Á. előtt már lett volna egy kisbabánk. Senki sem emlékszik rá, még A. sem. Mármint természetesen mindenki emlékszik, A. is, mert kishíján belehaltam - de senkinek nem fontos emlékeznie rá, mert végül életben maradtam, a kisbaba pedig még úgysem volt "eléggé" kisbaba ahhoz, hogy másnak is számítson.
Tulajdonképpen őelőtte néhány hónappal is volt már pozitív terhességi tesztem, de azt a legelsőt én is úgy engedtem szélnek, hogy a legcsekélyebb szomorúság nélkül jut eszembe*. De arra, aki a napokban** lenne húsz éves - rá nem tudok fájdalom nélkül gondolni. Karácsony előtt vettem észre, hogy terhes vagyok: szédelegtem, éhes voltam, de folyton hányingerem volt. A teszt is kimutatta a terhességet - aztán néhány napra rá jöttek a görcsök. Mindig váratlanul, élesen és olyan fájdalommal, hogy azt hittem, belehalok. Aztán elmúltak, mintha sosem lettek volna. Nem egyszer hívtam fel A.-t a munkahelyén, hogy jöjjön azonnal haza, ha még életben akar látni - és mindig jött is. Hogy anyukám, aki orvos volt, hogy a fenébe nem mondta, hogy azonnal menjek el egy nőgyógyászhoz, még inkább hogy rögvest hívjuk a mentőt - ezt azóta sem tudom felfogni. Látott pedig görcsökben üvöltve fetrengeni ő is. Karácsony után A. és én nagyon megbetegedtünk, pedig az egész családom (szüleim, nagymamám, külföldi és magyar nagynénik, unokatesók, szóval tényleg mindenki) Bécsben várta a 2000. évet - a mi utazásunkat le kellett mondani, 40 fokos lázban fetrengtünk Szilveszterkor, csak teát főzni és pisilni támolyogtunk ki az ágyból, egyébként mindkettőnket hol rázott a hideg, hol pedig ömlött rólunk a víz. De azért január elejére kezdtünk kilábalni. Csak a babáért rettegtem, hogy neki nehogy ártson a láz, a köhögés, az influenza.
Hogy a betegség alatt hogy volt, arra nem emlékszem, de utána a görcsök egészen biztosan újra jöttek. Vizsgaidőszak is volt, én szerencsére csak egyetlen vizsgát vittem át január elejére, hogy több időm maradjon a szakdolgozatírásra. Január negyedikén kábé egy szál indexszel a kezemben, szép ruhában elmentem vizsgázni. A. azt mondta, addig ne merjek hazamenni, míg el nem intézem a nőgyógyászt is, mert ez így nem mehet tovább. Levizsgáztam, ötös, felszabadultság, irány a klinika. Bejelentkeztem, mondtam, hogy körülbelül 6-8 hetes terhes vagyok, de görcsöl a hasam - persze épp nem fájt. Mondták, hogy az én dokim nincs bent, úgyhogy menjek szépen haza és jöjjek vissza máskor. De nekem A. azt mondta, hogy mindenképp intézzem el, nem fogad el kifogást - szóval, maradtam. Akkoriban még elég ritkaság volt a mobiltelefon, nekünk természetesen nem volt. Este nyolcra, mindenki után jutottam be a rendelőbe az ultrahangra. Az első döbbenetem az volt, hogy sosem hallottam hüvelyi ultrahangról, körülbelül úgy éreztem magam, mint akit megerőszakolnak épp. Aztán néma csönd. Hümmögés. Kimegy. Egy másik dokival jön vissza. Az is néz. Szólnak egy újabbnak. egy még újabbnak. Már hatan állnak némán felettem. Feszengek. Könnyezik a szemem. Félek. Mindenki kimegy, nem szólnak semmit. Visszajön az erdeti orvos. Nem szól. Sírok. Él?- kérdezem. Dobog a szíve, láthatta. Baj van a babával. Nem kérdezem, mondom, mi lenne más, mint baj. A petevezetőben fejlődik - mondja, menjen fel az intenzív osztályra, felvesszük, megműtjük. Hazamennék szólni. Nincs nálam más, csak az indexem. Azt sem tudják, hol vagyok. Innen már nem megy ki, mondja. Az elsőn van egy telefon, onnan telefonálhat. Pénz nincs nálam, csak telefonkártya. A telefon pénzes, nem tudok hazaszólni. Végül valaki ad kölcsön tíz vagy húsz forintot. A. nem veszi fel az otthoni telefont. Hívom anyukámat. Ő felveszi. Belezokogok a telefonba, mondom, hogy szóljon A.-nak és mondja meg azt is, hogy hozzon nekem pizsamát. Anyukám gyalog húsz percnyiore lakik a klinikától, körülbelül huszonöt perc múlva ott van, hoz mindent: hálóinget, tisztasági cuccokat, meg egy hatalmas plüsskutyát, egy kölyök bernáthegyit, ezt hozták nekem Bécsből, amiért lemaradtam a nagy szilveszteri családi buliról. Hamarosan ott van A. is - bár már éjfél felé jár. A kutyát hazaviszi, nehogy ellopják a kórházból, egyedül sírok, nagyon fáj, csillapíthatatlanul.
Mint reggel kiderül, éjjel szétrepedt a petevezető, a hasam teli van vérrel, sürgősségel műtenek - bár előtte meggyalogoltatnak még a pincétől a padlásig, hordágy nincs, egy ember támogat a lépcsőkön fel és le, jártányi erőm alig van, szédelgek, ájuldozok. Erősnek kell lenni, ne hisztériázzak. Jönnek még orvosok és medikusok is, mindenki megvizsgál és kábé mindenki tesz valami megjegyzést is. Hogy hányszor bújtam ágyba. Hogy mgtartanám-e. Bőgve mondom, hogy de hát nem lehet. Gorombán azt válaszolja, hogy máskor mondjam meg a fiúmnak, hogy célozzon pontosabban. Röhög. A névtáblája belém ég, Silhavy a neve. Elaltatnak, megműtenek. Nyolc nap az intenzíven. Még két hét egy tizennyolc ágyas szobában. Az ágyon fekve a két kinyújtott karommal elérem a szomszédos ágyakat. Sírnak, horkolnak, abortálnak, koraszülnek körülöttem a nők. Igen, néha a kórteremben is. Máskor csak visszahozzák őket a műtőből. Járni tanulok. Eleinte sokat sírok, később már nem. Kiürültem, testileg, lelkileg padlón vagyok. Hazavisznek. A plüsskutyával az ölemben ülök egész nap. Minden fáj, minden üres, minden szürke. Az egyetemen felveszek és abszolválok néhány tárgyat, de nem kutatok, nem írok szakdolgozatot, nem államvizsgázok a többiekkel, csak majd egy fél év múlva, egyedül. A közös diplomaosztón sem veszek részt, az enyémet a műtét után egy évvel és két héttel később tartják, a diplomámat szinte négyszemközt kapom meg. Nincs ott senki a családból - mint ahogy az első diplomaosztómnál sem volt. Sem a többinél később. Most 2020-ban tavasszal lett volna az (eddig) utolsó, megħívtam mindenkit, a szüleimet is, hogy legalább egyszer az életben legyenek ott. Elmaradt persze, a covid miatt, épp az egyetemek zárása előtt sikerült még beugranom érte vásárlás közben.
A plüsskutya, amit akkor kaptam, mindig az ágy körül van - a gyerekek is mindig szívesen bújtak hozzá, de húzni-vonni nem nagyon adtam. Az én kutyám. A gyerekek is ismerik a történetet, persze. A kutyus kissé elszürkült, de féltem mindig, hogy tönkremegy a selymes kis bundája, nem mertem vízbe tenni. Ma mostam ki először, most ott szárad a napon. Amikor mostam és olyan védtelenül, nyúzottan, csurom vizesen feküdt a mostótálban, akkor döbbentem rá, hogy a soha meg nem született kisbabám épp húsz éves lenne, talán épp holnap.
Aztán még ez jött szembe a neten:
All Souls: A kínai kultúrában ezekben a napokban emlékeznek az elhunytakról. Kántálnak és papírból készült felajánlásokat égetnek eltávozott szeretteikért és minden olyan lélekért, akik nem találtak eddig békére. Ez a Minden Lelkek Ünnepe.
Boldog vagyok, hogy vannak gyerekeim, de néha elfog a sírás a meg nem született kisbaba miatt, meg hogy nem lettek hárman, négyen, öten, ahogy mindig szerettem volna.
* inkább csak az, hogy egy vidéki munkaúton, Barcson kezdtem el vérezni, minden rosszullét nélkül - előtte néhány órával még a helyi nőkkel beszélgettem, és az egyik többek közt azt mondta, hogy ő nagyon megbánta a(z akkor 12 év körüli) gyereke nevét, és ha most adná, csakis Ricsike lenne a már nem emlékszem, hogy hívták kisfiú. Én pedig arra gondoltam, hogy velem az soha nem történhet meg, hogy megbánom a gyerekem nevét, mert én úgy fogom kiválasztani, hogy az örök életre szóló szerelem legyen. Így is lett.
** 2000. augusztus 23. - ezt a napot számoltam ki
