A féláron fagylaltozás világnapján

addig dolgozom, míg a lassan beálló sötétség miatti hideg estén reszketve haza nem mennek mind a fagylaltárusok. (ha az járna az eszetekben, hogy tegnap este én még torokfájósan és lázasan szomorkodtam, jól emlékeztek, így volt - éjjel fél centi vastagon borította be a testemet a vacogás, alig aludtam, aztán reggelre nagyjából mégis jó volt, most pedig már fagyizni is tudnék, ha nem lenne késő hozzá, mire hazaindulhatok)

nem szeretek

nem tudom, érdekel-e valakit,
pláne olyat, aki tenni tud az ügyért,
de mondom, hogy
én nem szeretek

orrot fújni
folyton tüsszögni
izzó borotvakéseket a torkomban tartani
lázas lenni (még a kicsi lázat sem, mert fáj a hajam tőle)
felfúvódott, vörös és ragyás fejjel járni-kelni
fájón viszketni (és hiába véresre vakarni)
eldugult torkon forró teát leönteni mézzel
hányásig köhögni
folyton könnyezni
csipásan ébredni a nemalvás után
fájó végtagokat reszketőn melengetni
fázni és izzadni

összefoglalóan tán azt mondanám, hogy
nem szeretek beteg lenni

de ha már mégis
úgy hozta az élet,
vagy a sors,
vagy egy vírushordozó utastárs

akkor
legalább szeretnék
nyugodtan itthon szenvedni,
izlandi zuzmópasztillát szopogatva
a legmelegebb pizsamámban,
zokniban és bundasapkában
óránként két liter vizet elszürcsölgetve
és kipisilgetve (így szabadulván meg vírustól, bacitól)

és nem szeretnék
épp az elkövetkező két-három hét
minden napján egész napos
előadásokat (tréning, wörksop, fellengzős mifene) tartani
egészséges embereknek
akik aztán úgyis betegek lesznek (mert ez ragadós nyavalya)
és akkor már nemcsak én fogom utálni őket
hanem ők is engem
a kölcsönös függőhelyzet okozta nyomorúságaink miatt

Lehetőség

Bizonyára ismeritek azt a dolgot, hogy jár - kel valahol (nevezzük talán Baumaxnak) valaki (jelen esetben én), aztán meglát valamit (jelen esetben wc deszkákat a falon) és úgy érzi, hogy ő olyat szeretne. Talán nem is tűnik nagy kívánságnak, mert egy nyomorult gyönyörű új wc deszka alig tízezret kóstál, azok (mármint a tízezresek) meg amúgy is csak úgy röpködnek kifelé tőlünk mostanában (táborokra előleg címén). Nem kéne ám az összes wc deszka, egyrészt, mert a többség ronda (szerintem legalábbis), de van egy-két igazán szép (szerintem legalábbis) és sajnos csak két wc-nk van, ami minimum kettővel kevesebb az általam ideálisnak tartottnál (az ideális wc-k száma szerintem az alábbi képlettel írható le: x nagyobb vagy egyenlő n, ahol x az adott lakásban található wc-k száma, n pedig a lakásban élő személyek száma) - szóval, annyira vágyakoztam, hogy még a velem sétáló (és a wc deszkák iránt szemernyi érdeklődést sem mutató) A.-nak is megemlítettem, hogy nézze csak, milyen szépek, és hogy ez a tiszta fából készült faerezetű milyen szép lenne nálunk is. Mire A. csak annyit mondott (nagyon határozottan tud csak annyit mondani), hogy de nekünk szerencsére nincs szükségünk új wc deszkára - és sajnos igaza is volt. Úgy egy hónapja, mikor a kis szilvafát és a nektarint vettük.

De a világ állandóan változik, a szerencse forgandó - ma azt látom, hogy az egyik wc deszkánk eltörött. Nem mondom, hogy örülök neki (rekonstruáltam a történetet, az egész az én hibám, mert én szalajtottam fel Á.-t a minap, hogy azonnal csukja be a fürdőszobaablakot (mert jön a vihar), amit csak sámliról lehet elérni - mondjuk van egy sámli is a wc mellett, de Á. biztosan még nem vette észre). Szóval, a kérésemet teljesítve nyilván fellépett a wc deszkára (nyilván cipőben) - és elfeledkezett arról a tényről, hogy tán már 45 kilót is nyom - szóval, a wc deszka megadta magát (gondolom, lendületből ugrott rá).

Én igyekszem úgy értelmezni a dolgot, hogy kaptam egy fantasztikus lehetőséget arra, hogy megvegyem szívem deszkáját - de tartok tőle, hogy ha A.-t is szembesítem ezzel a nagyszerű újra dobhat opcióval, akkor csak nagyon szomorúan csóválni fogja a fejét, hogy a gyerekek nagyon kártékonyak és akkor szegény Á. azt érzi majd, hogy csalódtunk benne. Nincs értelme titokban megvenni, mert felszerelni úgyis A. fogja... és hát nem is értené, hogy a nem túl régi fehér műanyag deszka (ja, igen, az elmúlt években ez a harmadik) hogyan változott faerezetű lakkozott fává...

Inkább majd kicsattanó örömmel mondom neki, hogy cserélhetünk.

Érettségik

Á. tíz perce hívott, hogy hazafelé tart, mert ma is délután van tanítás. Hát tényleg, el is felejtettem, hogy manapság több napig tartanak a sok embert érintő írásbelik!

Azt mondták a rádióban, hogy ma épp történelemből van írásbeli. Mikor én érettségiztem, még nem volt ilyesmi. Mármint maga a történelem már akkor is létezett, csak történelem írásbeli érettségi nem volt. És azt is mondták a rádióban, hogy az atlasz mellett használhatnak a diákok helyesírási szótárat is. Én nem vagyok a helyesírási szótár ellensége, sőt - de azért ezen meglepődtem. Irreális elvárás lenne, hogy a történelem írásbelin a diákok képesek legyenek önállóan is helyesen írni? A magyar tegnapelőtt volt - ennyit felejtettek volna?

Tegnap végignéztem a matek feladatsort is - idén négyesre írtam volna meg. Hát, mit mondjak? Eléggé büszke lettem magamra. Erre egyébként mindmáig nagy szükségem is van (mármint az önbizalmam helyreállítására (többek közt) matematika-ügyben is), mert amikor azokban a történelmi időkben én voltam középiskolás (nevezetesen gimnazista), akkor én sajnos a negyedik év végén megbuktam matekból, így nem is májusban érettségiztem, hanem októberben, egy másik iskolában, együtt a többi hülyével. Nem is ismerek más ilyet magamon kívül. Aztán az egyik főiskolán ötösöm lett matekból és az egyetemen is simán négyesre szigorlatoztam belőle (amire A. anyukája azt mondta őszinte részvéttel: "nem baj, martine, majd kijavítod!" - A.-val nagyon röhögtünk). A másik egyetemen nem volt matek. Soha semmiből egyetlen uv-m sem volt - de a bukott szamár bélyeget máig is magamon érzem. Talán mostanra már nem a homlokomon, csak a vállamon.

És a hétfői feladatokat olvasva azt képzelem, magyarból idén meglenne az ötös is (na jó, abból a szóbeli még hátra lenne, de egy hónap alatt szinte bármit újratanulok, ha kell)

Utálom a ruháimat

Azt nem mondhatom, hogy nincs egy rongyom sem, mert vanni éppen van - csak egyik sem tetszik. Ez szörnyű! Úgy rémlik, fél órán belül nyolcszor öltöztem át ma reggel tetőtől talpig - még jó, hogy igaziból nem készültem sehová. Mármint csak dolgozni. És nem modell vagyok. Mit műveltem volna, ha még alkalom is adódik? Minden felvett, majd levett darab a földön végezte, több szoknya, póló blúz, pulóver, kabátka, mind ronda. Mind csálé, mind idétlen, mind vállalhatatlan. Bár azt hiszem, sajnos igaziból a ruhákkal nincsen semmi baj, csak én nem tetszem magamnak. Jaj, én azt hittem, az ilyesmit idővel kinövi az ember, de nem (vagyis én nem)... csak a ruhákat.

A kereskedelemről

Háborognak a kereskedők, hogy valami új szabály szerint már nem szakképzett személyek is foglalkoztathatóak a kereskedelemben eladóként. Egy normális országban (úgy értem, nem a mai Magyarországon, hanem valahol nagyon másutt) ezen lehetne egy kicsit háborogni. Tényleg. Talán.  De mégis inkább talán. Mert azt hiszem, a hozzáértés sok esetben (ebben a esetben) nem a papíron múlik.

Én már nem kérdezem meg a bolti kiszolgálót (eladót, kereskedőt), hogy honnét származik egy élelmiszer, mert hülyének néz. Mert mégis, mi köze hozzá? És nekem mi? Ki a fene vagyok én? Vegyem, vigyem, húzzam el a belem mihamarább. Azt sem kérdezem meg, miből van. Mert nemhogy nem tudják, de úgy általában is hülyeségeket beszélnek. Például olyasmit, hogy lehetetlen dolog tartósítószer és ízfokozó nélküli kolbászt gyártani. Mert akkor annak nem lenne íze. És a tejpormentes kenyér is csak a én ostoba agyam torz szüleménye lehet, mert olyan igazából nem létezik. Minek is létezne? És így tovább.

Ma egy kisebb gyorsvásárlásra ugrottam be a közeli Spárba. Félig raktam a kosaramat hússal, zöldséggel és fluo(vagy foszfo?)reszkáló szívószállal, beálltam a sorba, kitettem az árut a szalagra, majd miután a pénztáros lehúzta őket, a szatyromba. 3547 mondta. Odaadtam neki a kártyámat (nem dicsekvésből mondom, de közel a teljes havi fizetésemmel), beütöttem a pint, leokéztam az egészet és vártam. Csipog a telefon a zsebemben, hogy tranzakció van, szól a pénztáros, hogy fennforgás van. Sikertelen Maestro POS tranzakció, írja a telefonom. Ezen nincs pénz! - hőbörög a pénztáros. Mondom neki (még) kedvesen, hogy tudom, hogy van, húzza le még egyszer. Lehúzza, az eredmény ugyanaz. Nincs ezen elég pénz, mondtam én! - mondja fennhangon a pénztáros. Megnyugtatom, hogy van rajta pénz, próbálkozzon. Háromszor lehet - mondja (nyilván Lúdas Matyin nevelkedett a lelkem) - harmadszorra is sikertelen. Mögöttem feltorlódott a sor, értem, hogy miért szentségelnek, sajnálom is őket, de haza akarom hozni a húst a zöldségekkel és a szívószálakkal, nehogy  éhen maradjon a család. Zsuzsikáááááám! A hölgynek nincs pénze, aztán mégis el akarja vinni az árut! - árulkodik (nem kereskedik!) a pénztáros nyanya. Igen, mostanra nyanyává lényegült. Jön Zsuzsika és azt mondja, fizessek pénzzel, az ő termináljuk nem rossz. És hogy kár próbálkoznom, ha egyszer nincs rajta pénz, hát nincs rajta pénz.

Oké, biztosan full gyengeelméjűnek látszom, de még akkor is kérdéses, hogy ha tudom, hogy nincs rajta pénz, vajon miért égetem magam. Zsuzsikának is elmondom, hogy a telefonom minden közlésekor (Sikertelen Maestro POS tranzakció) kiírja azt is, hogy mennyi az egyenlegem, higgye el bátran, nem a pénzhiány az oka a sikertelenségnek. Csak az lehet - támogatják meg egymást szakképzett okossággal - hiszen a terminál egész nap működött. Az meg ugye furcsa (ezt megnyomják kissé), hogy épp énnálam romlik el, akinek nincs pénz a számláján. De ha annyira biztos vagyok a dolgomban - folytatják kajánul - van a bolt előtt ATM, vegyek ki pénzt. Jobb ötletem nekem sincs, megkérem, hogy várjanak egy percet, jövök vissza - és megkérem őket arra is, hogy a teljes szatyrot hagyják így egyben. Megígérik.

Kimegyek, kiveszek egy nagy kazal pénzt, visszamegyek. Az egész művelet nem több három percnél, de inkább annyi sem. Nézd már, Zsuzsikám, ez visszajött! - ájul le a nyanya a székről. Zsuzsikám ránéz a kezemben hozott pénzre: magának ennyi pénze van? Nem, ennél több, de nem vettem ki mindet - mondom. És kérem a szatyrot, meg hogy fizethessek. A szatyor már nincs ott. Visszavitték belőle a holmikat. Mert mind így szoktunk meglógni, mikor kiderül az igazság. Mármint arról, hogy nincs pénzünk. Mármint nekünk. Vevői többes, vagy mi.

Kérem, hogy hozzák vissza a holmimat, fizetnék. Zsuzsikám szentségelve elfut a szatyrom után, a nyanya pedig tovább hitetlenkedik. Ezt a pénzt maga vette ki ezzel a kártyával? (nyilván sajnálja, hogy nem jött utánam senki, hogy ellenőrizzék, hogy a nyavalyába tettem szert három percen belül pénzre, strichelni ennyi idő kevés... talán egy gyors rablás? biztosan öregtől vagy kisgyerektől... de ha mégsem...) Akkor itt rossz pin kódot adott meg, az biztos. Sajnálattal közlöm, hogy ebben az esetben erről értesített volna a gép, hogy érvénytelen a jelszó - de nem ez történt. Sajnos, nem nálam van a hiba. De az nem lehet! - fakad ki a nyanyus. A gép jó! Egész nap működött! Dühösen felvilágosítom, hogy épp ezt a szomorú jelenséget nevezik a dolgok elromlásának. Hogy jó volt, most pedig nem az.

Zsuzsika visszatér a holmimmal, fizetek. A sor csörög-morog (mint ama nyáj a Mátrában), hogy nem jó a terminál. Zsuzsikám ezt nem hagyhatja annyiban, és fennhangon tájékoztatja a nagyérdeműt, hogy nem tudhatjuk, hogy ezzel a kártyával vettem-e ki a pénzt vagy sem (ezt ugye nem láttuk - támogatja meg a pénztárszékből is egy hang).

És vannak olyan helyek is, ahol egy ilyen sajnálatos eset után elnézést kérnek - búcsúzom. Miért kérnénk elnézést? - kerekítik a szemüket a bolt szakképzett dolgozói.

Katakonda

Vigyázz magadra, ne törd el a karod! - búcsúzott A.-tól V., mielőtt tegnap elindultunk volna - külön-külön útjainkra, A. edzésre, mi pedig várost nézni. Vagy várat nézni. Hogy elébe menjek az izgalmaknak: a Bory várat. A gyerekeket még itthon megkértem, hogy olvassanak utána a neten és ismertessék majd az olvasottakat - nagyon profin megtették, ez az egyetlen hiba csúszott a dologba, a Katakonda. Amiből V. szerint több is van a várban.

Sokat hallottam már a Bory várról, főként azt, hogy egy őrült által összehordott giccshalmaz - így aztán nem nagyon igyekeztem látni. Aztán úgy alakult, hogy mostanában több emberrel is beszéltem, akiknek tetszett, meg úgy is alakult, hogy szerettem volna végre elbóklászni valamerre, de vezetni még mindig nem tudok, és egy valódi kiránduláshoz még nem is vagyok elég erős, bátor, stb., pláne nem vagyok az csak gyerekekkel, akik nem bírnának kihúzgálni az erdőszélre, ha mégis lerobbannék (bár már nagyon ügyesen jövök-megyek, minden segédeszköz nélkül) - viszont Székesfehérvárra igazán könnyedén el lehet jutni vonattal, kórház is van, úgyhogy magamfajta kétes stabilitású hipochondereknek épp megfelel úti célnak. Amúgy meg elég sokat járok oda dolgozni is, de a városból nem nagyon szoktam látni semmit. Szóval, egy szó, mint száz, kiválasztatott a helyszín, és anyák napja alkalmából anyukámat is megkérdeztem, van-e kedve velünk jönni, és volt, úgyhogy négyesben vágtunk neki.

Nem indult jól az út, mert Á. eléggé vonakodott jönni, V. pedig nagy boldogan egy gumigolyóval játszadozott - amit viszont rövid úton beküldött Kelenföldön a sínek közé, úgy látszott, a jókedvével, sőt, a józan eszével egyetemben (sírás, toporzékolás) - és ez a kedvetlenség így is ment jó sokáig, ugyanis Á. megéhezett (mert reggeli helyett itthon inkább focizni volt kedve), így aztán még a vonaton letolta a már amúgy is hisztiző V.-t, hogy miért nem hozta el a rántott húst magával - mert szerinte ez V. dolga lett volna, mert ő a lány. Isten bizony nem mi tanítjuk ilyen marhaságokra, A. sem!

Így aztán Székesfehérváron az első utunk egy boltba vezetett, hogy kiflikkel szerelkezzünk fel, és hogy majd később együnk (és én ezt komolyan is gondoltam, csak arra nem számítottam, hogy a vár környékén csak egyetlen étterem van, ami már első ránézésre sem volt túlzottan bizalomgerjesztő, a pincérekkel találkozva kifejezetten gáz, majd - miután mégis leültünk a kihalt teremben és halkan instruáltuk a gyerekeket, hogy maximum egy sajtos pizzát kérhetnek, a pincér felvette az italrendelést és öt perc múlva azzal jött vissza (italok nélkül), hogy még sincs hely náluk, mert a ballagásra készülnek - na, mindegy, ezzel inkább nyertünk, mint veszítettünk).

A várról: az építő ha nem is őrült, de megszállott és a vár maga ha nem is giccshalmaz, de erősen vitatható színvonalú építmény. Vannak nagyon hangulatos és vállalható részei és vannak valóban erősen giccsbe hajlóak - viszont: szerintem nincs ember, aki legalább gyerekkorában ne szeretett volna egy ilyen várat egy ilyen kerttel, teli (ilyen-olyan) szobrokkal, megannyi búvóhely, leshely, alagút, átjáró, torony, lépcső, ezer meg ezer felfedezni való - mindez akkora területen, hogy 11-12 éves gyerekeket vidáman el lehet engedni egyedül  bóklászásra. Á. és V. boldogan végigszáguldoztak kb. három órát toronyba fel, toronyból le, elbújtak, felbukkantak, bokrok alatt kúsztak, díszkútba másztak - szóval, igazán nagyon-nagyon jól érezték magukat. És mi felnőttek is - mert attól, hogy a művek (rengeteg festmény, szobor, dombormű, stb.) nem feltétlenül ütik meg a közönség elé bocsátás színvonalát (némelyik egyébként kifejezetten nagyon jó, egy része jó amatőr szint, egy része tényleg gáz) - szóval, mindezekkel együtt is döbbenetes, lélegzetelállító, fantasztikus, hogy gyakorlatilag egy ember (és szűk családjának) műve - és hogy a szerelem tényleg csodákra képes, mert egyszerűen hihetetlen, hogy egy emberélet alatt ennyi kézzel fogható dolog egyáltalán létrehozható - mintha napi 48 órában ontotta volna a műveket (kőbe vésett szerelmes verseket is, azok a legborzasztóbbak) - mindez (az egész vár és minden benne lévő mű) a szerelem  jegyében.

Aztán bent a városban ettünk, sokat gyalogoltunk, elértük a vonatot is, mindenki boldogan és elégedetten ért haza, mindketten azt mondták, érdemes volt elmenni, érdekes és jó volt - és hát ez volt a cél. És még A. sem törte el a kezét - jó nap volt, na.

Ma pedig V. szerzett egy újabb (bronz)érmet, és kaptam (a kertbe kiültetendő) virágokat is, úgyhogy az anyák napja is igazán jól sikerült.