Csöngettek!

Békét és boldogságot mindenkinek, akár karácsonyt ünnepel ma, akár nem!

A fa

Csak azért nem mondom, hogy megvettük minden idők legidétlenebb fáját, mert minden évben (de legalábbis gyakran) így teszünk. Részben időbeli okokra tudom ezt visszavezetni (mert minden előzetes tervünkkel szemben folyton 24-én rohangálunk fa után - családi átokból kifolyólagosan), részben pedig emocionális okai vannak (én ostobán folyton megsajnálom a ronda fákat, hogy most itt maradnak és senki sem viszi haza őket - A. kezdetben tiltakozott a fals látásmód ellen, de miután egyszer közöltem vele, hogy úgy érzem, minden ilyen fában engem hagy ott valaki, beadta a derekát, azóta én választok, ő cipel - mert csak én tudok jó fát választani, ami féloldalas meg csámpás vagy kétcsúcsú lehet ugyan, de törpe  vagy túlzottan ágas-bogasan dús nem) Ennek van a törzsében egy S kanyar, valamint úgy deréktájt az egyik oldalon nincsenek ágak rajta. Ezeket a szokványostól való eltéréseit leszámítva szép, formás fa. Helyenként dús, szép sötétzöld és fenyőillatú. A műfákat nem tudom elviselni (másoké nem zavar, de itthon inkább rajzolnék filctollal az ablakra fát, mintsem műfenyőt vegyek), de a divatos nordmann sem tetszik, mert nem illatos. A díszítés pedig? A díszítésnél a legfontosabb szempontom, hogy varázslatos legyen. Mindent elbír, amit fizikailag elbír, a második világháborúból ránk maradt díszeket éppúgy, mint a gyerekek ovis díszeit. Eklektikus, nem tervezett (úristen, még csak az kéne! irtózom (szerintem) túl dizájnolt a címlapfáktól!) - viszont ez a fa csakis a miénk lehet, mert benne vannak a génjeink rajta vannak a nagyszüleink díszei is.

A vacsora készül, csak úgy, mint a holnapi ebéd (azt hiszem, ezzel a lidles birkahússal most ráfaragtam, holnap délig egyfolytában főznöm kell majd, hogy megpuhuljon - amúgy zöldséges birka ragu lesz belőle yorkshire puddinggal - a halászlét a szüleim hozzák a rántott hallal együtt - de azt mindet magamnak akarom, ezért főzök a többieknek valami egészen mást)

Nálatok mi szól?

Mit hallgattok, miközben díszül a fa (még nem, de már itthon van, szinte a sárból mentettük, ott szomorkodott magányosan) és sülnek, főnek a karácsonyi étkek (még az sem, de fejben már megvan)? Nálunk gyerekkorom óta megszokott, hogy a karácsony mindig a komolyzenéé, zömmel szimfonikus zene szól meg orgona: Vivaldi, Bach, Mozart, Beethoven.

Reggel esett a hó, és ha vékonyan is, de most fehér a kert meg a fák. Kiraktam még van tíz faggyúgolyót a madaraknak, a rigók el sem szálltak, míg a kertben motoztam, de a cinkék, szajkók, verebek is hamar visszajöttek. Nincs mitől félteni őket, a macska csaknem egész nap az ágyon horkol a párnák és paplanok között.

Bejglink* már van

de fáért még el kell menni - mindenesetre kisimulni látszanak az ünnepi dolgok.

* kép majd később lesz, amikor már megettük kitettem az ünnepi asztalra

Hogy ki mindenkiből nem válhat manapság kisállatkereskedő!

Amikor az idei évben végleg kijöttem a boltból, azon nyomban eszembe jutott, hogy macskakaját nem vettem, pedig kellett volna, mert az ünnepi  kéthetes zárva tartásra néhány napra nem vagyunk még rendesen felkészülve a macska szemszögéből nézve - vagyis nincs elég kaja. Van, de az száraz, az meg csak az ínség napjaira való. Így aztán - mivel nem akarnám a karácsonyi agnus-marha nyesedékkel etetni a cicust - a bolt után még bementem a kisállatboltba is.

A bajszos, erős hatvanas úr azonnal az üdvözlésemre sietett, megmutatta hol vannak a macskatápok - és mondta, hogy szinte mind akciós. Tényleg minden típusú tápon voltak akciós cédulák, alig látszottak a termékek árai a sok akciós felirattól - és így akciósan alig kerültek dupla annyiba, mint amennyiért venni szoktuk őket a boltban - de ha már bent voltam, nem akartam mertem vásárlás nélkül kijönni, úgyhogy gondoltam, legalább a karácsonyi ajándékot megveszem itt. Ne gyertek azzal, hogy a macskáknak nem szokás a fa alá tenni semmit, mert azok nem érzékelik az ünnepet - mi elég hülyék vagyunk ahhoz, hogy mindig veszünk valami különleges nyalánkságot a macskának is, az ajándék mindig be van csomagolva (néha egymástól függetlenül több csomagocska is), ráírva, hogy cica - és igen, mindig kikerül a fa alá a többiek ajándékával együtt. Szóval, vettem valami kis kiszerelésű prémiumkaját, majd a pénztárhoz mentem. Mondtam, hogy kártya lesz, meg hogy érintem (ami azt jelenti, hogy nem adom ki a kezemből és nem érintem hozzá semmihez) - és míg a bácsi készítette elő a nemérintéshez a gépecskét, a pénztár mellé kirakott cuccokat kezdtem nézegetni. Tudjátok, mint a csokik a boltokban - csak itt kulcstartók meg játékizék vannak, például cuki műegerek. Van szőrös is nyolcszázért, meg valami spárgából tekert kettőszázért.

boltos: hozzáüthetem az egérkét is?

én: nem, nem köszönöm, hoz valódit

boltos: egeret? egeret visz?

én: igen

boltos: egeret?... akkor nem tartják túl jól... egeret...

én: ööö... elég jól tartjuk... csak hát ez egy macska... és... ööö...szeret vadászni

boltos: manapság már nem esznek egeret a macskák

én: hát, megenni amúgy tényleg nem szokta őket

boltos: odaviszi... bemutatni... az egeret... a macska...

én: vagy cickányt, gyíkot, madarat - amit fogott, azt a küszöbünkre teszi

boltos: a macska... odateszi a küszöbre? az egeret?

én: igen

boltos: hát, ez furcsa... nagyon furcsa... érdekes... hogy egeret fog... egy macska...

Én a fizetést követően kellemes ünnepeket kívánva elköszöntem - de ő talán még mindig ezen morfondírozgat magában.

A fene sem gondolná

hogy - noha naponta akár három-négy posztot is írok (ami egyébként őrült képtelenség, le is fogok szokni róla!) - képtelen vagyok levelet írni, pláne időben (vagy akár egyáltalán) válaszolni a nekem címzett levelekre. Igen, az e-mailekre is. Pedig általában örülök a leveleiteknek, gondolatban meg is válaszolom mindet azon nyomban... aztán írásban mégsem. Mert nincs időm, vagy van, de másra jobban kell, vagy addig-addig tologatom a dolgot, míg egyszerűen elfelejtem az egészet (mondjuk ezt sosem vallanám be az érintetteknek, mert nem szeretném megbántani őket) Mondhatnám, hogy ne haragudjatok ezért, de az a helyzet, hogy aki haragszik rám (és a tudomásomra is hozza, mert bátor), annak még kevesebb késztetésem lesz válaszolni. Lassan el is kezdek majd boldog karácsonyt kívánni mindenkinek - élőszóban vagy a blogon. A szorgos levélírás idén nem került be a portfóliómba.

Nincs velem az Erő

de még a sima kisbetűs erő sem. Huszadannyi dolgot sem végzek egy nap alatt, mint amennyit kéne - és bele is férne, ha nem is lazán, de beleférne. Csak erőm nincs hozzá. Fátyolos kedv, homályos félelmek körülöttem, tunyaság, magam teljes elhagyása, érdektelenség, szívesen mondanám, hogy ez nem is én vagyok - de sajnos ez vagyok én. Nemcsak rosszul alszom, de rosszul is vagyok ébren. Nem működik a testem, nem működik a agyam - és azt hiszem, a lelkem sem. Nem lettem lelketlen (meg testetlen sem - az agyatlanságról már nem nyilatkoznék ilyen bizonyossággal) - csak úgy nem érdekel semmi. Vagyis hogy érdekel - úgy elméletileg. Mindennel csak úgy vagyok, hogy kéne. Kéne, de nem megy. Még az automatizmusok sem. Nem tudom, mi ilyen, a kiégés, a depresszió, az enerváltság - de azt tudom, ki ilyen. Én vagyok az.  Persze, ez sem teljesen egyértelmű, mintha feloldódnának a határaim a nagy szürke semmiben. Néha nevetek, néha sírok - de ezt sem, azt sem túl intenzíven. Nem olvasok (ez persze nem veszélyezteti közvetlenül a környezetemet) - nem is főzök (bár kitalálom, mit szeretnék), nem takarítok (bár nyilvánvaló, hogy mi mindenre férne rá - röviden mindenre), félbemaradnak a mozdulataim és csak órákkal később eszmélek rá, hogy megint abbahagytam valamit elvégezetlenül. Lassan a blog lesz az egyetlen értékelhetően aktív cselekedetem. Kis karácsony, nagy karácsony, készen van a bejglitészta reggel óta, de nem bírom rászánni magam, hogy folytassam. Aludni sincs kedvem, folyton magamra maradok sötét gondolatokkal. Nem, nem akarok ölni, sem magamat sem mást - egyszerűen kilátástalannak érzem az életemet - és másokét is, mintha csak egyetlen halk sóhajtás választana el a totális hideg és sötét világ végétől. Nem nézek ki depressziósnak, csak ronda kövérnek nézek ki. Mélységesen magányos szorongás tör rám naponta többször is. Annyira utálom magam így.

Mandulás körte karácsonyra

Mióta mandulás madáreleség-füzérrel díszítettük a szelíd vadkörtefát, permanens lebzselés tapasztalható a környékén - például az amúgy rendszertelenül, rövid időkre megjelenő és felettébb félénk szajkók is állandóan itt nyüzsögnek, tollászkodnak nálunk.

2016. Magyarország, Budapest, közoktatási szektor

Összefutunk, épp a posta előtt, így ott panaszkodik a régi ofő, hogy ezek a mai gyerekek már nem tudnak egy ajánlott blankettát sem kitölteni, a sárga csekkről meg már ne is beszéljünk - szóval, mintha sosem jártak volna postán.

Amúgy azt hiszem, az enyémek sosem (na jó, nemigen) jártak postán, alaposan el vannak hanyagolva / kényeztetve (kérjük, hogy választását egyértelműen jelezze aláhúzással). Mi átutalunk neten, e-mailt küldünk - és időnként valóban van egy-egy ajánlott levél vagy sárga csekk is, amit jellemzően nem a gyerekekkel adatunk fel. Postást amúgy láttak már, mert ő élő mementóként itt jár-kel köztünk egy ormótlan biciklivel. 

A (friss ötvenes) tanárnő viszont - és ezt tapasztalatból is tudom - nem olvas e-mailt, legfeljebb csak kéthetente, amikor néhanap írásra adja a fejét, fwd-dal válaszol az osztály levlistájára, így képes egy 2013-as levelet is görgetni maga előtt, amúgy nem használja a netet sem szórakozásra (na, még csak az kéne! hol van neki ideje arra?), sem munkára (aki azt mondja, dolgozni jár az internetre, az hazudik!) a fb nem több, mint szitokszó számára, a jutyúb is valami közveszélyes internetes játéknak tűnik, az okostelefon csak nagyon hülyéknek való (mondja - és nevet is saját elméncségén) és azt kérdezgeti a gyerekektől, hogy hogyan fognak így elboldogulni az életben.

Jövő évi célom: a jelenleginél sokkal, de nagyon sokkal érdekesebbé kell válnom

18.30
én: Á.! mikor érsz rá nekem segíteni?
Á.: mindjárt

19.00
én: Á.!!!!!!
Á.: mondtam, hogy mindjárt

21.00
én: Á.! rettentő dühös vagyok rád! két és fél órája szóltam neked
Á.: jó... mondtam már, hogy mindjárt
én: nem! eleget vártam már! nem akarok újabb két és fél órát várni a segítségedre
Á.: bocsánat, én nem tudtam, hogy segíteni kell...
én: miért, mit hittél, miért szólok?
Á.: azt hittem, hogy beszélgetni akarsz velem
én: ilyesmivel sosem mernélek megzavarni abban a fontos játékban

Kettesben

autózunk kifelé a városból valami üzletkomplexumba, hogy ott *-t, **-t, ***-t meg ****-t vegyünk. A. azt mondja, hogy épp mára, mire szabadságot vett ki (ez azt jelenti a valóságban, hogy csak reggel meg este dolgozik 4-5 órát) megfázott, bedugult orral ébredt, náthás lett (pedig holnap még edzőtáborba is megy - az lesz az én nagy napom) - szóval, megígértem neki, hogy ha majd hazaérünk, főzök neki teát. Ezt az ígéret elhangzásának időpontjában nagyjából olyan aktualitású ígéretnek lehetett tekinteni, mint a "majd ha egyszer meggazdagszom, elviszlek egy világ körüli útra" - mert hol voltunk akkor ég a nap végétől? Még a közepétől is messzi. Szóval, rám mosolygott, és autóztunk tovább a sosincsvége ködben.

Ebédidőtájt bukkantunk ki ismét egy kis levegőért. Az autót már addigra teli pakoltattam liszttel. A. ugyan továbbra sincs meggyőződve arról, hogy egy marék lisztnél többet célszerű itthon tartani úgy általában - de mivel rajong értem, simán teljesíti a leghülyébb kívánságaimat is. Például négy doboz (de az negyven! igen, annyi) tojást is vetettem vele. Szóval, teli volt a tökünk a vásárlással az autónk mindenféle felesleges cuccal széppel és jóval, már hazafelé tartottunk, amikor az az őrült ötlet fogalmazódott meg a vásárlási láztól tébolyult fejemben, hogy mi lenne, ha a sarki kisvendéglőben ebédelnénk, és nekem nem kéne főznöm ma egyáltalán. A.-nak nemigen tetszett az ötlet - de (nem mondom meg, mivel) végül is mégis csak rávettem. Például mondtam, hogy tetszik az a pincér nekem, aki a kisvendéglőben nagypapapapucsban szolgálja fel az ételeket, miközben viccelődik. Egyszerűen imádom azokat a vendéglátó helyeket, ahol megállt az idő és úgy maradt (ez a vonzalmam nem terjed ki az ételek frissességére és sajnálatos módon például az oktatási intézményekre sem vonatkozik).

Bementünk tehát, és a pincér - még mielőtt viccelődni kezdett volna - azt mondta valamelyikünknek: látom, jól meg van fázva! Mivel én éppen nem (vagyis nem annyira, hogy látszana kívülről), úgy vettem, hogy A.-hoz szólt. Kértünk két kólát, én rántott halat, A. húst, én petrezselymes krumplival és káposztasalátával, A. rizibizivel és uborkasalátával, majd mindketten békebeli túrós palacsintával zártunk. Köszönjük, kávét nem kérünk - mondtuk. Mert itthon abból jobbat főzünk - ezt már csak gondoltuk. Viszlát, boldog ünnepeket!

Hazaértünk, főztem kávét és megkérdeztem A.-t, milyen teát kér. Teát? - nézett rám totális döbbenettel. Most ittam kólát meg kávét és ma csak ká betűs dolgokat iszom miért innék most teát? Mert meg vagy fázva - emlékeztettem jóindulatúan. Ezt csak az a hülye pincér találta ki, nem tudom, honnan veszi - fakadt ki A. De hát te mondtad - próbálkoztam tovább. Nem én mondtam, a pincér mondta! - válaszolt A. ingerülten (úgy látom, A. nem rajong úgy ezért a múltból idekövesedett pincérért, mint én). Hát, én nem tudom, mit keresett reggel ez a pincér a kocsinkban, és pláne azt honnan tudta, hogy bedugult orral ébredtél - de ha nem kérsz teát, nem fogok erőszakoskodni - feleltem. És így is tettem.

A vége az lett (később), hogy A. főzött teát magának és V.-nek, nekem pedig a szememre hányta (nem a teát), hogy teát ígértem neki és nem hoztam mégsem. Így is történt valóban. Végül is főztem én is magamnak, hogy minden jó legyen a végén (aldis téli bodzabogyótea vagy mi - én nagyon szeretem most, olyan forraltborszerű) 

*, **, ***, ****: mind-mind csupa titok, nem fogom itt kispoilerezni, mi van, ha netán az érintettek olvassák a blogomat?

advent

(elhangzott a szabadságom idején, 6.48-kor, kávézás közben)

én: lesz egyáltalán olyan nap a szünet alatt, amikor nem kell hajnalban kelnem?
A.: hát... talán karácsonykor nem muszáj
én: mindkét nap tízen leszünk ebédre... szerinted?
A.: akkor... talán a... a huszonnyolcadika?
én: huszonnyolcadikán reggel fodrászhoz kell mennem
A.: akkor... nem tudom
én: tessék, bazmeg, ez az én nagy szabadságom a pihenéssel

Jól csak a szívével lát az ember

 - mondhattam volna Á.-nak, amikor felhívott ma délelőtt az iskolából. De nem mondtam. Egyrészt azért, mert csak hézagosan hiszek az effélékben, másrészt azért, mert hallottam a hangján, hogy némileg megviselte a dolog. Mondjuk, azt is tudom tudni vélem, hogy nem eléggé, de legalábbis nem tartósan. Mert a gond elszáll, a sírás megmarad. Vagy valami ilyesmi.

A nap úgy indult, hogy V. felkeltett hatkor, hogy kérdezzen valamit. Aztán Á. hétkor, hogy bejelentse, hogy elaludt, és a hétórás vonatot nyilvánvalóan nem fogja elérni, még akkor sem, ha pizsamában megy ma iskolába, meg akkor sem, ha történetesen nem reggel kezdi el bepakolni a táskáját. Úgyhogy az első órát ma kihagyta. Aztán a negyedik után felhívott azzal, hogy a nem egészen kéthetes (és nem mellesleg kurva drága) szemüvegének kitört az egyik lencséje, mert fejbe rúgták focilabdával. És akkor én nem üvöltöttem le a fejét a telefonon át, mert attól még egyetlen szemüveg sem javult meg, hanem azt mondtam, legyen tanítás után a szemüvegesnél, addigra én is odamegyek (bár ma arrafelé nem akartam menni). És akkor - egy kicsit megütközve - azt kérdezte, hogy és én addig akkor hogy lássak? És pedig önuralmat gyakorolva nem a címbéli klasszikus idézettel válaszoltam.

Berlin

Egész nap nem hallottam vagy láttam tegnap híreket, talpaltam a városban, ügyeket intéztem (főleg) meg vásároltam (kicsit). És azt gondoltam, megírom, hogy én nem vagyok mindmáig felkészülve arra, hogy az aluljárókban emberek alszanak és hogy a Kálvin tér mellett egy ember térdel (a nyilván jéghideg és kemény) kövön, és a kezeit összekulcsolja és pénzért vagy egyéb adományért könyörög. Igyekszem nemcsak szentimentális lenni, hanem ténylegesen is segíteni a nálam rosszabb helyzetben élőkön - és szégyellem magam, mert nyilvánvalóan nem teszek meg minden tőlem telhetőt (bár rosszul definiálható, hogy pontosan mi és mennyi lenne az). És amikor hazaértem, akkor hallottam A.-tól Berlint.

Nagyon-nagyon szomorú vagyok, nagyon félelmetes hely lett a világ (nyilván nem teljesen, meg nyilván eddig is az volt, meg nyilván eztán sem lesz az) - és persze, nem csak Berlin van, mert történnek még borzalmasabb dolgok is (történhetnek egyáltalán borzalmasabb dolgok annál, mint hogy emberek szándékkal törnek mások életére?), vagyis van, ahol régebben, állandóan, többekkel történik mindez. Berlinben -  az alatt a három nap alatt, míg ott voltunk - itt jártunk legtöbbször, mert néhány száz méternyire laktunk ettől a tértől. Van egy csomó fényképem erről a helyről, van reggeli - déli - esti - éjszakai, van velünk és nélkülünk kép. Berlinben olyan boldog szabadságot éreztem az ott töltött három napban, amilyet itthon rég. Persze, az akkor is nagyon szubjektív volt, hiszen a nyomor meg a terror akkor is ott tombolt a világban - de mégis, kiszabadulás meg remény volt arra, hogy lehet normálisan is élni. Oké, pontosan tudom, hogy ez nem több picsogásnál, a legrosszabb napjaimért is milliók cserélnék el a saját legjobb napjaikat. Egyszerre szeretnék elmenekülni és homokba dugni a fejem (sőt, bebújni mindenestül) és kiállni és csinálni valamit, hogy legyen már jobb végre.

A háztartási munka, mint elapadhatatlan örömforrás

Már csak krémlevesek főzésében lelem örömöm... huh, mi ez a hülyeség? természetesen tegnap óta már abban sem. De legalább az elapadhatatlanság tökéletesen leírja a valóságot. 

Azt hiszem, e pillanatban nagyon közel állok ahhoz, hogy ne csak lemondjam a következő két hétre eső összes kötelező és fakultatív programomat, de még Vitéz László módjára egy palacsintasütővel alaposan kupán is vágjam azt, aki bármely programot vagy tennivalót javasolni mer. Ugyanitt köszönet illeti azokat, akik legalább két hétre teljes ellátással (wifi, gyors netelérés, villany, étel) befogadnák a gyerekeimet. Ha megvan a napi betevőjük, csendes kis állatok. Nincs jelentkező? Gondoltam.

Nyilatkozott a négyesikrek apukája

tele van a tököm a gyerekekkel