetséges volt a maga sportjában, azt már nem tudja folytatni, mert nem elég jó tanuló ahhoz, hogy az igazgató engedélyezze a lógásokat testnevelés órákról való távollétet és a nyolcadik órák miatt nem ért oda az edzésekre, ahol viszont abból nem engedtek, hogy heti négy vagy öt edzésen kötelező részt venni - így a sok jóindulat és rugalmasság közepette néhány gyerek hamarosan a kemény padlón találta magát: iskolából még több, edzésből nulla, szenvedés még több, sikerek nulla - arat a halál az oktatási reform)

Mitől félek az orvosi vizsgálatokkal kapcsolatban?

1) A vizsgálat során kivételesen nem az amúgy szokásos tüneteket fogom produkálni, ezért szimulánsnak kiáltanak ki, szégyenszemre mindenki előtt megbélyegeznek, hazazavarnak - én pedig a tüneteket otthoni magányomban újra (ezúttal a szokásosnál kicsit talán intenzívebben is) produkálva hamarosan meghalok. Pedig ha a vizsgálatkor is megvannak az amúgy rendszeres tüneteim, talán megúszhattam volna...

2) A vizsgálat során nagyon is előjönnek a tünetek, az egészségügyi dolgozók letolnak, hogy ezt a nyilvánvalóan súlyos problémát hogy lehetett így elhanyagolni, mivel eddig gyáván homokba dugtam a fejem és nem mentem orvoshoz, most már késő, sajnos nem tudnak segíteni. Hamarosan meghalok. Ha hamarabb megyek orvoshoz - vállalva akár a hipochondria szégyenbélyegét is, talán megúszhattam volna...

(végül is csak két dologtól: attól, hogy kiderül valami, meg attól, hogy nem derül ki valami)

Egy szép nap

A múlt héten volt egy (több, de én csak az egyikről írok most) nagyon-nagyon hideg reggel, sütött ugyan a nap, de belefagyott a tekintet a szemembe, és szilánkosan szúrtak saját könnyeim (nem sírtam, csak a hideg miatt könnyeztem), és halált megvető bátorsággal botorsággal meneteltem az utcán, nem nézhettem ki nagyon fennkölten, mert ilyen hidegben bedugul az orrom, a számon kezdek levegőt venni, de azt nem akarom, mert a torkom azonnal vörösen jajdul, ezért próbálkozom mégis az orrhasználattal - az viszont teljesen reménytelen, nem jut át rajta a levegő, már kékülök, szederjes vagyok - és kétszáz réteg ormótlan ruhában vonszolom magam tovább, immár jelentősebb mennyiségű oxigén nélkül - nem ragozom tovább, rettenetes. És akkor, amikor már kora reggel úgy gondoltam, hogy közel van a világ vége (és még örültem is, mert az állomás még iszonyú messze volt, és legalább valami legyen közel) - és akkor megláttam a mínusz tizenhárom vagy hány fokban egy... két...sőt, egyenesen néhány!!! kupacban a virágzó hóvirágokat. Hihetetlennek tűnt, hogy bármi is életben maradjon, aminek lágy szára és gyenge kis virága van - de ezek éltek. Szerényen, bimbózva, alig kinyílva, de fittyet hányva a télre. Azt gondoltam, hogy akkor mégiscsak szép napom van és ezt meg is írom nektek, hogy az élet győzedelmeskedett a fagyhalál felett. Aztán mire aznap a géphez ültem, megfeledkeztem róluk (szégyellem, de így volt, az eufória csak percekig tartott, aztán bedarált a város, a közlekedés, a munka, a felvételi, meg a sok - mit tudom én, mi). Most meg eszembe jutottak (talán meg sem érdemlem, hogy aznap reggel megmutatkoztak nekem mintegy égő csipkebokorként), úgyhogy megírom őket mégis.

Röviden a karácsonyfáinkról

Hogy folytassam a korábbi gondolatmenetet: amíg a gyerekeink kicsik voltak, irtó óvatosnak kellett lenni, nehogy észrevegyék, amikor feldíszítjük vagy leszedjük a karácsonyfát (mert nálunk az is a titok része volt, hogy hogyan kerül hozzánk, majd hogyan tűnik el) - ma délelőtt viszont simán leszedtük A.-val kettesben úgy, hogy egyik gyerek sem dugta ki az orrát a szobájából a fabontás alatt (sem az ebédfőzés alatt, sem a mosás és teregetés alatt - úgyhogy aztán amikor előjöttek enni, akkor elárasztottam őket tennivalókkal - ez pedagógiailag nyilván nem túl célravezető, de teli hassal békésebbnek mutatkoznak és csökken az ellenálló-képességük - pláne, ha sütemény is volt az ebédhez (és most szerencsére volt, mert szerencsére megtaláltam egy hatalmas marcipános gyümölcskenyeret, amit apám hozott még Mikuláskor Bécsből, én meg eldugtam)

Évek óta mindig próbálkozunk azzal, hogy felgyújtsuk a karácsonyfát - nem a szobában, hanem a kertben szerettünk volna mindig hatalmas tüzet rakni, mintegy búcsúzóul a tűlevelekből és a kisebb ágakból (a nagyobbak és a törzse a nyári bográcsozásainkat támogatják jelenlétükkel) - de eleddig soha nem sikerült. Úgy tűnik, a mi karácsonyfáink alig éghetőek.

Közben pedig A. egy barátja azzal szédít minket, hogy ő minden évben beáldoz egy vászonlepedőt: abba köti batyuba a letűnt karácsonyfa darabjait, meggyújtja az egészet, majd vízre teszi a Dunán - és az elég, míg úszik lefelé a vízen.

Szóval, ma leszedtük (korábban, mint szoktuk, mert általában a szülinapomon még állni szokott) - aztán A. kivételes sikerrel járva nagy tüzet rakott az apróbb részeiből a havon - ha lenne nyitva bolt vasárnap, elszaladtam volna egy kis szalonnáért, hogy legyen mit sütögetnünk, így csak egy kis forralt boros teát ittunk a tűznél.

Kritikai észrevétel a csecsemőgondozási szakkönyvek kiinduló tételével kapcsolatban

Ami úgy szól, hogy a csecsemők alig csinálnak valamit, csak esznek és akár tizennyolc - húsz órát is alszanak naponta, ezért nem mindig könnyű kapcsolatot teremteni velük - nos, én a gyerekeim csecsemőkorában egyáltalán nem ezt tapasztaltam. Élénkek voltak, érdeklődőek, kommunikatívak, viccesek, ragaszkodóak, szóval: édesek. Viszont most, hogy kamaszok simán alszanak húsz órát, az ébren töltött idejükben rengeteget esznek - és szemlátomást nem, vagy csak hosszas gondolkodást követően ismerik fel gondozóikat.

téli kép

tél

eszik a magot, néha fülelnek
mocorgásukkal egymást zavarják
felszállnak aztán újra leülnek
ködöt és havat mind felkavarják
menne a macska, ugrásra készen
ül az ablakban, remeg a bajsza
úgy képzeli el, látja egészen
száz madár rebben, remek a hajsza
ha nyílna ablak, az első szóra
nekiugrana ennek vagy annak
hullnának tollak a fehér hóra
izmok feszülnek, fogak csattannak
macska szobában, ember az ágyon
madarak ágon, magok a hóban
túl képzeleten és innen a vágyon
valami vadság bujkál a jóban