Rémálom

Beharangozták szerdára, hogy rettentő vihar lesz - de nem lett. Ennek ellenére órákra elment a net, a vezetékes és a mobil is. Amikor visszatért, jóval éjfél után, néhány, általam korábban előszeretettel olvasott oldal megnyithatatlannak bizonyult. Néhány most is akadozik. Azt álmodtam, a 16 év feletti fiúkat mind elviszik katonának az orosz háborúba. Aki tudja, menti a fiát, Á. is elindult A.-val a zöldhatáron át Ausztriába,  mi is megyünk V.-vel, hogy ne szakadjon szét a család - lesz, ami lesz. Azoknak a házát, akik elmentek, az állam kisajátítja minden holmival együtt és az oroszok által (épp e célból?) űzött ukránoknak adja, akiket tudatosan telepít be. Milyen jó volt felébredni, majd tapasztalni, hogy néhány, általam korábban előszeretettel olvasott oldal megnyithatatlannak bizonyul, néhány most is akadozik.

A legrosszabbul fizetett munka

a hosszas álláskeresés.

A divatdiktátor

Bár utálok a neten vásárolni, most mégis rendeltem egy gyönyörű piros szandált, már hónapok óta nézegettem, aztán végre leárazták - és tegnap meg is érkezett, de hiába gyönyörű és a méretet sem lőttem be rosszul, nem kompatibilis a lábammal, úgyhogy vissza kell küldenem. Zokog a szívem, de nem egymásnak lettünk teremtve. Mondom A.-nak mindezeket, mire ő szomorúan ingatja a fejét, mint aki egyáltalán nem érti és soha nem is fogja megérteni az őt körülvevő világot: érthetetlen... már legalább ötezer éve hordanak az emberek szandált... hogyhogy nem bírtak még megállapodni egy bevált formánál?

irritábilis bérszindrómám van

úgyhogy leszarom a munkát

A frontvonalból újra

Ezúttal saját ügy.

Volt egy álláspályázat, ahová benyújtottam magam. Küldtem önéletrajzot is, naná. Az önéletrajz alapján behívtak. Közel van, vagy legalábbis jól megközelíthető helyen van. Odafelé épp egy óra, hazafelé azonban csak szűk háromnegyed - igen, létezik ilyen. Az eddigiek közül talán a legkellemesebb  állásinterjú lett. Kedves emberek (tudom, ez semmit nem jelent), valódi szakmai közeg és vélhetően valódi szakmai munka. Azt mondták, néhány nap múlva felhív a gazdaságis emberük, hogy mennyi pénz lenne, mert az sajnos nem sok. Felhívott tényleg, pedig a legtöbb hely már itt elvérzik. Szóval már ez önmagában háromszoros hurrá. A fizetés nem nagyon sok, nem kiemelkedő - de így is a másfélszerese annak, amit ott ajánlottak, ahol majdnem biztosra mehetnék. És hát a munka is minimum háromszor érdekesebb. Egészen belelkesültem. Én hülye. Míg most ki  nem derült, hogy a több irányból szakirányú végzettségeim, amelyeket egytől - egyig mind messiásként üdvözölt az interjúztató a konkrét intézmény konkrét munkakörében - szóval a végzettségeim nem jók mégsem, mert noha a relevanciájukhoz kétség sem fér, a rendelet nem szól róluk, mert fel sem tételezték, hogy ilyen végzettséggel is hajlandó bárki is. Ezért aztán - sajnálkozik személyesen a vezető a telefonban - mégsem tudnak most felvenni, mert ahhoz, hogy felvegyenek, el kéne végeznem egy százötven óra alatti, érettségin alapuló OKJ-s képzést, ami az egyik diplomámmal együtt már a papírforma szerint is képesítene a felvételre. Ez az OKJ-s képzés olyan témából lenne, amit más diplomáim okán taníthatnék is akár az ominózus OKJ-s képzésben - de a rendeletben mégsem nevezi meg a nevezéktan, úgyhogy kigyulladt a piros lámpa. És - mondja a vezető - ha felvenne, azzal magát kötelezné arra, hogy beírassanak az említett OKJ-s képzésre és finanszírozzák azt - de sajnos erre viszont nincs külön kerete. És nekem sincs. Mondjuk túl azon, hogy röhejesnek tartom, hogy 146 vagy hány óra abszolválásával megszerezhetném azt a jogot, hogy foglalkozhassak azzal, amiről van amúgy egyetemi szintű diplomám és egyetemi szintű posztgraduális végzettségeim is, összesen mintegy 20 egyetemi félévnyi.

Válaszlevél

Kedves Ildikó!

Szeretném megköszönni Önnek és munkatársainak, hogy gyors és érdemi válasz érkezett 2018. május 9-én kelt levelemre, melyben intézkedését kértem egy, az Ön hatáskörébe tartozó ügyben. Szeretném megköszönni - de sajnos nem tudom, mert Ön azóta sem válaszolt.

Üdvözlettel:

martine

az alávaló alattvaló

Csodálkoznék

ha csodálkoznék

Munkafront

Nem, én még mindig nem dolgozom. Talán majd valamikor máskor szeptembertől. Vagy nem.  Netán majd sosem. Mindegy is, most az a lényeg, hogy Á. dolgozik. Mutatom a körülményeket:

Állunk Bécsben a buszra várva, amivel majd hazajönnek a gyerekek, én talpig görcsben, ők a kajás szatyrokkal, amiket én aggattam a nyakukba, nehogy éhen vesszenek a hosszú úton majd itthon. Már mindent kétszázszor elmondtam, hogy vigyázzanak magukra, egymásra, telefonáljanak mindenképp, ne csak akkor, ha baj van, de ne is legyen baj, egyenek és igyanak, hagytam nekik pénzt az asztalon, megvan-e az útlevelük, satöbbi. És akkor negyed órával az indulás előtt Á. azt mondta, hogy amúgy ő hétfőtől dolgozni fog. A vasgyárban. Hogy mi? Igen, fémgyár, majd fémet fog gyártani. Vagy reszelni. Vagy valami ilyesmi. De hát ahhoz kéne szülői engedély, nem? Nem tudja. Kellett amúgy, úgyhogy csak múlt szerdától dolgozik. Én végül is tegnap jöttem csak haza (nem Bécsből, hanem a továbbképző táborból, ami szintén megérne egy misét), így csak tegnap láttam a papírt, ami szerinte a munkaszerződés. Én ezt másképp tudom - de A. szerint ne izéljek már folyton. Úgyhogy nem izélek, vagyis neki semmiképp, de amúgy is, inkább tövig rágom a hajamat, minthogy megakadályozzam Á.-t a munkavégzésben. De vannak fenntartásaim.

Reggel hétre jár és ötig van ott. A munkahelyet sikerült a város egy számunkra teljesen idegen pontján megtalálnia, így itthonról reggelente 5.20-kor indul, este 7-re ér haza. Koszosan, mint egy munkásember. Mondjuk azoknak van váltóruhájuk. Én is javasoltam Á.-nak, de Á. szerint nem kell, A. szerint pedig ne szóljak bele. Vasat rozsdátlanított. Meg söpört és pakolt. Egy nagyon koszos és rendetlen műhelyben. Délben együtt kimennek enni a kifőzdébe. A szakikkal? - kérdezem. Az mi? - kérdezi. A bácsik - mondom. Nincsenek bácsik, majdnem mindenkit tegezni kell. Kedvesek? - kérdezem. Igen, azt hiszem - mondja a vasmunkás fiam.